Amióta bejárta a hír a médiát a csepeli bűnesetről és a XV. kerületi hajléktalankolónia felszámolásáról, még nehezebb lett az otthontalanok sorsa. Nem elég, hogy ezt az életvitelt a betegségek, a krízishelyzetek, a kiúttalanság miatt roppant nehéz elviselni, de le is nézik, durván sértegetik őket. Stigma a hajléktalanság.
Annak is, aki rendes és tiszta, aki többet fürdik, mint némelyik manöken küllemű ifjú hölgy. Annak is, aki becsületes és nem lop. Még ha éhezik, akkor sem, mert büszke. Nem nagyobb köztük a bűnözők aránya, mint a lakásban élők között. Ismerek jó néhány hajléktalant, akit szinte csak a gondjai különböztetnek meg másoktól – fakadt ki Szabó Katalin, a Máltai Szeretetszolgálat III. kerületi utcai szociális gondozója.
Szalaggal elkerített területet őriz két kutya a Hajógyári-sziget partján. – Lédi szabadon és Poncsó láncon, mert ő vadul üldözi az autókerekeket – tudom meg a gazdáiktól, amikor bemutatkozunk. József (60) és párja, Marcsi (47) sorolják a többi itt élőt is: Szutyi, Koszos és Béla a három macska, Frici a pók és mókusok, rigók, csókák, varjak, fakopács. Van egy kis virágoskertjük is bekerítve, tavasszal nyílt benne a gyöngyvirág, a kardvirág.
Megtermett eperfára támaszkodik az otthonuk: alig két méter magas kalyiba. Kívül szalagparketta burkolja, raklapokból készült a váz és a padozat is. A tetőt vastag, gumírozott fólia fedi. A falon egy jókora, aranyló sztaniolpapírral bevont 5-ös. Csak nem a házszám?
– Dehogy! Nemrég raktuk ki a falra, amikor az ötödik évfordulója volt, hogy itt lakunk – világosít fel „a ház” ura. Hogy is hívják a szigetnek ezt a részét? Sehogy! Sehonnai- vagy Hajléktalan-szigetnek – igazítanak el helyrajzilag. József szakmája bibliai: ács. És rengeteg munkával maga építette újjá a romos vityillót. Vagy inkább fel. – Mindig lehetett hozzá találni valamit a lomizásnál vagy a házak elé kidobva, leszerelt ajtót, ablakot. A Sziget Fesztivál után itt hagynak egy csomó törött raklapot. Mi nem vágunk ki fát! Kihúzom a szögeket a törött raklapokból, azzal tüzelünk, meg uszadékfával – mutat az alant, pár méterre hömpölygő Dunára. – Télen is azt égetjük el a kályhában. Marcsi a ház oldalánál megmutatja a raktárat, ahol öles uszadékfáik száradnak, azután beinvitál. A konyhában székek, asztal, rajta kissé viharvert, de működő DVD-s rádió, beleépítve egy kis színes tévé. – A gelkás Gabitól kaptuk. Adtak hozzá a máltaiak egy pendrive-ot, arra mindig felvesznek nekünk filmeket. Ha unalmas a tévéműsor, mozizhatunk is este – büszkélkedik.
Villanyhálózat ugyan nincs, de áramuk mégis van! Autóaksiról megy a tévé, a ledes lámpa. Jóban vannak a közeli akkumulátorossal, ő tölti fel – ingyen. A régi vaskályhát Marcsi osztálytársa hozta ajándékba egy vidéki tanyáról. A falióra elemes, a Rubik-kockát meg csak kézzel kell tekerni. A kis ablakú, szőnyeges szobában bevetett dupla ágy, dohányzóasztal, egy régi konyhakredenc és két hűtő. Azok 220 Volt híján szekrényként szolgálnak. – Amit itt lát, a jobb ruhákat, az edényeket, a poharakat is, szinte mind a jó ismerősöktől kaptuk, például egy autóvezető oktató bácsitól és egy házaspártól, akiknek vegyesboltjuk van. Nálunk soha nincs balhé. Szeretnek minket az emberek. Sokan segítenek – mondja. Vendég is jöhet: külön bejáratú vendégszobájuk is van, benne ágy, s a polcon – ami egyben spájz – az olaj és a kompótok mellett könyv is akad, Szilvási Lajos regénye: Egymás szemében.
