Célponttá váltak a hajléktalanok a csepeli gyilkosságok kapcsán. Hogy miként lehetne megoldani az évtizedek óta meglévő szociális problémát, arra nincs igazán jó recept. A „nincstelenek pásztora” nem tartja szerencsésnek, hogy a politika egyházügyi kérdésekbe is beleszól. Iványi Gábor metodista lelkésszel Borzák Tibor (Szabad Föld).
– A hajléktalanság és a bűnözés nem összetartozó fogalmak. Igencsak gyalázatos dolog összemosni a kettőt, az így alkotott szóösszetétel hangulatkeltésre alkalmas. Biztosan van a hajléktalanok között bűnöző, de azt sugallni a közvélemény számára, hogy a kettő fedi egymást, az elfogadhatatlan. Azért is bátortalan megnyilvánulás ez, mert az érintetteknek nincs olyan fórumuk, ahol megvédhetnék magukat.
– Akkor védje meg ön őket!
– Nekem sincs más eszközöm, mint a szavak ereje. Azt is tudni kell, mikor érdemes felvenni a kesztyűt. A hajléktalanok döntő többsége ártalmatlan, kiszolgáltatott, szegény ember. Csak a főpolgármester elképzelése szerint követ el bűnt azáltal, hogy az utcán tartózkodik. Jogsértésnek nevezni és büntetni valakit azért, mert egy kapualjban próbálja túlélni az éjszakát vagy élelemért kutat a kukában, nem valami humánus hozzáállás.
– Már ne haragudjon, de a csepeli gyilkosságok kapcsán a hajléktalanok szerepe is felmerült. Erre mi a magyarázata?
– Ennél hitványabb ügyről még nem hallottam. Azt sem lehet tudni, ki vagy kik követték el a gyilkosságokat. Fogalmunk sincs arról, hogy a gyanúsítottak milyen társadalmi helyzetűek és milyen nemzetiségűek. Az erdőben találtak egy hajléktalantanyát, ez azonban még nem bizonyíték arra, hogy az ottani embereknek közük volna a rémtettekhez. Ezzel szemben hangulatkeltő politikusok elérkezettnek látják az időt arra, hogy jó nagyot rúgjanak a hajléktalanokba. Szerencsétleneket az aluljárók után az erdőkből is kiűzik, és addig üldözik őket, amíg a Holdon nem kötnek ki. Szociális kérdés rendőri intézkedéssel való megoldása, a társadalmi probléma kezelése helyett büntetés alkalmazása – mindez a hatalmon lévő elit erkölcsi minőségéről árulkodik.
– Rendeződik valaha a hajléktalanok helyzete?
– Valószínűleg teljesen felszámolni nem lehet, ez a jóléti társadalmakban sem sikerült. Magyarországon mintegy ötvenezer hajléktalanról tudunk, csak tíz százalékuk él utcán vagy menhelyen. Ha kiemelnénk közülük azokat, akiknek nem ott van a helyük – például a kórházon kívül rekedt elmebetegeket, a nincstelenné vált időseket, az intézeteket kerülő gyerekeket –, akkor megkönnyebbülne az ellátás rendszere. Ehhez egyebek mellett szociális lakásprogram, valódi foglalkoztatás, hatékony családterápia kellene.
– Változik a fedél nélküliek összetétele?
– A rendszerváltás körül a munkájukat váratlanul elvesztő emberek, egy időben az elvált férfiak vagy meglepő módon a kétszülős fiatalok jelentek meg nagyobb számban a legszegényebbek közösségében. Régebben nem volt jellemző a cigányok jelenléte, most egyre többen vannak. És félő, hogy előbb-utóbb a bedőlt lakáshitelesek közül is lesznek, akiket a szárnyaink alá kell vennünk.
– Ennek tükrében nehezen érthető, miért akarják ellehetetleníteni az ön által alapított Oltalom Karitatív Egyesületet és a köréje szerveződő intézményeket…
– Mit is várhatnánk egy amatőr és rövidlátó szegénypolitikától? Mániákus módon valamiért csak a Menhely Alapítvány és a Máltai Szeretetszolgálat kapna anyagi támogatást. Bennünket pedig, negyedszázados múlttal a hátunk mögött, igyekeznek háttérbe szorítani, megpróbálják az állami segítség nélkül kiépített rendszerünket egyik pillanatról a másikra szétverni. A főváros az év elején felmondta a megállapodásunkat, novembertől új helyzettel állunk szemben. Addigra vészesen közel leszünk a télhez, amikor Dankó utcai hajléktalanszállónk kétszáz százalékos kihasználtsággal üzemel. Nem küldhetem el az embereket…
– Ha mégis meg kellene tennie, azt hogyan élné meg?
– Szörnyű lenne.
– Sírna?
