Az időpont 1944 kora nyara, a helyszín a budapesti német követség, ahol két úr beszélget. „Adolf, igazában mennyi a legyilkolt zsidók száma?” Aki kérdezi Wilhelm Höttl tanácsos, egyébként Himmler SS-vezér személyes magyarországi megbízottja. A válasz: 4 millió a megsemmisítő táborokban, és még további 2 millió „más módon”.

  <h1>Eichmann a vádlottak padján</h1>-
  <h1>Gabriel Bach, az Izraeli Legfőbb Bíróság nyugalmazott bírája</h1>-

Eichmann a vádlottak padján

- – Kép 1/2

Az 1945-ös nürnbergi perben Höttl részletesen beszámolt a budapesti beszélgetésről, amelyet Adolf Eichmann-nal, a zsidók magyarországi deportálásának fő szervezőjével folytatott. Ezt említi a Spiegel német hetilapban két részben publikált tényfeltáró anyag is. Ebben a riportban viszont nem esik szó Höttl tanúvallomásának egy másik fontos eleméről: az idézett beszélgetés során Eichmann kifejtette neki, hogy ami a saját jövőjét illeti, úgy gondolja, tettei alapján őt háborús főbűnösként fogják kezelni, s kézre kerítik majd a vereség után. Ebben tévedett.

A Spiegel munkatársai több ezer oldalnyi bizalmas okmány tanulmányozása után arra a következtetésre jutottak, hogy a halál logisztikusát nem csak hogy nem keresték a háború utáni német hatóságok, hanem segítséget is nyújtottak ahhoz, hogy büntetlen maradjon és kivándoroljon. Ehhez természetesen még más államok apparátusának hasonló magatartása is hozzájárult. Mindenesetre a Höttl-vallomás után Eichmann – aki hamis nevet használva a Waffen-SS hadnagyaként került amerikai fogságba – érezte, hogy forrósodik lába alatt a talaj. 1946. február 5-én elszökött a fogolytáborból. Hamis papírjait osztrák és német neonácik, köztük a budapesti történész körökben ismert Joseph Urban, a Gestapo korábbi magyarügyi szakértője segítségével szerezte. Urban addigra már kapcsolatban állt az amerikai és német kémszervezettel. Egykori SS-tisztek további támogatásával került egy észak-németországi kis faluba, ahol senkit sem érdekelt a közösségbe hamarosan beilleszkedő magányos idegen. (Eichmann felesége és három fia nélkül élt ott.) Az újságcikk hozzáteszi: persze a helyieket az sem nagyon izgatta volna, ha tudják, kicsoda az új erdőmunkás-tyúktenyésztő: a szélsőjobbnak a környéken erős bázisa volt, és az emberek egyébként is gyorsan felejtették Nürnberget. Nemcsak a helybeliek, hanem a sajtó is. A Spiegel maga, mint megtudható, 1945 és az 1960-as izraeli akció között összesen csak hatszor említette meg a nevét.

Eichmannt a náci korból ott maradt dél-tiroli hatóságok, illetve a helyi katolikus egyház emberei segítették kivándorolni Argentínába. (Ugyanez a bizottság menekítette állítólag Mengelét, a halál angyalát, s más magyar háborús bűnösöket is.) A Vatikáni Segélybizottság részéről Alois Hudal bíboros foglalkozott Eichmann kivándorlási ügyével, a főpapról köztudott volt, hogy szimpatizál a nácikkal. Ő vállalt érte felelősséget a Nemzetközi Vö­­rös­ke­resztnél: ez volt az úti okmány feltétele. Mivel Hudal nem szívelhette a protestánsokat, Eichmann habozás nélkül hithű katolikusnak vallotta magát. Ricardo Klementnek – ezt a nevet vette fel – zöld útja volt. A gyors beutaztatást a genovai argentin konzulátuson a szülőhazájába a háború után visszatért Horst Carlos Fuldner segítette a tengerentúlról. (Himmler stábjának e korábbi tagja 1945 után kőgazdag Buenos Aires-i vállalkozó lett, és sok nácit segített át Dél-Amerikába.) Eichmann előbb Észak-Ar­gen­tínában, majd a fővárosban élt, szerényen fizető állásokban: a Gehlen tábornok vezette német kémszolgálat pontosan tudta, hol van, ami nem volt különleges kémbravúr, mert Eichmann élénk társadalmi életet élt az oda menekült német nácik körében. Így már 1952. június 24-én befutott Pullachba, a „35/a forrás” jelentése, Klement fellelhetőségének megjelölésével. Az ott székelő kémszolgálat tartotta a titkot, de egy, az ügy részleteibe beavatott német ügyész tájékoztatta a Moszadot és elindulhatott a hajtóvadászat. 1960. május 21-én az ügynökök kézrekerítették, és pár nap múlva egy „eszméletlenségig részeg utaskísérőt” tettek fel kollégái egy Izraelbe induló gépre: innen már ismert a történet.

 

Budapesten a holokauszt magyarországi áldozatai­nak emlékére ma tartják az Élet menetét. A Klauzál téren Tarlós István főpolgármester mond beszédet, majd innen az emlékezők a Kossuth térre vonulnak, ahol a résztvevőknek lejátsszák Jose Manuel Bar­ro­só­nak, az Európai Bizottság elnökének video­üzenetét is.

(K. V.)

 

Tárgyalás és ítélet

Az Eichmann-per ötvenéves évfordulóján tartott előadást Budapesten Gabriel Bach, az Izraeli Legfőbb Bíróság nyugalmazott bírája, aki az Eichmann-per helyettes főügyésze volt. – Eichmann teljesen azonosult bűntetteivel, személyes háborújának tekintette a zsidó nép kiirtását, tetteit soha nem bánta meg – mondta el az üggyel két évet foglalkozó ügyész. – Kilenc hónapig egy teljesen kiürített börtönben dolgoztunk a tárgyalás előtt, több százezer dokumentumot vizsgáltunk, Eichmann-nal szinte együtt laktunk. Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden országból legyenek tanúk, az írásos dokumentumok és egyéb bizonyítékok mellett. Magyarországról érkezett a legtöbb tanú. A per 1961. április 11-én kezdődött Jeruzsálemben. Bach felidézte, hogy a tárgyaláson Eichmann mindig öltönyben jelent meg, nyugodt volt és semmit sem bánt meg, kivéve egy dolgot, hogy nem volt még kegyetlenebb. A vád felmutatta a Rudolf Höss auschwitzi lágerparancsnoktól származó dokumentumot, amely Eichmannt szállítási, parancsnoki és nyilvántartó hatóságnak nevezte. Eichmann irányította sok millió zsidó, köztük sok százezer magyarországi zsidó deportálását. A bíróság bűnösnek találta a zsidó nép és az emberiség elleni háborús bűnökben, ezért 1961. december 15-én másodfokon is halálra ítélte. Ramlában 1962. május 31-én felakasztották, holttestét elégették, hamvait a tengerbe szórták.

(K. V.)

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!