Fortyogó lábosok között a politika konyháján - Beszélgetés Frei Tamással

– Százméteres sor kígyózott ki az Andrássy úti Párisi Nagyáruházból, embertömegek órákig várták, hogy dedikálja nekik új könyvét, az Agrárbárókat. Magyarországon egyértelműen sikeres író, vajon külföldön is az lenne?

– Csak remélem, hogy a könyveim ott is megállnák a helyüket. Az előző kiadóm sajnos ellazsálta a fordítások készítését, kiadását, megelégedett azzal, milyen jól fogynak itthon. Miközben én eleve úgy írtam azokat, hogy külföldön is működőképesek legyenek. Ugyanakkor, amíg az embernek nincs legalább három regénye, addig külföldön nem is állnak szóba vele, ezt megtapasztaltam nemzetközi ügynökségekkel tárgyalva. Nem elég az egyszeri siker, kell a folytatás, az előzmény… hiszen ez részükről befektetés. Most jött el tehát igazán az ideje annak, hogy jó fordításban megjelenjenek a regényeim a nemzetközi porondon. A politikai thriller műfaján belül az úgynevezett East- West regényekben – tehát a részben kelet-, részben nyugat-európai helyszíneken játszódó történetek esetében – a szerzők többségénél a kelet ábrázolása olyan, ahogy azt Móricka elképzeli… Míg az amerikaiak okosak, az oroszok gonoszak, buták. Nálam ez jócskán árnyaltabb, valóságszerűbb. Abban is bízom, hogy amiként például egy francia karaktert lefestek, az egy francia olvasó számára sem lesz sablonos vagy elhibázott.

– Ezek szerint az irodalmi karrierjét is azzal a tudatossággal építi, ahogy korábban a riporterit vagy a Café Frei kávéházláncát? Már az elején eldöntötte: sikeres szerző lesz?

– Ezt nem lehet eldönteni, csak bízik benne az ember. Egy hatszáz oldalas könyv megírásának szakmai fortélyai vannak, amik elsajátíthatók, ahogy a televíziózás esetében is. A siker többtényezős…

– …és mit gondol, mennyit köszönhet ebből az irodalmi teljesítménynek, mennyit a marketingnek?

– Sajnos egyre többet a marketingnek. Ha csak azt nézem, hogy hárommillió könyv közül választhatok, mikor az Amazon e-könyvtárában keresek olvasnivalót, és én már a Top 20-ban rátalálok az engem érdeklőre, a többi kiesik a látókörömből… Nem tudom, hogyan lehet ebbe a húszba belekerülni. De nagyon tudatosan mindent meg szeretnék tenni érte, amit csak lehet: megírni a regényt, fölépíteni a marketinget… szorgalommal, munkával, aztán jöhet a szubjektív megítélés. Abban nem hiszek, hogy a tehetség mindent megold, ha amúgy amatőr módon tálalják.

– Becsődölt kiadója, az Ulpius-ház hogyan illik ebbe a profizmusba?

– Mivel épp eleget üzletemberkedem a Café Frei kapcsán, próbáltam profi kiadót találni, hogy a könyvírás hobbiként tudjon működni, ne nekem kelljen Excel-táblázatokat böngésznem még itt is a fogyásról. Az Ulpius-ház választása hiba volt. A veszteségeimen kívül (100 milliós tartozásról ír a sajtó – a szerk.) elrabolták a hobbiérzetet, mostantól a regényírás üzleti oldalával is foglalkoznom kell. Mert ez ennél nagyobb tét és tétel.

– Ezért is furcsa, hogy az Alexandra Kiadóhoz igazolt, róluk manapság szintén a tartozásaik kapcsán olvashatunk leginkább.

– Egész más hangvételben tárgyaltunk, mint korábban, most már üzletember ült velük szemben, nem kreatív író. A kiadó tulajdonosáról, Matyi Dezsőről nekem az a benyomásom, hogy professzionális figura. Az, hogy a magyar könyvpiacon kinek mennyi adóssága van, ki mit mond a másikról, ki kit fal fel… én belátok a színfalak mögé, nem úgy van, ahogy az újságok írják.

– Árulja már el, hogy tekint be a díszletek közé? A könyveit is sokan kulcsregényekként olvassák, amelyekből fölfejthető, mi várható a közeljövőben társadalmi-gazdasági-politikai téren Magyarországon, a világban. Kit hív föl, ha informálódik, kihez van önnek bejárása?

– Kiterjedt kapcsolatrendszerem van, ez tény. Nincs olyan magyar miniszterelnök, akivel ne beszéltem volna. Furcsamód azonban ma már nem is nekem kell fölemelnem a kagylót, inkább engem hívnak és mondják: „Tamás, erről kéne írni!...” Jóban akarnak lenni velem, vagy befolyásolni szeretnék a nézeteik szerint a leírt történetet. Úgy tűnik, respektálják a regényeim, ám azt is tudják, soha nem adom ki a forrásaimat, ezért megbíznak bennem. Láttam példákat erre a módszerre szerte a világban, én is betartom a szabályokat. Vegyük csak az előző regényt, a 2015-öt, ami 2013-ban jelent meg. Utólag, amikor megtörtént az Orbán–Simicska-konfliktus, sokan kérdezték: hah, ezt meg honnan láttad előre? Pedig aki azt gondolja, hogy ennek nem volt előszele, az teljesen naiv. A politikai vezetés és a gazdasági elit konfliktusa a világ minden országában lejátszódott: eldől, ki tartja rövid pórázon a másikat. Egy oligarcha vagy a miniszterelnök nevezi-e ki az adóhatóság vezetőjét. Világos volt, hogy ez nálunk is megtörténik. Nem úgy van, hogy előző nap még jóban voltak, aztán másnap reggel hirtelen összevesztek, és egy órán belül nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidja élő adásban a miniszterelnököt az oligarcha. Hozzáteszem: másutt ennyire nyilvánosan nem borult ki a bili. De nem egyik pillanatról a másikra történnek a dolgok. Én csak figyelek a forrásaimra, nem vagyok jós.

