Adott magának nem kevesebb, mint harminc évet a kormány arra, hogy megoldja a fogyatékosok évtizedes problémáját. Pedig egy 1998-as törvény alapján már 2010-re meg kellett volna szüntetni a fogyatékos személyeket elzáró tömegintézményeket. Akkor is sikerült módosítani a határidőn, és most is, az új határidő: 2041. Egy biztos: a jelenlegi helyzet tarthatatlan, a határidő viszont beláthatatlan.
Napfénytől elzárt, örömtelen hely, ahol önmagukról nem tudó emberek kóvályognak, kiképzőtiszt keménységű ápolók gyűrűjében – sokan így gondolnak a fogyatékos embereket elzáró tömegintézményekre. Még a Rákosi-korszakban kezdték el ezeknek a nagy létszámú rászorulót befogadni képes helyeknek a kialakítását, eldugott bérkaszárnyák, kastélyok lefoglalásával. Akkor a cél világos volt: a fogyatékosok ne legyenek szem előtt. A puszták félkegyelmű lakóivá degradált emberek pedig évtizedekig rettenetes körülmények közt, zsúfolt szobákban, az empátia hiányával küzdve – és elfelejtve – tengődtek. Ma Magyarországon körülbelül 15 ezer fogyatékos él efféle intézményekben, átlagosan százharmincan egy otthonban, de olyan hely is akad, ahol 700 embert zsúfoltak össze.
Szakmai fórumokon hatalmas indulatokat váltott ki a Nemzeti Erőforrás Minisztérium által társadalmi vitára bocsátott stratégia, ami 30 éves időtávlatban, azaz csak 2041-ig kívánja megoldani az ilyen tömegintézmények bezárását, a fogyatékosok méltó elhelyezését. Azt a minisztériumi anyag is elismeri: a jelenleg működő intézeteket fel kell számolni, élhetőbb teret kell teremteni a fogyatékos embereknek, nem szabad őket kizárni a társadalomból. Jutna minderre némi pénz is, közel 14 milliárd forint, az európai fejlesztési forrásokból. Csakhogy ez az összeg nem áll korlátlan ideig rendelkezésre, ezért a legfontosabb, hogy a tervezgetés helyett mihamarabb valami konkrétum jöjjön létre. Első lépésben, 2013-ig 1500 főt kell kiköltöztetni az intézetekből, és lakhatást biztosítani számukra. Ez olyan lakóotthonok kialakítását jelentheti, ahol 10-12 fogyatékos ember él együtt, megfelelő ápoló-gondozói felügyelet mellett. Szabadságukban korlátozva nincsenek, vagyis dolgozhatnak, saját programokat szervezhetnek maguknak, miközben megfelelő, személyközpontú fejlesztési programban vesznek részt.
A másik lehetséges út az úgynevezett támogatott lakhatás lehet, ami még nagyobb szabadságot biztosít a fogyatékkal élők számára. Itt ugyanis olyan lakásban élhetnek, melyet az önkormányzattól bérelnek, teljesen önállóan. Maguk osztják be idejüket, pénzüket, maguk döntik el, mikor mit csináljanak: munkát keresnek, élik a hétköznapjaikat, mint bárki más, csak kapnak hozzá némi segítséget. Ezt az önállóságot komoly, 120 órás képzés előzi meg, ahol elméleti és gyakorlati feladatok során szakértők mérik fel, ki mennyire tud gondoskodni magáról, miként alkalmazkodik a mindennapok teremtette váratlan szituációkhoz. A gyakorlatok során olyan problémákra kell választ adni, mint például hogy kit kell hívni, ha kigyullad a konyha, vagy éppen hogy kell kitölteni egy adóbevallást.
Tapolcán már elindult az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségének (ÉFOÉSZ) KULCSprogramja, három fiatal férfi költözött a lesencetomaji intézetből saját lakásba. „Büszkén jelentjük, a srácok jól vannak, élvezik az önállóságot, a nyugalmat, a nyarat, a jó időt!” – olvasható a szövetség blogján. A három férfi természetesen nincs teljesen magára hagyva, segítőik bármikor, ha hívják őket, igyekeznek megtalálni a megoldást a felmerült problémákra. A tapolcai sikerek után jelenleg Budapesten is folyik képzés, 11 érdeklődő vesz részt a tanfolyamon, de csak hárman kerülhetnek be a támogatott lakhatási programba. Igaz, nem mindegyikőjük célja az elköltözés, néhányan egyszerűen csak „szeretnének többet tudni” a kinti világ szabályairól. Az ilyen megoldások eredményesek is, hasznosak is, egyetlen problémájuk, hogy kicsit lassan haladnak.
A kormány a minisztériumi stratégia szerint támogatná az 50 fős intézmények létrehozását is. Ez azonban a szakértők által értelmezhetetlen lakhatási forma: semmivel sem jobb, mint bármely más, jelenleg is üzemelő tömegintézet.
A fogyatékosokat segítő szervezetek csupán annyit kérnek, megfontolt, a rászorulók érdekeit maximálisan szem előtt tartó döntés szülessen. És ne kerülhessen be több fogyatékos zsúfolt tömegintézetbe, tiltsák meg, hogy a kikerülők helyét újra fel lehessen tölteni.
Amíg ezek a kérdések nincsenek eldöntve, érdemes a jó példákat keresni. Például Érden, a Hajlék Alapítvány Lakóotthonában, ahol tíz Down-szindrómás és középsúlyos értelmi fogyatékos felnőtt él. Vadul zöldellő kertben tisztes, gondosan karbantartott porta fogad itt minden látogatót.
