Öreg fának erős a gyökere

– Nem tudok már aludni, újabban korábban megébredek – mondja az asszony. Visszaaludni sosem sikerül, csak fekszenek egymás mellett, nem is szólva. Néha a csönd a beszédesebb. Érzik, jól van ez így, és titkon azt remélik, sokáig, minél tovább így marad. Együtt ketten, jóban, rosszban, ahogyan megfogadták, amíg a sír el nem választ.

Azt hallgatják, hogy kőhajításnyira tőlük a Duna most is morajlik. A madarak még illedelmesen csöndben vannak, de a jó öregek tudják, közelít a perc, amikor a kakasuk hangosan, büszkén felébreszti a Napot, akkor hiába marasztaló az ágy, felkelnek etetni, mert mindig az állat az első, az nem várhat. Jól van ez megalkotva, az ember mindig türelmesebb.

– Borotválkoztál, papa? – kérdi az asszony, mert nap e nélkül nem kezdődhet, aztán a férfi az asztalnál könyökölve az asszonyát nézi. Simogat az a tekintet, távolról is átkarol, ölel.

– Nézel, papa? Megint nézel, hogy nem unod el? – kérdi pirulósan az asszony.

– Nézlek, jó nézni téged, jó, hogy vagy nekem – ismeri be a férfi.

– Hát nézzél, ha jólesik – mondja az asszony, és teát készít, gyengét, a fű éppen csak súrolja a vizet, olyan gyomorkímélőt. Vigyázni kell az egészségre.

Szépek így együtt. Szépek a mosolyukkal, felvállalt ráncaikkal, ahogy szieszta idején a kertben a nyugágyon ülnek. Szorosan egymás mellett, váll a vállhoz, comb a combhoz simul, időnként titokban a kezet egymásra téve, hogy jól mondod, papa, csak most én folytatnám.

Szépek így együtt, mint két dunai kavics, melyet véletlenül összesodort a víz, és addig-addig, pontosabban ötvennégy éve koptatták, csiszolgatták, simítgatták egymást, már szinte nem is látni, hol végződik az egyik, s kezdődik a másik. Ülnek egymáshoz közel, hirtelen nem tudni, ez mindig így van-e, vagy mert az áprilisi naptól tartanak, mely ugyan átmelegíti a csontokat is, de ereje van. Minden olyan szép, minden olyan idilli, megörökítésül naiv festő ecsetéért kiált, ha nem éppen Dunaszekcsőn járnánk, és nem lenne a ház mögött a domb, a Várhegy. Ez indult meg, utoljára idén április 4-én éjjel, s úgy festett, felrúg minden eddigi szabályt, szokást, és néhány házat, kertet felemelve, maga előtt tolva meg sem áll velük a Dunáig.

– Éjfél körül járt, arra riadtam, hogy lámpákat lóbáló emberek verik az ablakot, és kiabálnak, hogy Juli néni, ébredjenek, fussanak maguk is. Szakad a hegy, dől a part, elviszi a házukat – emlékezik Kovács Józsefné Martina Julianna. – Jaj, gyerekek, miket beszéltek, kérdeztem tőlük. Szegény uram nyolcvankét éves, már nem viszi a lába, reggel, míg az ágytól az ajtóig ér, az csak két perc. Hová futnánk, néztünk rájuk, meg minek is? Itt születtem kétháznyira, de már ebben a házban ringott a bölcsőm, ismerem, mint a tenyeremet. Minek pánikolni, erre mindig mozgott a föld. Mindig éjjel mozgott kicsit, aztán amit lehordott a kertbe vagy be a házba is, azt talicskára tettük, is vittük a Dunába. Annyit talicskáztam, örökké tele volt a tenyerem vízhólyagokkal.

– Zsubbadás volt ez. Nem mondom, hogy hétköznapi zsubbadás, tényleg hatalmas erejű, olyas, amit négy éve, hogy nem is tapasztaltunk – teszi asszonya kezére a kezét Kovács József, ezzel is jelzi, innentől ő viszi a szót. Kérdeném, pontosan mi az a zsubbadás, de érzi, magyarázattal tartozik. Zsubbadáskor a föld holdalakban beszakad, morajjal csúszik lefelé, de olyan lassan, szemmel alig követhető, de azért visz mindent.

