A magyar menekültkrízis szeptember közepén kezdődő új fejezetével sok ember számára véget ért egy rendkívül mozgalmas és felemelő időszak. Azok az önkéntesek, akik a nyári hónapokban a gyűjtőpontokon és vonatállomásokon dolgoztak, éppoly hirtelen estek ki az események sodrásából, mint amilyen gyorsan belekerültek, és zavaró tétlenséggel kell kiegyezniük. Vagy mégsem?

„Egyfajta poszttraumás stresszt élünk meg. Nagyon sok mindenen keresztülmentünk, amit most dolgozunk fel, hogy már nincs tele a kezünk és a fejünk” – mondja Erdélyi Kriszta, akinek ez a három hónap éppen egybeesett a terhessége utolsó időszakával, és aki nem cserélné el semmivel a különleges babavárást. „Olyan ez, mint lejönni valami szerről – szoktuk mondogatni egymás között” – meséli Herczeg Gabi. Ő a Migration Aid egyik lelke-agya, prózaibban: diszpécsere volt a nyári hónapokban. A veszprémi Gabi először azt vállalta, hogy vonatinformációkat továbbít a különböző állomáshelyek és csoportok között, de hamar bővültek a feladatai. Napi 24 órás ügyeletben találta magát, otthon és a boltjában ülve, a hentesnél és a buszon egyaránt telefonált, chatelt, posztolt: volt, hogy leszakadt konténerajtót kellett azonnal pótolnia, esetleg 500 takarót szereznie vagy éppen egy vajúdó asszony kórházba jutását megszerveznie, amiről így írt: „Úgy izgultam végig egy ismeretlen nő szülését, mintha a sajátom lenne. Pedig nem, csak mi szerveztük hozzá a mentőt, önkéntes-segítőt, tolmácsot, kelengyét, szülésznőt. Olyan büszke vagyok a kislányra, mintha a sajátom lenne. A szülés után vagy 50-en éreztük úgy, hogy mi szültük. 250-en úgy, hogy miattunk született.”

Mindazt az érzelmi felfokozottságot is jól mutatja ez a történet, amelyben ezek az önkéntesek viszonylag hosszú időn át és szünet nélkül léteztek, és amely nagyon komoly fizikai igénybevételt is jelentett.

A mások élete

„Hirtelen ugyanolyan kiszolgáltatottak lettek az önkéntesek, mint a menekültek, hiszen a nagyon fontos munkájuknak egyszer csak vége szakadt anélkül, hogy beleszólásuk lehetett volna” – mondja Tar Zsuzsa pszichiáter, a Cordelia Alapítvány önkéntesekkel is foglalkozó munkatársa. „Naponta 1000 menekültnek segítettünk. Az alapellátáson túl foglalkoztunk a különleges bánásmódot igénylőkkel: kísérő nélküli gyerekekkel, idősekkel, betegekkel és olyanokkal, akik elszakadt családtagjaikat keresték. Tudjuk, hogy milyen nagy arányban vannak ők a menekültek között, most is, csak már nem férünk hozzájuk” – árnyalja Gabi a képet, hozzátéve, hogy nagyon nehéz feldolgozni azt is, hogy a hírekben bemondott statisztikai adatokká váltak azok az emberek, akik addig arccal, névvel bírtak számukra. „Hiányoznak” – bukik ki az egykori diszpécserből, aki most sem tétlenkedik: a megmaradt adományokat segít eljuttatni a leginkább megfelelő helyekre anyaotthonokba, óvodákba. „Hiányzik az egész” – mondja Réteghi Gizella is, aki Bicskén egyedül állta a frontot hónapokon át. A négygyermekes asszony óránként-kétóránként fogadta a vasútállomáson a Déliben „feltett” menekülteket azzal – étellel, cipővel, orvossal stb. –, amit megüzentek neki a kollégái. Neve a segítők között fogalommá vált. És ő sem „bírja” abbahagyni: a bicskei táborban maradt családokat segíti – még mindig azzal, amire a legnagyobb szükségük van. Leginkább jó szóval, barátsággal. Nem mindenki találja azonban a helyét.

„Akadnak olyanok, akik túlzottan bevonódtak, az életükben meglévő, talán fel sem ismert űrt töltötték fel a segítéssel, ami most még nagyobbnak tűnhet. Ugyanakkor talán éppen ezért most sikerülhet azonosítani a saját problémákat, és azt az erőt, amit a menekültekkel való törődésre fordítottak, az életük rendbetételére átirányítani. Tehát vannak, akiknek most nem másfelé kell fordulniuk, hanem saját maguk felé” – hangsúlyozza a pszichiáter.

Hasonlókat fogalmaz meg Kékesi Márk Zoltán, aki amellett, hogy a legnagyobb dél-magyarországi önkéntes csoport, a MigSzol koordinátora, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének az oktatója is. „Sokan váltak függővé ettől a helyzettől, csak azok közül, akiket én ismerek, vagy kéttucatnyian. Ezeknek az eseteknek a hátterében sokszor valamilyen magánéleti probléma áll, valamint az az érzés, hogy sosem érzik elégségesnek a segítséget, amit adni tudnak, miközben messze többet tesznek, mint honfitársaik. Ők nagyon elveszve érezhetik most magukat. Az, akinek a tönkrement házasságából ez a nagymértékű segítés jelentett menekülést, most ottmarad kapaszkodók nélkül” – mondja a szociológus. Éppen ezt felismerve pályáztak és nyertek a MigSzol önkéntesei és a szegedi egyetem Életvezetési Tanácsadó Központjának munkatársai komolyabb összeget, 11 millió forintot az önkéntesek poszttraumás stressz kezelésére, illetve az orvosok és rendőrök szupervíziójára, valamint a továbbra is a Dunántúlon segítők kríziskezelésére.

