Jól belegyalogoltunk a napba, 11 óra felé járunk, de csöndes a falu, és kihalt, mintha elköltöztek volna innen mind a kétszázan. Pedig vannak itt, ha nem is látjuk, érezzük, fűtenek több helyen, a füst szaga az orrunkba költözik, velünk tart, így sétálgatunk, és várjuk, hogy valaki felkeljen, előbújjon, nem túl barátságosan ránk köszönjön, tudakolva, mi dolgunk, minek jöttünk?

Már-már elszomorodnánk, hogy hiába autózgattunk órákat, dolgavégezetlenül eloldaloghatunk. De nem, mintha parancsszóra történne, mintha csak fizetnének érte, oly’ gyorsan oszlik a köd. Már kerítéseket látunk, mögöttük házak sejlenek, a házakon túl templomok körvona­lait is kivehetjük. Ide, a szlovák határ közelébe rögtön kettő is jutott belőlük. Nem mondhatni, hogy túl erős errefelé a hit, talán nem is gyengébb, mint másutt. Vasár­naponként dicsérhetik az urat a reformátusok, katolikus kevesebb él itt, pap is ritkábban, csak havonta jár.

A ködben nem is tudtuk, most már látjuk, a vegyesbolt előtt álltunk meg.

A „vegyes” afféle közösségi hely is, nemcsak vásárolni járnak ide, de friss hírekért, pletykákért, vagy csak nézni, mit visz más. Az már majdnem olyan jó, mint venni. Egy vevő, egy ritkás fogú úr ácsorog bent, Tamás László, ha jól értjük. Első sörét iszogatja, magyar terméket. Tudja ő, bent inni nem egészen szabályos, de kint hűvös van, s ha mindig csak azt tennénk, amit szabad, egyhangúbb lenne az élet.

– Újságírók, mi? – kérdi a fényképezőgépre mutatva, aztán kéri: – Ne csak a jót írják megint!

– Miért, van rossz is?

– Csak az van! – feleli, azután mintha csap nyílna, csak úgy ömlik reánk a panasz. Rájövünk, „itt még az annyi bajnak is annyi baja van”. Közelebb hajol, hogy értsük, a zsiványok kipucolták a boltot, semmi se maradt. Így volt, Éva? – fordul a boltos, Ács Györgyné felé.

Ő bólint, így történt, nem tagadja.

Tizenhárom éve nyitotta az üzletet, meggazdagodni ebből nem lehet, de talán nem is veszít, jól tölti az idejét, s biztos munkája van. Az erre ritka kincs. Stabil munkahelye három-négy embernek lehet, neki, a másik boltosnak, meg a polgármesternek, Tóth Jánosnak. Igaz, neki egyszerre három is van: vezeti a falut, mentőzik Hidvigardón, s ha igaz, még az anyja pálin­kafőzőjét is vezeti. Éva asszony Tor­naszentjakabról reggel hétre jár. Kinyit, rámol, törölget, almát fényesít, rendel, kiszolgál, beszélget. Harmadikán osztják a segélyt, szociális támogatást, miegyebet, addigra kell jól feltöltenie a készletet. Addig nincs túl nagy forgalom, októberben akadt nap, mikor rá se nyitották az ajtót. Mi fogy? Banán, narancs, alma, hús, üdítő. Bár jó a víz, forrásból nyerik, de mintha tiltanák, nem isszák. A gyerekek talán nem is ismerik, a cigi, kóla, a chips, az édesség a sláger, azt hónap elején nagyon viszik.

– Meg az ital – huncutkodik Tamás úr. – Múltkor benne voltunk a rádióban, akkora a szegénység, már nem is isznak a népek. Ne már! Csóróság az van, de ital az fogy, a bolt előtt elszórt féldecis üvegek se az égből potyogtak. Igaz, Éva?

– Ne már, Laci! Mire jó ez? – kérdi a boltos. – Persze, megisszák az emberek itt is a magukét, ha megjön a pénzük, fogy a sör, a bor, a snapsz, de itt se isznak többet, mint másutt. Kell az a kis vidámság, mámor. Jó, néha van egy-egy lopás, vita, kiabálás, de amúgy békés, barátságos népek élnek itt. Jól megfér egymással a roma és a magyar. Eddig legalábbis megfért.

Most a freskók miatt nem egyeznek, békétlenkednek, mert ezt harcnak ezért nem nevezhetjük, de újabban egymásra sandítás, irigykedés van. Pedig a terv egyszerű, de egyben zseniális volt. Pásztor Eszter, az Európa Műhely Kulturális és Közművelődési Társaság projektvezetője évekkel ezelőtt Egyiptomban járt, ott látta, ahova már piramis, tengerpart, más látványosság nem jutott, csak szegénység, a nem túl elegáns, roskadozó házakat freskókkal díszítették, s lett belőlük turistalátványosság, sok látogató, a helyieknek bevétel. Itt is szinte minden adott: a föld gyenge, művelgetik, de kevés termést ad, az országos átlag felét. Közmunkákból, árokpucolásból, falucsinosítgatásból ugyan csurran-cseppen, a sok gyerek után, ha rendesen iskolába küldik őket, (buszok, viszik, hozzák őket a szomszéd településről,) a támogatás is jár. De igazán módos ember, mutatóban sincs. Sőt! Aggtelek pedig, a cseppkőbarlang közel van, húsz kilométer sincs. Mondjuk, az út az utolsó néhány kilométere kátyús, rázós, pocsék, de annyi kellemetlenség a látványért elviselhető.