– Nem minden történt azonban úgy, ahogy a regényben olvasható, a zavargások mértéke egészen eltért tőle. Csalódott?

– Azért a diáktüntetések sűrűsége egész magas volt, nem is beszélve az internetadó elleni megmozdulásról. Persze nem jön be minden, de hát én fikciót írok. Ha az ember bemegy a színfalak mögötti politikai konyhába, rengeteg gáztűzhelyen lát fortyogó lábost, amelyek közül, mondjuk, három ki fog futni. Nekem, amikor regényt írok, ki kell tudnom választani, melyek lesznek ezek a következő egy-két évben. Kiválasztottam őket, egyik kifutott, kettő nem, miközben másik kettő mégis.

– Miniszterelnök-cserére sem kényszerültünk.

– Miniszterelnökök nem robbannak föl kocsistól egy felüljárón – legalábbis Európában.

– Egy kormányváltás amúgy milyen változást hozhatna?

– Magyarország pályája eléggé kiszámítható, s bár a mindenkori kormánynak van mozgástere, szélesebb perspektívából nézve ez elég kicsi. Az ország földrajzi helye, mérete, posztkommunista és tőkehiányos mivolta, az, hogy két és félszer annyi mezőgazdasági terméket állít elő, mint amennyit elfogyaszt, ezért exportra kényszerül, az, hogy az autógyártásba legfeljebb bedolgozhatunk, eléggé behatárolja a lehetőségeit. Ebből kell kihozni a legjobbat. Vagy a legrosszabbat, mert lehetne itt is polgárháború, ahol Kalasnyikovval lövik egymást az emberek, mint Szíriában. De Svájc sosem leszünk. Másrészt minél professzionálisabb a politika, annál kevésbé mutatkozik meg egy változás. Ausztriában nem nagyon tűnik már föl, ki van kormányon. Az elmúlt 25 évben az állami irányítás Magyarországon is egyre profibb lett, tanultak a hibákból. Így egyre kisebb a lehetőség, hogy mi, választók azt érezzük, kormányváltáskor minden megváltozik. Nem fog.

– Az Agrárbárókban az orosz oligarchák kedvenc angol kifejezése a leverage, a tárgyalási előny. A magyar politikusok milyen erős alkupozícióval bírnak?

– Nem túl naggyal. Van egy másik, orosz – katonai – kifejezés is a regényben, a gorliska, a borosüveg leszűkülő nyakára célozva a döntések meghozatalának körülményeit, a lehetőségek keresztmetszetét tekintve. Ez most egyre szűkebb! És tőlünk teljesen függetlenül, önhibánkon kívül szűkül. Minél nagyobb a válság, kiélezettebb az amerikai–orosz viszony, annál inkább csökken a mozgásterünk. Nem lehet több kapura játszani, kicsit üzletelni az oroszokkal, kicsit a németekkel, ahogy pár éve. Ha ők összevesznek a fejünk fölött, döntenünk kell valamelyikük mellett.

– Dönteni, de kinek? A könyveiben a magyarok bérrabszolgák hadaként jelennek meg, ez lenne az átlag magyar ember?

– Sajnos a 40 évnyi kommunizmus Csipkerózsika-álmából ez maradt: a lakosság jelentős részének nem jut más, mint hogy olcsón dolgozzon az autógyáraknak. Jelenleg a magyar export 75 százalékát multinacionális cégek állítják elő. Rabszolgasorban vagyok tartva, mondják pejoratívan az ott dolgozók, mert keveset fizetnek nekik. De senki nem fizetne többet, mert szaktudás híján semmi másra nem alkalmasak, mint hogy betanítsák őket a gyártósorra. Ha nem felel meg, egymilliárd indiai akad helyettük… Pech, de ez van.

– Háromlaki életéből kifolyólag kívülről is rálát a hazai helyzetre. Hogyan ítélik meg Nizzából és Miamiból a magyarokat?

– Amerikából Magyarországot nem, Kelet-Európát, a régiót látják. Az ukrán konfliktus kapcsán egyre többen érzik úgy, túlnyerték magukat, és túlfeszítették a húrt. A hidegháborúban 1600 km volt a pufferzóna Berlin és Szentpétervár között, aztán a balti államok elszakadása miatt ennek már csak a tizede. Ukrajnával ez nullázódott le, ami már fölingerelte az oroszokat, mondják egész megértő hangvétellel Amerikában. Ahogy azt is, hogy nem kellett volna bevenni a kelet-európai országokat a NATO-ba, Ukrajnát persze már nem is fogják. Nyugat-Európában pedig most mindent a menekültügy szemüvegén keresztül néznek, ahogy látom. A német sajtóban Orbán Viktor neve mellé már nem is teszik oda, hogy a magyar miniszterelnök, még a keresztnevét sem – csak Orbán. Már annyit szerepeltünk a hírekben, hogy az átlag németnek evidens, Orbán Magyarországot jelenti. És ez pont annyira megosztó, mint amennyire az ügy megosztja a németeket: annak függvényében fognak látni bennünket, hogy a miniszterelnök mit gondol a menekültügyről. Most nagyon egyértelműen beazonosíthatóak lettünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!