– Sokszor előfordul, hogy a lánya kezébe ad egy-egy könyvet, hogy „figyelj, ezt feltétlenül olvasd el!”?

– Bori lányunk nagyon szereti az irodalmat, most fog érettségizni emelt szinten magyarból, tavaly pedig az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen Dragomán György A fehér királyával és a kapcsolódó kortárs magyar szövegekkel foglalkozott. Így szerencsére nem feladatom, hogy könyveket ajánljak neki, mert napi szinten beszélgetünk régebbi vagy aktuális megjelenésekről. Inkább ő szokott ajánlani nekem, főleg angol nyelvű irodalmat.

– Ezek szerint képben van irodalom terén, de mire figyel különösen: magyar vagy külföldi szerzőkre, kortársakra vagy „kortalanokra”?

– Mivel sokat dolgozom együtt kortárs magyar szerzőkkel – Grecsó Krisztiánnal, Háy Jánossal, Kemény Istvánnal, Szálinger Balázzsal –, nem tudok nem figyelni a kortárs irodalomra. Ugyanakkor, ha célzatosan összekészítek a polcomra könyveket, amiket el szeretnék olvasni, mindig rájövök, hogy behozhatatlan, akár évtizedes lemaradásaim is vannak. Most a Libri-díj kapcsán külön szerencse, hogy olyan műveket is „kötelezően” el kell olvasnom, amiket amúgy is terveztem.

– Gyűjti a könyveket, szereti birtokolni őket?

– Hiszek abban, hogy olyan házban jó lakni, ami tele van könyvekkel, legyenek azok elolvasottak vagy még nem olvasottak. Igen, viszonylag nagy a családi könyvtárunk.

– Számít a fizikai megjelenés, e-könyveket is olvas?

– Egyáltalán nem olvasok e-könyveket. Persze, szükségszerűen, az elérhetőségük miatt, olvasok elektronikusan szakirodalmat, de régi vágású fickó vagyok, akinek a táskája tele van könyvekkel, és ha beül egy kávézóba, szereti kinyitni azokat.

– Ezt a könyvszeretetet át tudja adni a hallgatóinak is az egyetemen? Vevők még rá a fiatalok?

– Odafigyelek rá, hogy mindig legyen nálam könyv az óráimon. Az irodalomjegyzékem sem linkajánló. A hallgatók számára mindig izgalmasabb például egy képzőművészeti album könyv formátumban, mint a képernyőn: még ha illúziórikus is, de tárgyszerűbben mutatja a háromdimenziós valóságot, hiszen a könyv maga is kézzelfogható.

– A könyvvásárlás terén is a régi divatot követi?

– Szeretek vásárolni antikváriumokban, ehhez mindig társul egy olyan élmény, hogy nemcsak a könyvben megírt történetet kapom meg, hanem a könyvtárgy történetét is. Szeretek második, ötödik, tizedik olvasója lenni egy könyvnek. Kedvelem a bejegyzéseket, amikor valaki már olvasott egy könyvet és kijelöli a számára fontos elemeket, ezeket aláhúzza, szóval kicsit módosítja vele a szöveget, vagy ha látom, hogy behajtotta egy lap sarkát, ha van oldalszéli jegyzet, felkiáltójel – szeretem, ha az olvasó nyomot hagy. Sokak szerint egy könyvvel nem szabad így bánni, én meg azt hiszem, a tárgy használata része az olvasásnak. Ha kezembe kerül egy régi könyv, amit valaki ajándékba kapott, és ott a szennyoldalon az ajándékozott neve, akkor nem csupán a könyv szövegéhez lesz közöm, hanem egy kicsit olyan, mintha abba a családba is beköltöztem volna.

– Valaki önhöz hasonlóan válogat, mások célirányosan, akár egy díj miatt vesznek le könyvet a könyvespolcról. Mitől van presztízse egy művészeti díjnak?

– Akkor jó egy elismerést kapni, ha az elismerésnek magának van akkora ereje és rangja, mint annak az alkotásnak, amelyik ezt megkapja. Úgy érzem, a magyarországi díjak jó részénél az a probléma, hogy az alkotás legitimálja a díjat – ez egyfajta értékproblémát sejtet. A Libri-díj azért is fontos, mert nem azt a kérdést teszi fel, melyik a legjobb könyv, hanem rámutat arra, mennyire értékes a magyar irodalom egésze.

– Bob Dylan irodalmi Nobel-díját, úgy is mint dalszerző, hogy értékeli?

– Nagyon örültem neki. Dylan nem egyszerűen egy jelentős életművel bíró dalszerző, hanem egy jelenség. Ez a világjelenség kapta a díjat. Másfelől annak ellenére, hogy a popzene úgy 50-60 éve hangsúlyosan meghatározza és rendezi a világunkról való gondolkodásunkat, folyamatosan és napra készen reagál minden társadalmi történésre, még mindig élesen megkülönböztetik a művészetektől. Dylan díjazásával éppen ezt a különbségtételt kérdőjelezték meg, a gesztussal a popzene emancipálódott, elnyerte – legalább egy pillanatra – azt a státust a társadalmi térben, ami egyébként magától értetődő lenne.


+1 kérdés
– Egy pécsi egyetemi kollégája oázisként, szigetként utalt a tanszéki létükre („A mi kis falunk. Interjú Milbacher Róberttel”, VH, 2016. november 12.), részben kényszerként megélve, részben a külvilággal szembeni ott összesűrűsödött magas szellemi potenciált jellemezve. Mennyire jelenthet elzárkózást egy ilyesfajta közeg?
– Semennyire. A világról úgy gondolkodni, hogy nem veszünk róla tudomást, lehetetlen. Az egyetem pedig olyan hely, ami folyamatosan párbeszédre törekszik azzal a világgal, amiben benne áll, nem zárvány, pont az a dolga, hogy állandóan beleszóljon a világba. Ennek a dialógusnak egyben képesnek kell lennie független és kritikai pozíciót megfogalmazni. Mert ha erre nem képes, akkor az értelmiségnek tulajdonképpen nincs feladata. A kritikai értelmiségi dolga éppen az, hogy kérdezzen, elemezze, értékelje a társadalmi folyamatok szakadáshelyeit, gondolkodjon a világról és reflektáljon erre a gondolkodásra.
Az egyetemek valóban a társadalom tudásának megsűrűsödési pontjai, már csak ezért sem illik komolytalannak bélyegezni az onnan érkező gondolatokat. Furcsa az olyan társadalom, ahol éppen a gondolkodók szorulnak ki a társadalmi dialógusból. Radikálisan megfogalmazva: az ostobaság társadalmát építeni szégyenletes!



Beck Zoltán
45 éve született Devecseren.
Dalszerző, a 30Y énekes-gitárosa, a Pécsi Tudományegyetem Romológia és Neveléstudományi Tanszék adjunktusa, a Zenélő Egyetem szakmai igazgatója. Családjával Pécsett él.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!