A Kőbányai úton bandukolunk, a Ganz-MÁVAG felé tartunk. Ott járunk, ahol olyan pogácsát, fasírtot sütöttek, hogy annak a híre még Óbudára is eljutott, és tamáskodó delegáció indult ide, hogy megkóstolja, eldöntse, a Vidoqban ízletesebb a fasírt, vagy itt. Ahogyan az mifelénk történik, költői maradt a kérdés, és azt a vitát már senki el nem dönti.

Az útkereszteződés, amit új közös célul tűztünk ki, mintha távolodna tőlünk, pedig haladunk. Nagy dolog ez, hiszen Csermák Lajost csak a múlt évben infarktusai, más nyavalyái miatt háromszor rángatták vissza az életbe az orvosai. – Megálljunk? – kérdem tőle, mert menni és beszélnie egyszerre nehéz, bár állnia se könnyű.

– Asztalos dinasztia a miénk – meséli – apám volt az első, aki a hagyományt megszakította. „Fiam, a fa a múlt! Alkotni valami hasznosat, maradandót vasból, Lalikám, az a valami!” Ezért lettem vasmunkás. Az első műszakom után a brigáddal együtt meghívott egy sörre. „Ő az én fiam, a Lali, ma töltötte az első műszakot, ma én fizetek” – akkor sírta el magát, akkor ittuk műszak után az első sört együtt.

Véletlen hozta, vagy szándék is besegít, de újra elfogy a szufla, és ott, ahol a gyárnál tábla hirdette örökké, munkásfelvétel van, szusszanunk kicsit.

– Jó, hogy apám ezt nem érte meg, ebbe belehalna – sóhajtja Csermák, s bár érzi, furcsa az összegzése, de böszme mondat is lehet találó. Utolsó műszakja után id. Csermák csillogósra csutakolta gépét, s míg a lába bírta, visszajárt, de még a kórházban is rákérdezett: Lalikám, minden rendben, jól mennek a dolgok?

– Sikert sikerre halmozunk! – lódította ifj. Csermák, míg apja fektében riadtan pislogott:

– Mást mond a rádió, fiam! Hazudnak?

– Hazudnak, apám! Vasmunkást nem lehet az orránál fogva vezetni – nyugtatta, de már ifjabb Csermák se nézte végig a gyáróriás vergődését, halálát, s mielőtt elküldték volna, gépszerelőnek állt másutt. Évekkel később az új cége is tönkrement, akkor kapta az első infarktusát, s bár vezetni nem tud, végkielégítésül egy öreg Roburt kapott. Ott áll, rozsdásodik a telkén, az össznépi privatizálásból neki legalább ennyi jutott.

– Nincs órád? Megint késtél – köszönti már a gyárkapunál Fodor Zoltán. Örök riválisok: ki focizik jobban, kit néznek a nők, ki ügyesebb esztergályos? Idejük lenne, de évek is elmúlnak, hogy találkoznának, most újra kezdik az ugratást, a muszáj randevún egymást dicsérik:

– Ramatyul nézel ki, Lali – paskol vállat Fodor.

– Te sem lettél szebb – feleli Csermák.

Ganzos „gyárlátogatásra” indulunk. Élettel teli az üzemterület, csak ahol anno vasúti alkatrészt, metrókocsit, vonatot, hídelemet gyártottak, most műanyag játékok, farmerek, ruhák, cipők lógnak. Korán van még, vevő alig, csak szorgos kínaiak, hangos ukránok rámolnak.

Fodor, ezt Csermák se vitatja, jó szemű, gyors kezű esztergályos volt, s mint ilyen, magabiztos is, akit, amíg világ a világ, baj nem érheti. Hát érte.

– Töprengtem eleget, mi a baj velem? Talán az, hogy nagy az arcom! Nem hajbókoltam, visszaszóltam, amikor a Ganz dőlni kezdett, az elsők között repültem. Én jártam jobban, vagy a többiek, akik még maradhattak? Majd az idő eldönti! – összegez Fodor. Náluk vasmunkás volt minden férfi ős, de még az édesanyja is marósnak tanult.

– Egyenes derékkal, végtelen önérzettel „áldott” meg bennünket a sors. A gyárkapun túl az utcán ez az, amit el kell felejteni. Önérzettel semmire nem mész – tart rögtönzött tanfolyamot.

Aztán alig követhetően sorolja: volt gumijavító, redőnyős, bolti árufeltöltő, feketén „németben” hentes, majd pincér, rakodott sót, aszfaltozott évekig. A munkától sosem félt, kukásnak is beállna, de oda is fiatal kell, legalább két diploma és három nyelv.

– Leszázalékoltak? Infarktussal? Mázlid van – közli Fodor, nem is tudni, komolyan beszél-e.

Azután sorra veszik ők ketten, kit irigyeljenek, ki vitte a legtöbbre a volt brigádból? Szabó Karcsi csempét árul, a fia Londonból is támogatja. Kertész Jani teniszpályát vonalaz, jó a levegő, szépek a lányok, de az se karrier, egyeznek meg. Szabó Gabi büfét nyitott, na igen, mondják, vállalható egy sors, de már őt sem kell irigyelni, két éve, hogy eltemették.

– A Molnár Tibi? Tényleg a Molnár – néznek egymásra. Ő ugyan lakatos, nem is brigádtag, de haver, ő megcsinálta a szerencséjét, végig a szakmában maradt, őt irigyelni lehet.

A vasmunka konzerválta, vagy az atléta múltja segíti Molnárt, ő még egészen ifjúnak tűnik. Makacs ember, iskolai gondnokként sem adta fel apró műhelyét. Kerítést, rácsot, kerti bútort, virágtartót, mindent, mi vasból van, készít, reparál.

– Engem irigyeltek? Tréfáltok, ugye? – kérdi és pici, zsúfolt műhelyébe invitál, ahol alig férünk.

– A Ganzról is ír? Kérdezze már meg, hová tűnt, mi lett tizenkétezer szakemberrel? – kérdi, és dühösen a munkaasztalra csap. – Útban volt nekik, ki akarták dobni, inkább megvettem. A köszörű is onnan van – mondja, majd mintha az adóhivataltól kérnék, számlákat vesz elő. – Megvásároltam ezeket! De ugyan kinél talál még számlát, s lám köddé vált, oda lett a gyár. Minden oda lett, csak a ganzos horgászegyesület vízparti faházikói maradtak, elfelejthették privatizálni. Ott találkozgatunk néha, s míg pecázunk, megváltjuk a világot is, mi, régiek. Ugrat is az asszony, hogy a munkásosztály jövője rajtunk áll vagy bukik, már csak a mesebeli aranyhalat kellene kifogni, és már kívánhatnánk is tőle.

– Mit kívánna? Mi legyen?

– Csak ne ez, ami most van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!