Úgy négy éve, a jó öregek nem is tudják pontosan, napra mikor történt, de a műszakiak akkor kiszámolták, 520 méter hosszan indult lefelé a föld, úgy 80 ezer négyzetméteren, 1,15 millió köbméter nagyságban. Néhány házat eltakarított az útjából, nekik is mondták akkor, ha kedves az életük, költözzenek el gyorsan, de saját felelősségre akkor is maradtak.

– Jó hely ez. Nekünk maga a földi paradicsom. Amíg a lábam bírta, lejártam pecázni, most csak kiülök a ház elé, és nézem a vizet. Mindig ugyanaz, és mindig más – emeli fel az ujját Kovács József, mutatva, fontos részhez értünk – mert ha itt álltak meg, jó volt az avaroknak, ró­maiaknak, a töröknek, jó volt az őseinknek, akkor nekünk is jó.

Az ám, a dunaszekcsői Várhegy!

Innen, a Macedoni-villából indult 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatába II. Lajos király, és a történészek egy csoportja szerint a csatavesztés után a húszezer katona halála miatt érzett fájdalmukban valahol itt a közelben ölték meg a magyar nemesek, majd csak utána temették a Csele patakhoz, és terjesztették a hírt: a menekülő király a patakba fulladt.

De egyébként is híres-nevezetes, kultikus hely ez. A falu különféle pályázatokkal 353 milliós támogatást nyert, önerőből hatvanmilliót ők is kigazdálkodtak, hogy valahogy támfalakkal, mély kutakat fúrva, azokat kaviccsal újra feltöltve, szellemesen a vizeket mégis a Dunába eresszék, és ami fontosabb, végleg megfogják a földet, a tetejét növénnyel befuttassák, hogy szűnjék meg végleg a földmozgás. De lassan haladtak a munkák, az itteniek úgy tartják, avar sírokat, római eredetű romokat, török s magyar emlékeket kutató régészek „behúzták a féket”, és a kármentő munkával csak nagyon lassan haladhattak az építők.

– Nagyanyám mesélte, amikor ő kislány volt, egy turbános, bő gatyás török jött a faluba, könyörgött, ő akár a kötényében elhordja innen a hegyet. Bo­londnak nézték, kinevették, a faluból elkergették. Már nem tudni, ki volt az első itt élő, aki a kertjébe lecsúszó földet, mi­előtt a Dunába szórta volna, átvizsgálta, de azóta szokás lett itt, s találtak itt mindent, díszes lószerszámot, ékszert, érmet. Nem hiszi? – kérdi Julianna néni, és fürgén a házba szalad, egy orvosságos­üvegcséből a tenyerembe önt néhány egészen apró arany ékszert. Ezekkel őt „ajándékozta” meg a föld, és őrzi is azóta, de ilyen 23 karátos aranyból készült 1957-ben a jegygyűrűjük is. Ezért vannak itt a régészek, s ezért, hogy hol jönnek, hol elmennek az építők, és ezért, hogy csak lassan készül a házakat, Várhegyet védő Gabion-fal. Omlás jókor nem jöhet, de ez a legrosszabbkor, a munkák alatt érkezett, s lett életveszélyessé az egész terület.

– Nem félnek? Miért nem költöznek el innen? – kérdem a két jó öreget.

– Nem félünk, de a hangokra kicsit jobban ügyelünk – feleli Julianna néni.

– Évtizedekig voltam hetes műszakban, annyit voltam távol, a nejemet csak hétvégén láttam. Aztán sírkövesnek álltam, és aki évekig márvánnyal dolgozik, maga is megkeményedik. Volt itt a polgármester úr is, a Faller János, jó ember, róla csak jót mondhatok. Győzködött is bennünket, ha már napközben itt vagyunk, legalább éjjel menjünk aludni az öregek otthonába. Hiába kérlelt, megmondtam, nem megyünk, a házunkat őrizetlenül egy percre sem hagyjuk. Aláírtuk a nyilatkozatot, hogy saját felelősségre maradunk. Ha a sors úgy akarja, hogy a föld maga alá temet, legyen az. Nincs sok mindenünk, de mi már itt kitartunk, öreg fát vétek átültetni, elpusztul, gyökeret az már nem ereszt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!