Grecsó Krisztián: Az utolsó hívás

Azt sem tudom, mikor írtam le utoljára egy tisztességes, de legalábbis egy alázatos magyar mondatot kézzel, Péter. Töltőtollal, ahogy te mindig, ahogy te az egész éteri életművedet róttad. És most körmölök egy szlovén manzárdszoba csendjében, alig látok a könnyektől, nem is ismerem már a saját betűimet, nem értem, hogy mik ezek a vonalak, kaparások, áthúzások itt miattad, hogy mit akar ez a szenvedő, általad mássá lett magyar nyelv ezen a napon, amikor magára hagytad.

Nem erről volt szó, ha szabad ezt így. Öröklét volt ígérve, és úgy tudtam, nekem minden emlékem, érzékszervem, olvasmányélményem azt mondta, hogy te vagy – és veled van még más is, egy megmosolygott, lesajnált ügy, ami nélküled tényleg olyan kisszerű. És most bocsánatot is kérek, mert ezért nagyon dühös lennék, de te nem tudod, milyen nélküled – szóval mi lesz a magyar irodalommal? Péter, ne haragudjál, de mi lesz velünk?

Gyarmati Fanni írja ezt a Napló első kötetében, amikor megtudja, beteg Babits. Mi lesz velünk? Mit akar, mit keres ezután a nyelv, a tekergő, enfarkába harapó magyar mondat, hogy neveti ki magát, mi több, mit tud a nemzet ezután eleganciáról, nagyvonalúságról, öniróniáról?

Megmosolyognád ezt az ömlengést, jól van, édesem, mondanád, és még hozzátennél valamit, egy utánozhatatlan, semmibe pazarló félmondatot, és akkor megint elszégyellném magam, mint annyiszor melletted: a nagyság nem törődi önmagát. Mert tudja, hogy az egész csak föladat, tömegvonzás, meló.

Két éve Horvátországban olvastam a Kardozós változatot. Néha felnéztem a tengerre, hogy érti-e. Őt is ki lehet nevetni. Soha annyi önfeledt, megindult, szép fricskát nem olvastam. Mit akarsz, világ?, nevettem veled, az elmúlás is csak egy baki. Ki lehet radírozni.

És…

Ne haragudj, Péter, de nem lehet. Illetve nem úgy. Hanem akkor mégis úgy van, mint a Márk-változatban: nézi az ember a vályogfalon Krisztust, és nem felel. Mert nincs Isten, és ez ijesztő. Kimondva is, némán is.

Nagyon bírnád ezt a helyet. Éppen megérkeztünk Judittal, igen, átadom neki kézcsókod, a lovak mellett pálinkával kínáltak, és akkor csörgött a telefon.

Kinéztem a szőlőkre, „nem is árt, nem is használ” – jutott eszembe a Harmonia nagy jelenete, az egri püspök züllött unokaöccse mondta ezt, amikor részegen megáldotta a szőlőben dolgozó napszámosokat.

A múlt héten beszéltünk utoljára, azt kérdezted, mit szóltak a könyvheti beszédemhez abban a vidéki városban, ahol az ünnepen botladoztam. Még mindig tudtad, láttad, mi zajlik, a saját ereid már feladták, de te még mindig pumpáltad, éltetted a magyar irodalmat. Olyan elhaló volt a hangod – Istenem –, és akkor elmeséltem, hogy a megyei elvtárs búcsúzóul azt mondta, „nem ilyen beszédet rendeltünk”. Erre majdnem kiabáltál, aztán meg hirtelen kinevettél, hiszen rosszul áll az osztályharc.

Tudod, most már mindegy, legyen úgy, hogy eljöttél meglátogatni a mamámat, ahogy veled meg Gittával annyiszor terveztük.

És ha engedi a nélküled árva magyar mondat, akkor én szeretnék úgy emlékezni rád, ahogy rohanunk át a kölni reptéren. Eltelt az idő, mert ajándékot vettél a feleségemnek, és még innunk is kellett egy pohár sört, én egy vodkát is rád erőltettem, és akkor bemondták, „last call – utolsó hívás –, Herr Esterhazy und Herr Greszko”. Rám nevettél, itt ne hagyd a sört, mondtad, úriember üres pohárral távozik, aztán szaladtunk át a várón, neked lobogott az a gyönyörű hajad – szaporázd, kiáltottad, ez volt az utolsó hívás.

GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom
munkatársa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!