A szabad ég alatt, a vashordóból és lemezből tákolt tűzhelyen fő most is valami egy lábosban. – Csirkeláb és mellcsont. A hentesénél kaptuk a Vörösvári úti piacon. Kutyakaja lesz… A mi reggelink? Az finom volt! Rántott halat hozott ajándékba tegnap egy ismerős a közelből. Estére lecsó lesz. Gyuri bácsi rendszeresen ad gombát és halat. A szigetre jár pecázni és gombászni az öreg. Az a bot is az övé – mutat a raktárára József. Van ott minden, ami a barkácsoláshoz kell: régi kéziszerszámok, dobozokban szortírozva szögek, csavarok, fűrész, pumpa, még egy akkumulátortöltő is. Csak hát azt sincs hova bedugni, mint a két hűtőt…
Marcsi lavórban mos. Víz van a Dunában, mosószert, szappant is hoznak rendszeresen a máltaiak. Kiteríti a pólót: hamar megszárad, meleg van. Fürödni is a Dunában szoktak. Télen meg odabenn, a kályhán melegítik hozzá a vizet. A mosogatásra is jó a Duna vize, de az ivóvizet a játszótérről hozzák. Ha meg fagy, és ott elzárják a csapot, akkor a gelkástól.
Kedvelik a feliratokat az itt lakók: „Tilos a dohányzás!”, „18 év alattiakat alkoholos itallal nem szolgálunk ki!” és ami meglepőbb: „Illetéktelennek belépni tilos!”. – Az a vécé – így József. Komoly budit ásott ki és tákolt össze, még fehér műanyag ülőke is van rajta, s vagy tíz spulni papír. A toitoisok adták nekik, ami fesztivál után megmaradt.
Bulizni is voltak nemrég. Ingyen, itt, a szigeten, a Prince-koncerten. Orvosnál mikor? Hál’ istennek régen! Józsefnek 3 éve fagyásai voltak, Marcsi pedig elesett, a könyökét kellett műteni… És mikor rúgtak be utoljára? Marcsi a születésnapján. Augusztus 12-én. De még tavaly. Idén épp csak belenyaltak az ajándék almapálinkába, majdnem tele még az üveg.
Hajléktalanok pedig úgy lettek, hogy… Marcsi férfifodrász volt, azután takarító, s már munkanélküli, amikor az édesanyja meghalt 2004-ben. A mostohaapjával összetűztek. Hát ennyi az ok. Két évig az utcán volt, barátoknál, rendes embereknél lakott, míg 2006-ban össze nem csapódott Józsival. A párjáé sem vidám történet. – Agárdon dolgoztam, tetőt cserepeztünk, hetente egyszer jártam haza Dunaföldvárra, míg az időjárás közbe nem szólt. Esőben nem lehet a tetőn dolgozni.
Hazamentem és négy lábat láttam az ágyban. Pakoltam és otthagytam mindent. Ennek már 11 éve. Laktam több fizetős szállón is, míg egy ismerős ide nem hozott. Kipofoztam a kalyibát. Azóta élünk itt Marcsival.
Aki arról beszél: valakinek mindig „itthon” kell lennie, mert egyszer már betörtek hozzájuk, elvitték a régi DVD-jüket, épp amikor a könyökét műtötték. Ő vezeti a háztartást, Józsija eljár a biciklivel. Mindent gyűjt, amiért fizetnek: sörös-, borosüvegeket, alumínium italos dobozokat. Ami pénzt csinál, abból veszi meg a mindennapi betevőt. Néha akad alkalmi munkája is, azért jól és rögtön fizetnek. És van esetleg mellékkeresete is. – Mint most – mondja József – és indul is, hogy a szelektíven gyűjtött és eddig általa őrzött műanyagflakon-bálákat segítsen felrakni a fuvarosnak a teherautóra. Azután a kérdésre – mennyi a fizetség? – csak azt feleli: hol semmi, hol meg kevés.