A most elinduló program részei lesznek olyan csoportfoglalkozások is, amelyek (önmagunk és a közösség számára egyaránt) a hatékony és felelős segítés módját mutatják meg.

Segítséget kaphatnak az önkéntesek a Pszich Aid önkéntes pszichológusai által tartott csoportfoglalkozásain is. A lényeg mindenki esetében az erő, a felszabadult energia megfelelő felhasználása. „Ezek az emberek rájöttek arra, hogy milyen boldogságot adhat jót tenni, és együtt tenni másokkal ezt a jót – mondja Tar Zsuzsa –, bízom abban, hogy ez a felszabadult erőforrás az esetek nagy részében új kitörési pontot lel magának, új feladatok találnak rá a gazdáikra.”

Szükség van rájuk

Több segítőszervezet is felismerte a helyzetben rejlő lehetőségeket: nem egy tehetséges és nagy tapasztalatot szerző segítő kapott állásajánlatot, és akadnak szép számmal olyanok is, akiket önkéntesként „szippantottak fel” különböző egyesületek. Például a Jövőkerék menekültek beilleszkedését segítő alapítvány munkájába többen bekapcsolódtak, és az Oltalom Karitatív Egyesület önkéntes állománya is gyarapodott az elmúlt időszakban. Ez utóbbi egyik munkatársa, Donkó Erzsébet például olyan programot tervez indítani, amelynek  segítségével a résztvevők „képbe kerülhetnek” saját indíttatásaikkal és megtalálhatják a számukra legalkalmasabb módot a segítésre, legyen az hajléktalanokkal való törődés vagy szegény családok patronálása.

A legnagyobb, menekülteket segítő önkéntescsoportok is önmaguk újradefiniálásán dolgoznak, miközben pár tucatnyian a folyton változó krízishelyszíneken (most éppen Zákányban vagy Hegyeshalomnál) dolgoznak – nem szabad elfeledni, továbbra is menekültek ezrei haladnak át mindennap az ország területén és ellátásukról továbbra is a civilek gondoskodnak.

A talán legismertebb önkéntescsoport, a Migration Aid és a belőle kivált önkéntescsapat, a Street Aid is egyesületi bejegyzésre vár, addig is adományokat szerveznek magyar, szerb és horvát helyszínekre, segítőik ott jelen is vannak. Mindkét csoport arról számolt be, hogy továbbra is rengeteg adomány érkezik hozzájuk, ezeknek azonban megváltozott a jellege, sokkal nagyobb felajánlásokat kapnak, ezért is van szükség az egyesületi formára.

Falut építenek

Zsohár Zsuzsa, a Migration Aid szóvivője nagyívű tervekről is beszámolt: „Nagyon komoly nemzetközi kapcsolataink lettek az elmúlt hónapokban, ezek segítségével létre akarjuk hozni a Village of Hope-ot Törökországban. Ez egy olyan tábor lenne, amelyet maguk a menekültek építenek fel. Egy kis falu, amelyben mindenki azt csinálja, amihez ért: az orvos praktizál, a tanár tanít, a pék kenyeret süt – mindezt önfenntartó rendszerben. Nem embertelen sátortábor lenne, hanem maguk építette házakból egy település, ahol végre dolgozhatnak – ugyanis a Törökországban lévő menekültek nem hagyhatják el a számukra kijelölt területet és nem vállalhatnak munkát, miközben alig kapnak valamiféle segélyt. Erre még nagyobb igény lesz, ha menekültek százezreit toloncolják majd vissza Törökországba.”

A szegedi MigSzol önkéntesei szintén folytatják munkájukat, ők azonban nem kívánnak egyesületté alakulni, mert – ahogy Kékesi Márk fogalmaz – csak elvenne az energiáikból. Így is bővült a tevékenységi körük és a lehetőségeik is szélesedtek. Az önkormányzattól kaptak egy városszéli iskolaépületet, itt tárolják a nagy mennyiségben megmaradt adományokat, hogy azokat idővel a legjobban tudják felhasználni. Kollégáik továbbra is a menekülteket segítik a Dunántúlon, és nekik is maradt még jócskán tennivaló ez ügyben Szegeden és a környéken. Itt vannak például azok a kisgyerekes családok, amelyeknek fellebbezési kérelme a Szegedi Törvényszéken várja sorsát, és bár kitoloncolták őket, Szerbia nem kér belőlük, így figyelemre és ellátásra szorulnak. A MigSzol csapata egyre több helyi rászorulóval kerül kapcsolatba, legutóbb a szegedi romatelepre vittek adományokat. Egyben tartják a szegedi önkénteseket az új feladatok: nemrég leégett a határ másik oldalán, Horgoson egy szegény ember háza – neki segítenek újraépíteni az életét. Mert az elmúlt hónapokban beléjük vésődött: senkit nem szabad cserbenhagyni. És hogy az önkéntesség egy életre szóló hivatás.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!