Negyvenkét amerikai államban nem tanítanak már folyóírást a gyerekeknek az iskolában. Sokan hirdették civilizációk, kultúrák bukását eme hír hallatán, miközben mások a világ változására hívták fel a figyelmet, és szükségszerűnek minősítették a folyóírás „kihalását”.
A tengerentúlon már évtizedek óta hanyatlóban van a folyóírás. Az eredetileg a 19. század végétől tanított klasszikus angol írásmódot először csak egyszerűsíteni kezdték, aztán körülbelül egy évszázaddal később, a számítógépek megjelenésével a cirkalmasságukat elvesztett írásjelek kevésbé bizonyultak praktikusnak, mint a gépírás. 2006-ban az amerikai diákoknak már kevesebb mint negyede vetette papírra kézírással gondolatait a tesztek kitöltésekor, sok gyerek pedig már képtelen elolvasni a folyóírást. Az Egyesült Államokban a gyerekeknek 8 éves kortól tanítják a kézírást, de már az általános iskola harmadik osztályában megtanulnak gépelni, hatodik osztálytól kezdve pedig minden házi feladatukat gépen írják. A pedagógusok szerint a számítástechnika korában sokkal fontosabb, hogy a gyerekek gépelni tudjanak, és nincs rá idő, hogy ezzel párhuzamosan a kézírást is elsajátítsák.
Ezekre a tényekre reagálva vizionált kulturális apokalipszist a Guardian hasábjain Michele Hanson. A helyzet azonban nem annyira súlyos: az amerikai gyerekek is tudnak majd írni, csak nyomtatott betűkkel, ami ugyan nem annyira szép, de éppoly alkalmas a gondolatok kifejtésére, feltéve, ha akadnak gondolatok. Mert az írás, a folyóírás több pusztán szavak egymás után helyezésénél. És például ma még a hivatalos okmányokra nem tudjuk odapötyögni Times New Roman karakterekkel egész valónkat, aláírásunk gépelt formája sem igazolhatja személyünket. A kulturális végítélet tehát még odébb van, de mit veszítünk, ha már egyáltalán nem veszünk majd tollat a kezünkbe?
Nagy Péter pszichológus szerint komoly károkat is okozhat, ha nem tanulnak meg a gyerekek kézzel írni. „A folyóírás a kéz-szem kapcsolat erősítésében, az agyi idegpályák, és a finommotoros koordináció fejlesztésében hatalmas szerepet játszik” – mondta. „A folyóírás személyiségünk egyik legfontosabb, legegyedibb védjegye is, amit a nyomtatott betűk pótolni nem tudnak. Kézjegyünk személyiségünk tanúja bárhol, bármikor” – jegyezte meg. Umberto Eco, olasz irodalomprofesszor (nem mellesleg sikeres regényíró) korábban már felvetette azt a gondolatot, miszerint a kézírás jelentősége lassan áttevődhet a gyakorlati funkcióról a művészet státuszába. Véleménye szerint egy szépen írt dokumentumot (már csak formája miatt is) öröm olvasni. Így vagyunk a szerelmes levelekkel, naplókkal, hűtőre ragasztott üzenetekkel, karácsonyi üdvözlőlapokkal: ezek szépségét nehéz lenne elektronikus formában reprodukálni. Ráadásul, bár gépelni ma már tényleg sokkal gyorsabban tudunk, a szövegek kitörölhetővé, átszerkeszthetővé, formázhatóvá, azaz megváltoztathatóvá válnak, így a leírt szöveg elveszti „kőbe vésett” szerepét.
A kézírás visszaszorulásával változik a nyelvhez fűződő viszony. Minek tanuljuk meg a helyesírást, ha a gépek úgyis kijavítják helyettünk a hibákat? Ennek hatása már ma is megfigyelhető az internetes társalgásokban, ahol nincs automatikus javítóprogram: rengeteg a helyesírási hiba. Másrészt a felgyorsult tempó erőszakot is tesz a nyelven, rövidítések, elfajzott kifejezések terjednek: satnyul, egyszerűsödik, elveszti árnyalatait anyanyelvünk. Ennek ellenére a folyamat megállíthatatlannak tűnik: ennek a cikknek a megírásához sem volt szükség tollra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