Pályázati pénzekkel, alig több mint két éve, nekikezdtek a házak reparálásához. A tervezett freskókhoz pedig friss vakolat kell, a házak végét bepucolták, jöhettek a roma és naiv festők, itthonról és külföldről egyaránt. A falu végein kezdték, az első kép a miskolci Horváth János munkája volt, még 2009-ben, aztán szépen sorban lett a többi, már húsznál is többet láttunk.

A második, a nagy szent kép, Váradi Gábor munkája, Demjén Dezsőné falára került. Rendező nem tervezhetné jobban, éppen kenyérért jön a vegyesbe. „Hát hogyne örülnék, ugye, a freskó a fejlődés. Hat gyerek van, négy még velem él, havi 94 ezer forintból élni nem könnyű. Gondoltam, jó lesz hozzá a mellékes. Milyen mellékes? Az Eszti, a Juhász ígérte, buszos turistákat szervez. Az a terv, a vendégek megállnak a roma házaknál, mi étellel-itallal kínáljuk őket, műsort is adunk mellé. Rögtön össze is állt egy asszonykórus, 13 asszony, meg egy 15 éves fiúcska. Irigylik is a férfiak, hogy szépen kényeztetjük. Megkapja, ami jár neki, de gyerek még, rosszra ne gondoljon. A kórust kérdi? Elsőrangú, Brüsszelbe is kivittek minket, ott megtapsoltak, gondolom, nem csupán udvariasságból. És gyakorolunk, még tudunk fejlődni.

– Sok a vendégük?

– Akad. Idén is volt egy, nem is egy, két buszos csoport, nekik műsoroztunk. Lehetnének többen is, de majd jönnek, erőst reméljük. Eszti is ígéri. Fent vagyunk az interneten, majd jönnek, addig kell türelmeseknek lenni. Persze, van feszültség, hogy most bennünket, romákat támogatnak. Az új házfalhoz, a freskók mellé kapunk ruhát, bútort, néha ennivalót is. Így igazságos, nálunk van sok éhes száj, gyerek. Olyan nagy baj, hogy végre ránk is süt a nap? A magyarok többnyire nem is hálásak. Pál néni háza központi helyen van, ő ezért kapott rá kívülre freskót, mégse elégedett.

Özv. Pál Béláné 84 éves, de erős munkában találjuk, káposztát savanyít. A freskó? Ne is mondja, egy aranyos tót vagy lengyel cigánylány csinálta, Babusa nevű. Versenyautó van rajta, meg cigányok a tűz körül. Mondom, te lány, ez nekem nem tetszik, hagyjuk üresen, tisztán a falat.

Ő meg csak ölelget, puszilgat, hajamat simogatta, nem értett a beszédből semmit. Mindegy, ha nem muszáj, nem nézem, nekem ez nagyon élénk, nagyon erős festésű. Másnak tetszik-e? Hát néha jön egy-egy autó, van, hogy ki sem szállnak, filmeznek, fényképeznek, én a házba húzódom, mintha itt se lennék, szégyellem, de ha ez kell, legyen. Eddig se kérdezték a véleményem, már nem is szólnék bele.

Iskolai szünet lehet, a gyerekek itthon maradtak. Forgalom nincs, vagy csak alig, az utcán szaladgálnak. Látom, sok közöttük a kopasz. Divat ez, kérdezzük. Nem, dehogy, csóválják a fejüket. Az iskolában találtak a hajukon, a bőrükön valamit, lenyírták, bekenegették. Megesik ez másutt is. Annyi jó volt, több mint egy hétig itthon maradhattak, nem kellett a reggeli buszhoz korán kelniük.

A felnőttek is élénkülnek végre, hírnök jő, a szomszédos Komjátiban ma fizetik a támogatásokat. Delegáció indul a hivatal elé, ha ott igen, itt miért nem? A polgármester úr szolgálatban van, mentőzik, üzeni. Harmadikán lesz pénz, addig ne is háborgassák, telefonon se keressék, a szolgálat nem játék, mondja az asszonyoknak, valamilyen Ilonka, hangosan, hogy ebből mi is értsük. A falu évente 30 millióból gazdálkodik, nem elég az, legfeljebb a segélyekre, közmunkákra. Kár csodálkozni!

Két autóval szlovák turisták érkeznek akkor. Rájuk vártak: fizetős turista, és rögtön kettő. Belőlük kellene ide minél több! Térülnek-fordulnak, nézelődnek, masinájukkal kattintgatnak, mielőtt indulnának, betérnek a vegyesbe. Kávét kérnének, az nincs. Beérik egy üveg ásványvízzel is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!