Magyarázattal tartozom. Mert bár ez a hasáb itt nem személyes ügyek megvitatására való, kivételesen úgy alakult, hogy az én ügyem önre is tartozik, sőt leginkább önre tartozik, Kedves Olvasó.
Lett egy kis hírverés abból, hogy bejelentettem: február közepén távozom a Vasárnapi Hírek főszerkesztői posztjáról. Önnek tőlem kellett volna megtudnia, sajnálom, hogy nem így történt.
Hírverést én nem érdemlek, de nem is nekem szólt, hanem az ügynek, ami nem lehet személyes, csakis közös: hogyan lehet életben tartani a megmaradt, kormánytól független, kritikus orgánumokat Magyarországon? Milyen kompromisszumokat érdemes ezért kötni? És hol végződik a vállalható kompromisszum, mikortól kezdődik az elvtelen alku? Ezek a kérdések ma, az Orbán-kormány regnálása alatt – amelyik oligarcháin keresztül médiát vásárol, amelyik a közpénzen hizlalt sajtóját hazugságra, manipulációra, lejáratásra használja; amelyik beszántotta a Népszabadságot és most hajtja igába a Figyelőt is – a magyar sajtószabadság legfontosabb kérdéseinek sorába valók. Mert hátrálunk vissza a pártsajtó letűntnek hitt korába, a reklámpiac nem piac, hanem elosztóhely, onnan annak osztanak, akire áldását adja a hatalom a látszatért cserébe. Kérdés tehát az is, vajon érdemes-e ehhez segédkezet nyújtani nekik? Válaszolni ezekre csakis meggyőződésből lehet és nem szabad pozícióféltésből.
Az elmúlt fél évben a Népszava és a Vasárnapi Hírek integrációján dolgoztam. Az együttműködés észszerű, már csak azért is, mert október 8-a után ennek a két lapnak lett elsődleges felelőssége és esélye, hogy őrizze a Népszabadság szellemiségét is, a megszüntetett lap újságíróinak munkát, felületet, árván maradt olvasóinak minőségi tartalmat adjon. Azt hittem, mindenki számára világos: mindkét lapnak az a dolga, hogy kitörjön a baloldal mai zárt, pártos világából. Hogy új hangokat, új gondolatokat kell befogadnia. Hogy akkor szolgálja a változást az országban, ha maga is képes változni. Hamar kiderült, ez nem mindenki számára magától értetődő, így aztán szembe is találtam magam a változatlanság önzésével, és ennek politikai szövetségeseivel.
Közben a keselyűk is megjelentek a Népszava és a Vasárnapi Hírek körül. Ezúttal egy svájci-liechtensteini befektető mögé bújtak, de a takarásból egy idő után kilátszottak a Fidesz oligarchái, a Rogán–Habony–Tombor trió. A Fidesz és a kormány közvetlen befolyását az utolsó pillanatban sikerült elkerülni, a túléléshez szükséges tőkét új befektető biztosította. Róla sokan sokfélét mondtak már, de baloldali elkötelezettségét soha nem kérdőjelezték meg.
A befektetés azonban üzlet, nem keverendő össze a jótékonysággal. A lapkiadás pedig, miközben a kiadási oldalon bonyolult üzem, a bevételeket tekintve egyszerű: pénzt az olvasók vásárlásaiból, illetve hirdetésekből lehet keresni. Mivel a hirdetési piacra jó ideje rátehénkedett már az állam, nem csoda, hogy a Vasárnapi Hírek – a második legolvasottabb közéleti hetilap – hirdetési bevételei eddig szabad szemmel alig voltak láthatók. A fenntartható működéshez ennek (is) meg kell változnia. Ám ezt a kényszert a kormány saját befolyása növelésére használhatja, a ma létező viszonyok konzerválása érdekében. A kérdés az, talál-e ehhez önös érdekű, pozícióféltő partnereket a másik térfélen. Bár tudom, hogy nem illendő, ezen a ponton mégis magamat idézném, múlt heti írásom néhány sorát: „Mutatkoznak jelei, hogy (Orbán) sokféle – leginkább persze háttérben, titokban megkötött – alkura hajlandónak mutatkozik az ellenzékkel is, na, nem a Jobbikkal, hiszen az a saját szavazótáborát veszélyezteti, hanem a támogatottsági gettóba szorult baloldallal, annak vezető erejével, az MSZP-vel. Erre pedig az adósságcsapdában és mondanivaló-deficitben vergődő szocialisták elvben alkalmasak is, miközben magától értetődő, hogy a változás esélyét csakis ezen alkuk elutasítása kínálja.” Nem mindenki ért velem egyet abban, hogy az alkupolitika teljes elutasítása az egyetlen elvszerű hozzáállás. Akad, akinek éppen az alkupolitika nyújtja a változatlanság védelmét, az kínál pozíciót, ami akár egy (napilapos) főszerkesztőséget is megér. Nekem nem éri meg.
A távozásról szóló döntésem számos megfontolása közt a szakmai meggyőződésem mellett nyilván szerepe van politikusi múltamnak is. Ezek az én, másokéval össze nem vethető személyes szempontjaim nem befolyásolják a tényt: a Vasárnapi Hírek szerkesztőségének tagjai, a hamarosan kitűnő újságírókkal kiegészülő integrált szerkesztőség munkatársai garanciát jelentenek arra, hogy ez a lap megőrzi karakteres értékeit, markáns ellenzéki hangját.
Ők továbbra is annak jegyében dolgoznak itt, ahogy eddig tették: ennek az újságnak elvei vannak, de pártja nincs. Készség és képesség is megvan az itt dolgozó újságírókban, hogy tegyék, amit egyre kevesebben tesznek: ellenőrizzék a mindenkori hatalmat – és úgy ismerem kollégáimat, hogy meg fognak küzdeni, ha ebben bárki meg akarná akadályozni őket. Ez a lap a jövőben is az Olvasót, valamint a liberális demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság, az európaiság, az esélyegyenlőség és a szolidaritás alapértékeit fogja szolgálni. Ha ez az újság eddig rászolgált az ön bizalmára, remélem, ezután is megszolgálja azt. Kérem, továbbra is tisztelje meg bizalmával ezt a csapattá érett szerkesztőséget!
Hetedik éve – az a bizonyos hét év, már megint – írom ide, erre az oldalra a vezércikkeket, született belőle 300-nál is több. Voltak suták is köztük, lehet, de talán egyik-másik nyújtott némi olvasmányélményt. Ez a mostani nem csak azért lóg ki a sorból, mert ezúttal csak áttételesen – vagy nem is annyira áttételesen? – szól a magyar politika viszonyairól, hanem mert ezen a helyen ez az utolsó. Jönnek majd ide új szerzők, új gondolatok, új megközelítések, biztosan lesznek köztük jobbak, okosabbak is, mint amit én nyújtani tudtam.
Büszke vagyok erre a lapra, büszke a kollégáimra és büszke arra, hogy ön megtisztelt a figyelmével, Kedves Olvasó. Remélem, még találkozunk!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!