– Nem kizárt. Ahogy öregszem, hamarabb elérzékenyülök.
– Mintha minden összeesküdne Iványi Gábor ellen: az egyházügyi törvény kívül rekesztette az ön által alapított Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget is.
– Nem tartozunk a kegyencek közé, akiket keblére ölel a politika, miközben a többieket iriggyé és gyávává teszi. Horvátországban is hasonló történt, de ott tiltakoztak a hátrányba került kisegyházak. Csoda történne, ha ez nálunk is így lenne. A magyarországi metodista egyháznak két ága van, az általam vezetett hitközösség tiltakozó aláírásokat gyűjt. Alkotmányellenesnek tartjuk például, hogy parlamenti szavazással döntenek az egyházak minősítéséről. A világon sehol nem szól bele a politika az ilyen kérdésekbe. Képtelen ötlet az is, hogy húsz évig egyesületként kell működni ahhoz, hogy kérelmezni lehessen az egyházzá nyilvánítást.
– Mihez kezd, ha mégis fel kell számolnia az egyesületet és be kell zárnia a békásmegyeri templomot?
– Hívő emberként Jézus szavait idézném: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja”. Az újabb kori egyháztörténelemben nem ritka az olyan szociális intézmény, amely szinte egyik napról a másikra él, és több száz év elteltével még mindig létezik. Muszáj hát reménykednem. Talán egy egészséges párbeszéd is kialakul a döntéshozók és a fenntartók közt, hiszen a hajléktalanok ellátásával állami feladatokat vállalunk magunkra, azt pedig inkább meg kellene becsülniük.
– Furcsa, hogy ön kiesett a politikai pikszisből, holott két cikluson át volt országgyűlési képviselő, Orbán Viktor két gyermekét keresztelte, Kövér László édesapját temette. Még sincs protekciója?
– Attól a ponttól, ahol még közel voltunk egymáshoz, én nem távolodtam el. De a munkám érdekében sem tudnék azok után szaladni, akik másik irányba tartanak. Azt nehéz lenne tudomásul venni, hogy nem folytathatjuk tovább a munkánkat, de semmilyen gesztust nem tennék a kivételezettségért.
– Mintha ismétlődne a története: harminc éve a metodista egyházért és a szegények felkarolásáért is kemény küzdelmeket folytatott, most megint értük, pontosabban fennmaradásukért kell harcolnia.
– Valódi érték mindig küzdelmek árán jön létre. Biblikus hasonlattal élve: az ígéret földjére csak a pusztán keresztül lehet eljutni. Nem csekély munka az, amit eddig elvégeztünk. Ezért is bánt az igazságtalanság. Nem titkolom, hogy veszteségként élek meg minden hátrányt.
– Sosem jutott el odáig, hogy feladja?
– De, volt ilyen. Amikor a Fővárosi Szociális Központot vezettem, állandó harcban álltam az elöljáróimmal. Öt év után belefáradtam.
– Szegények szolgálója, nincstelenek pásztora, megélhetési jogvédő – ilyeneket aggattak önre az évek során. Mit kezd ezekkel?
– Bármilyen színezetű is legyen egy megjegyzés, nem foglalkozom vele. Azt azért kikérem magamnak, hogy megélhetési jogvédő volnék, hiszen egy fityinget sem veszek fel a karitatív munkámért.
– Rengeteg mindennel foglalkozik: rektorként irányítja a Wesley János Lelkészképző Főiskolát, elment a cigány áldozatok temetésére beszédet tartani, időnként felkeresi az ecuadori drogfutárokat is. Hogyan osztja be az idejét és az erejét?
– Erről a mindennapok gondoskodnak. Én már régóta nem keresek magamnak feladatokat. Nehezen tudok időt szakítani a pihenésre, idén nyáron sem jött össze. Hat gyerekem van (és már három unokám), amíg kicsik voltak, mindenhová vittem őket magammal.
– Saját magára nem szán időt?
– Imádom a zenét, régebben több hangszeren is játszottam. És az olvasás mindenekelőtt! Újabban nagyon szeretek kaszálni. Egy öreg barátom nekem adta a kaszáját, azóta ennek bűvöletében élek. Hajnalban már talpon vagyok és a békásmegyeri templom körül vágom a rendet. Sajnos nem fenek jól, úgyhogy van még mit tanulnom.
– Végül egy megkerülhetetlen téma. A metodista egyház palástvesztése után megfogadta, addig nem vágja le a szakállát, amíg nem rendeződik az ügyük. Most mi lenne az a történés, ami miatt megszabadulna ikonikus arcszőrzetétől?
– Talán levágnám, ha valaki jelentősebb összeget kínálna fel érte, amiből rendezni tudnám intézményeink helyzetét. Persze nehéz lenne elképzelni magamat szakáll nélkül. De mint tudjuk, minden mulandó.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
