Mindegy, hogy háromévesen szólal meg először, a cumi pedig még nagycsoport végén is a szájában lóg: minden szülőnek a saját gyermeke a legszebb, legokosabb és legtehetségesebb a világon. De ez vajon fordítva is igaz? Anyatigrisek összecsapásától hangos manapság Amerika.
Járni még alig tudó hegedűművészek, pubertáskorban lévő zongoravirtuózok – a világháló videomegosztó portáljait nézve a nyugati világ anyukái tágra nyílt szemmel és aggodalommal telve csodálják az elsősorban kínai csemeték produkcióit, s a hatás nem marad el: mindent megtennének, hogy gyermekeikből hasonló sztár váljon. Igen ám, de miként is trenírozzák tehetséggé a család kicsi kincsét?
A lehetséges elméleti választ és útmutatást az eltérő kulturális és nevelési szokásokban lelhetik föl, gyakorlati tanácsokat viszont Amy Chua kínai származású Amerikában élő professzor asszony nemrég megjelent könyvéből kaphatnak. A szerző írásában dokumentálta, hogyan próbálta meg az emigráns, igen szigorú szülei nevelési elveit követve, hogy zsenit faragjon lányaiból. Tekintélyelvűséggel és gyermeki létükre látszólag fittyet hányva alkalmazta a tradicionális kínai módszert, ami az amerikai és európai anyákból – előre jelezhetően – elsősorban döbbenetet és megbotránkozást váltott ki.
Az anyatigris harci himnusza címet viselő könyvben olvasható például, hogy amikor Amy egyik születésnapján vendéglőbe ment a család, az apa felszólította a tizenéves kor alatti lányokat: adják át születésnapi ajándékaikat az anyjuknak. Az egyik lány, Lulu, egy saját kezűleg rajzolt nagy, ügyetlen mosolygós arcot tartalmazó kártyát adott át az anyjának „Boldog születésnapot!” kívánva. Amy reakciója eltérő volt a várttól: „Ez nem elég szép, olyasmit várok tőled, amibe több időt fektettél!” Az anya ezt követően két percet adott a lányának, hogy „kijavítsa” ajándékát. De ez csak egy, a sokak által felháborítónak tartott példa közül. Szintén Lulu volt az, akit egyszer késő estig úgy kényszerített zongorajátékának tökéletesítésére, hogy nem adott neki inni és nem engedte ki a mosdóba sem. Sőt, az anya saját készítésű „tízparancsolatban” fogalmazta meg tilalmait, melyek szerint a testnevelés és a drámafoglalkozás kivételével minden tárgyból osztályelsőnek kellett lenniük, de e kettőből sem kaphattak ötös érdemjegynél gyengébbet.
A könyv óriási vihart kavart az Egyesült Államokban. Voltak, akik egyenesen gyermekkínzásról beszéltek. A szerző szerint módszere korántsem csodagyerekrecept, inkább egy kétségbeesett édesanya utolsó kapaszkodója, a pedagógia módszerei ellen fellázadt lányai okozta csalódottság miatt. A professzor asszony úgy érezte, családja szét fog hullani, és anyaként is csődöt mondott. Ezzel együtt a 49 éves, harvardi diplomás családanya az amerikai nevelési szokásokat könyvében gügye Disney-meseként aposztrofálja, mert szerinte a valóságban a téves szabadságértelmezés és a játék nem elegendő a boldog élethez. Hogy igaza van-e? Lányai mindesetre megállják a helyüket: egyikük tehetséges hegedűművész, a zene ellen fellázadt másik lány pedig a teniszben ér el figyelemreméltó sikereket. „Lehet, hogy Chua filozófiája nem az ijedőseknek való, de tegyük fel a kérdést így: valóban kegyetlenebb-e, mint a mindent szabad nemtörődömség és a tévé elé való ültetés, amit túlságosan gyakran művelnek manapság szülői nevelés helyett?” – írta a könyv európai bemutatásakor a brit The Daily Telegraph. De hol van akkor a megoldás, és lehet, vagy kell-e egyáltalán zsenit nevelni?
Hogy kell-e, azt eldöntheti minden szülő. Hogy lehet, arra a Polgár család az ismert magyar példa. Polgár László három lányát otthon oktatta feleségével. Polgár apuka úgy véli, ha egy gyerek ingergazdag családi és iskolai környezetben nő fel, ahol a sikerélményeit elismerik, az már kulcs a zsenivé váláshoz. Azt vallja: bár minden gyermek potenciálisan zseni, ez nem öröklött tulajdonság, hanem születés után kapott információk alapján bontakozhat ki. Nem törekszik azonban mindenki arra, hogy például tizenkét éves atomfizikus édesszüleje legyen, de sokszor az arany középút megtalálása sem egyszerű.