A lakók azonnal az érkezők köré sereglenek, lelkesen rázzák a kezünket, ismételgetik a nevünket. Az első pillanatok szorongása hamar elmúlik, az őszintén kedves fogadtatás elűzi a feszengést. A házban az 56 éves Zoltán vezet körbe, megnézzük mindenki szobáját, az erkélyen pedig a gyümölcstől roskadozó fügefa mellett óva int: csak ha az első fagy megcsípte, akkor jó! A kertet szemlézve felsorolja, hányféle gyümölcs termett régebben, és mennyi minden van most. Lassan oldódik a légkör, a kezdeti szégyenlősség hamar lekopik. Minden lakó feltétlenül mutatni akar valamit nekünk. Ottó idősebb férfi, jelenleg már nem dolgozik. 500 kazettából (és ki tudja, hány DVD-ből) álló gyűjteménye lenyűgöz. Van itt minden, a Beatlestől Demjénig, páratlan korlenyomat. András fiatal, fess, erős fiú, dolgos és tettre kész, egy dolog bántja csak: nincs munkája. Pedig keresni keres, méghozzá kitartóan és rámenősen, bármit talál, biztos, hogy örülni fog neki.
Addig is, biztos, ami biztos, lemegy füvet nyírni – az otthonban ez is hatalmas segítség.
A falon napirend és beosztás függ. Megkérdezem, melyik feladatot szeretik legkevésbé. Egy fiatal férfi, István egyből rávágja, hogy egyiket se szeretik, de azért nevet. A reggeli után gyorsan megcsinálják a házimunkát (vagy százszor nagyobb a rend és a tisztaság, mint nálam), aztán mindenki megy a dolgára. Most éppen nagy az izgalom, hárman is részt vesznek a budapesti képzésen, pénteken van a vizsga, akkor kiderül majd, ki költözhet önálló lakásba.
Amíg én az intézményvezetővel, Horváth Nikollal beszélgetek, kiderül, fotós kollégám egyértelműen népszerűbb nálam. Fényképez kint és bent, emeleten és földszinten, mindenki nagyon várja, hogy hozzá is elérjen végre. István tévét néz, Sanyi, a legjobb barátja borotválkozik, mindenről készül a kép, közben jönnek a jobbnál jobb sztorik is. Hogy jutott haza András, amikor eltévedt a boltba menet? Hát becsöngetett egy házba, és megkérte a lakókat, hogy fuvarozzák haza! „Spéci kocsi volt!” – meséli büszkén, én meg megállapítom, hogy bennem biztos nem lett volna ennyi kurázsi.
Nem kell azt hinni, hogy a fogyatékosok nem tudnak önállóan, segítség nélkül cselekedni – tudom meg Nikoltól.
Vásárolnak, csekket fizetnek be, mosogatnak, azaz végzik a mindennapi teendőket. A családtagok – már akinek van – ritkán látogatják meg őket, főleg szülinapra jönnek, de van, aki a tortát sem várja meg, siet innen haza. Hallgatom a lakókat, akikből csak úgy ömlik a szó. A néha vicces, néha kicsit szívszorító történeteken, a végtelen bizalom és nyitottság váratlan megnyilvánulásain, az őszinte, minden mesterkéltségtől mentes légkörön elcsodálkozom. Ebben a házban nagyon sok szeretet van.
A középkorú Erzsike késve csöppen a társalgásba. Dugó volt az autópályán, azért késett. Hatalmas mozdulatokkal gesztikulál. Munkából jött, takarítónőként dolgozik, reggelente fél 6-kor kell kelnie. Hamar felveszi az ismerkedés itteni tempóját ő is, a kislányáról mutat képeket, nagyon büszke rá. Van is mire, Zsóka ugyan még általános iskolás, de már reklámokban, hazai sorozatokban is feltűnt, nagy dicsőség ez. Egyébként ő a ház egyetlen női lakója, kilenc férfival osztozik, de ez egyáltalán nem zavarja. Erzsike Ottóval van jóban, meg is mondja neki, miközben a fejét simogatja.
A lakóközösség itt tényleg olyan, mint egy család. Vannak, akik szorosabb barátságot ápolnak, mint például István és Sanyi, akiket, bár 20 év van köztük, betegségük valahogy mégis összeköt. A napirendjük erősen változó, délutánonként van, aki moziba megy, vagy villámrandira, netán kézművesfoglalkozásra igyekszik a fővárosba, és persze néhányan ilyenkor még munkában vannak. Amikor arról kérdezem Nikolt, vannak-e súrlódások, bólogat. „Ha tízen ülnek le az asztalhoz, szokott lenni vita. Vagy ha valaki túl sokat van a mosdóban. De ez mindenhol természetes, nem?” – kérdez vissza, én meg igazat adok neki. Az asztalnál ülő fiúk bólogatnak, mondanak néhány példát, de lassan ők is kiszivárognak a fotózásra. Ottó mesél még egy kicsit a családjáról, meg hogy milyen DVD-t vesz legközelebb. Aztán ő is megy a kertbe, beáll Erzsi és István mellé mosolyogni. Mosolyog itt mindenki, amikor jöttünk, és most, hogy megyünk, akkor is. Csak Erzsike tol le egy picit, hogy nem beszélgettem vele eleget, de megígérem neki, hogy a szeptemberi szalonnasütésre eljövök. Akkor lesz majd időnk trécselni bőven.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