Bejelentkeztek ide, vagy akárhová? – Hogyne! A Jóistenhez! Igaz, a fesztiválra kaptak regisztrációt, szabadon járhattak ki-be. És meddig maradnának itt? Marcsi: – Amikor az utcán voltam, azt mondtam magamnak: nem szeretnék ott megöregedni. Amíg nincs rendbontás, biztosan itt maradhatunk. Családi házunk már nemigen lesz… József: – Én addig, míg meg nem halok! Ha ledózerolnak, akkor is maradok! Nem cserélnék egy királlyal sem! Duna-parti házunk van. És az én munkám az egész! Madárfüttyre ébredek. Itt a „fürdő” két lépésre, közel az ivóvíz, fa is van elég. A telet meg, ha nehezen is, de majd csak átvészeljük…
Szabó Katalin szerint tévedünk, ha azt hisszük, hogy József és Marcsi kivétel! Persze, az általa gondozott 170 hajléktalan között is van bűnöző, tbc-s, alkoholista, tetves. De bő kétharmaduk párkapcsolatban él, s a felük Marcsiékhoz hasonló körülmények között, ha nem is épp így. Józsefék megedződtek az évek során. A hideg tél és az éhezés okozott náluk krízist. Akkor hoztak nekik még fát, meleg ruhát és élelmet. – Segítünk, ha csak lehet. Mindenkinek próbálunk szerezni fizető alkalmi munkát, amivel 2-3 ezer forint is összejöhet egy nap. De télen nehéz ilyet találni. Az adományokból – minden ajándékot elfogadunk – a rászorulóknak kerül ruha, bútor, használati tárgy, mosó- és tisztasági szer. Ám gond, hogy az élelemadomány rendre a szavatossági idő határán van. Így jut lejárt szalámi, Túró Rudi még Józsefék két kutyájának is…
„A hajléktalanok számára inkább sokkal több lakástámogatásra lenne szükség, mint átmeneti szálláson található férőhelyre” – mondta a Vasárnapi Híreknek Győri Péter, a Menhely Alapítvány kuratóriumának vezetője. Egy februári felmérés szerint Budapesten összesen nyolc-kilencezer hajléktalan él, vidéken tíz-tizenegyezer. A fővárosban 5500 férőhely van, a családok átmeneti otthonaival együtt, ezeknek a kihasználtsága nyáron is szinte százszázalékos. Vidéken pedig hat-hétezer a férőhelyek száma. A felmérés szerint minimum háromezer ember él az utcán a fővárosban, és négyezren vannak hasonló helyzetben vidéken. „Ezek a számok állandóan változnak. Egy év alatt az említetteknél sokkal többen töltenek rövidebb-hosszabb időt a szállókon és az utcán is: a hajléktalanszállásokon akár tizenegyezren is megfordulnak, míg a szabadban akár tízezren is tölthetnek néhány éjszakát egy éven belül” – magyarázta a szakember. Az állam évente egy szállón lévő hajléktalanra 550 ezer forintot költ, azaz több mint 3,2 milliárd forintot szán rájuk. Ez valamivel több mint havi negyvenezer forint. „Az állami normatívának egynegyed része elmegy a rezsire, a többi a kollégák bérét fedezi, de nyilvánvalóan ennyi pénzből csak igen szűkösen lehet kijönni” – mondta Győri Péter. Sokak szerint ezt a havi negyvenezret az állam akár oda is adhatná a hajléktalanoknak, de az ellenvélemény szerint akkor akár hárommillióan is jelentkeznének a pénzért.
(K. V.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