„Nekünk nem célszerű próbálkozni hasonlóval” – véli dr. Baky Ildikó gyermek és ifjúsági klinikai szakpszichológus Amy Chua tigrisanya-módszeréről. De közben óv a másik véglettől is. „Szeretnél elmenni pszichológushoz?” – kérdezte egyszer egy anyuka ötéves gyermekétől, mielőtt eljöttek volna hozzám – mesélte a pszichológus, aki szerint egy ennyi idős gyerekre egyáltalán nem szabad még ilyen döntéseket bízni. Úgy véli, figyelembe kell venni a lurkók igényeit is, de tisztában kell lenni a realitásokkal, legfőbb szabályként pedig rengeteg időt kell csemetéinkkel tölteni. Ez persze elég nehéz olyan körülmények között, ahol az anyától elvárják, hogy minél előbb újra munkába álljon. A korai bölcsődébe íratást pedig sokszor az anya-gyerek kapcsolat sínyli meg leginkább. „A legtöbb gyerek, akivel eddig foglalkoztam elhanyagoltnak, ezáltal reményvesztettnek érzi magát, mert kevés anyának marad energiája a nap végére aktívan együtt lenni csemetéjével. Ilyenkor pedig jön a hiszti, a gyerek nem fogad szót és rosszabb esetben nem tud beilleszkedni a közösségbe” – magyarázta a doktornő, aki szerint alapjaiban véve az anyaszerep nem sokat változott az elmúlt időben. Az anyai ösztönök, megérzések ugyanazok maradtak, csak a társadalmi kényszerpálya változott némileg.
Isteni anyák
Évezredes kultúránkban viszonylag fiatal ünnepnek számít az anyák napja, bár már az ókori Görögországban is tartottak hasonló megemlékezést. A tavaszi ünnepségen Rheát, az istenek anyját, s vele együtt az összes édesanyát köszöntötték. Gyakori, hogy más szakrális ünnepekkel, többnyire az adott kultúrkör szentként tisztelt nőalakjai számára rendezett ünnepéllyel kötik össze az anyák köszöntését. Ehhez hasonló ünnepek a mai napig találhatóak a legkülönbözőbb kultúrák ünnepei közt, bár sok helyen épp a pogány ünnepek elfedése érdekében a nőkultuszra épültek a vallási ünnepek is. Ám mivel a születés és az élet misztériuma továbbra sem veszett el az örök értékek közt, általában szintén egy anya képével igyekeztek pótolni a pogány anyaképeket. A szakrális anyaünnepek közül az egyik legősibb az ókori Egyiptom Ízisz-kultusza, akit a fáraók anyjaként tiszteltek. A modern korban azonban egy sokkal hétköznapibb (és fiatalabb) eredetű legendához kötik az ünnepet. Állítólag 1956-ban egy kairói újságíró ikerpár annyira meghatódott egy gyermekeit egyedül nevelő özvegy édesanya történetén, akit hálátlan fia is cserbenhagyott, hogy március 21-ét, a tavasz első napját nevezték ki anyaünnepnek. Az arab világban ez a dátum terjedt el. A középkori Angliában már a keresztény vallás hatása érződik az anyák ünneplésének rítusában is. A húsvétot megelőző nagyböjt negyedik vasárnapján azok, akik a családjuktól messze dolgoztak, szabadnapot kaptak, hogy édesanyjukat meglátogathassák.
Magyarországon először 1925-ben, a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt kezdeményezésére tartották az anyák napját. Nálunk szintén egy vallási ünnephez, a májusi Mária-tisztelet, azaz az Istenanya előtti meghajlás hagyományaihoz kapcsolták az ünnepet, mely hamar igen nagy népszerűségre tett szert. 1930-ban egy elemi iskola nevelője, Sugár Béla kezdeményezte az anyák szobrának felállítását. A vöröskeresztesek felhívására több mint 6000 tanuló ajánlotta fel zsebpénzét, hogy méltó emléket állítsanak édesanyáiknak. A szobrot, melynek alkotója Kaszap Károly szobrászművész volt, 1933. május 28-án a Szent Erzsébet téren koszorúzták meg, ünnepélyes keretek közt. Bár az utóbbi években egyre többször hallani, hogy az anyák napja – a többi ünnephez hasonlóan – egyre anyagiasabb, csak a pénzről szóló ünneppé vált, az óvodákban, iskolákban a mai napig mondókákkal, versekkel és saját kézzel készített, hímzett papírszívekkel köszöntik a gyerekek édesanyjukat.
D.-H. N.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
