Gál J. Zoltán: Pisti

Mindenkire tartozik, aki ezt az újságot olvassa vagy csak időnként kezébe veszi, aki szereti is vagy csak kárhoztatni szereti: ez a lap nem lesz már olyan, mint eddig volt. Mert mi, akik írjuk és szerkesztjük, mi is mások vagyunk egy hete már. Hogy miként változik az újság, hogyan a szerkesztőség, honnan is tudhatnám most, amikor súlyos csend van itt, letaglózó üresség, és ebben a végtelenül szomorú lapzártában tudásom legfeljebb ennyi: szegényebbek lettünk, sokkal szegényebbek. Csütörtökön vettünk végső búcsút Zalai Istvántól, aki az elmúlt öt évben a Vasárnapi Hírek főszerkesztő- helyetteseként, majd szerkesztőbizottságának elnökeként dolgozott. Még előtte a Népszabadságnak volt évtizedekig megbecsült munkatársa és egyik vezetője – de hiába koppannak méltóságteljesen a tisztségeit felsoroló mondatok, lehetne belőlük még jó pár, alig mondanak valamit róla. Nekünk ő nemcsak kollégánk volt, de társunk is, nemcsak főnökünk, hanem tanítónk, mesterünk, mentorunk, néha apánk, máskor haverunk, de mindig kapaszkodónk, igazodási pontunk, horgonyunk, tudom is én, mi még… A Pisti.

Heteken belül ez a második átkozott búcsúcikk, amit írok, amit írnom kell, és belőlem most is ugyanazok a mondatok bugyognak föl, mint amik Göncz Árpádról jutottak eszembe. Pedig ez a mostani búcsú más, elég csak ránéznem erre a száradó virágra a mellettem lévő íróasztalon, hogy tudjam, mennyire más, állandóan elhomályosul előttem ez az istenverte képernyő, annyira. És mégis: ha olyan emberre emlékezem, akit egyszerre lehetett tisztelni és a rajongásig szeretni, aki úgy volt bölcs, hogy közben nélkülözött mindenfajta fennhéjazást, aki a megélt történelem hordalékából ácsolta azt a morális talapzatot, ahonnan emberre, országra, világra tekintett, akkor aligha juthatok másra, mint hogy olyasfajta idol volt nekünk Pisti, mint ennek a szegény, egykor volt Magyarországnak Árpi bácsi. Túlzás ez, Zolikám, meg kéne ezt húzni kicsit, mondaná Ő erre, ráfirkantaná a kéziratra szálkás betűit, de most, most az egyszer nem lenne igaza…

Mesélünk ebben a lapban sokat Pistiről, úgy búcsúzunk tőle, hogy elmondjuk mindenkinek, milyen volt mesternek, kollégának, újságírónak, szerkesztőnek. Hogy mennyi sokat adott hozzá a munkánkhoz aprólékos precizitása és kérlelhetetlen alapossága. De hogy milyen ember volt, az történetekbe nehezen zárható. Arról a cinkos pillantásai, a mosolya, a vállunkra tett keze, a minden konfliktust feloldani képes bon mot-jai, az okos kérdései és a higgadt válaszai mesélnek, az odafigyelés, ahogyan nem csak a munkánkat, de a sorsunkat is felügyelte, miközben a maga baját szerény derűvel cipelte – de ez mind át nem adható, csak a miénk, mi kaptuk tőle, a mi életünk része volt éveken át, az emlékezetünké immár. Sokan álltuk körül a sírját, mi, a tanítványai, akik gyerekei lehetnénk – kicsit voltunk is, persze –, és a kortársak, a magyar újságírás megannyi nagysága. Nevek, arcok, mondatok. Teljesítmények. Elment egy közülük. És most? Vannak-e még a magyar sajtónak nagyságai? Változott-e akkorát ez a világ, hogy törvényszerű legyen: kevés a név, alig vannak mondatok, és emlékezésre méltó teljesítményből se sok? Pisti tisztességből, emberségből, szakmai alázatból összegyúrt örökségének megfelelni talán úgy lehet, ha igyekszünk átmenteni minden értéket ebből a letűnőben lévő világból, ahol tisztelik a tényeket, érvekkel dúcolják alá a véleményt, és tudásból építenek összefüggéseket a hírek köré.

Aki megemlékezett róla az elmúlt napokban, mind fontosnak tartotta rögzíteni: Pisti baloldali ember volt. Van ennek a baloldalnak mostanság annyi jelzője, de az ő baloldaliságára ez a régies, tán kissé, nem is annyira kissé elhasznált illik: hithű. Meggyőződésnek és rendíthetetlenségnek elegye, ami nem párthoz, nem emberhez kötődik, hanem ideákhoz, amelyeket számon kérni már jóideje csak perlekedve lehet a maiakon. Perlekedett hát ő is sokat, értük és nem ellenük, hogy maradjon még ebben az országban a jognak érvénye, igazságosságnak tisztelete, szolidaritásnak jelentése. Hogy a történelem, amely meggyötörte már egyszer, ne ismétlődhessen újra. Hogy így lesz-e, abban nem lehetett biztos, kételyekkel telve ment el. Elvitte magával a hűségét, de itt hagyta ránk a hitét.

Csináljatok jó kis lapot – mondta sokszor, és mondaná most is, és mi igyekszünk, Pisti, esküszöm, hogy igyekszünk, de tudnod kell, hogy rohadt nehéz ez most nélküled, de megpróbáljuk azért, mert tartozunk ezzel Neked, meg még annyi mindennel, sokkal, rengeteggel, áldjon meg az Isten érte.

Szia Pisti.

 

Gál J. Zoltán

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!