„Ne turista legyél, hanem utazó” – vallja édesapja mondása nyomán Wynne-Hughes Veronika, aki egyszer csak felkerekedett, és két és fél év alatt matrózként körbehajózta a fél bolygót. A számtalan élmény és kaland közepette mindenütt igyekezett kicsit „egybeolvadni” a helyiekkel, hogy aztán rájöjjön, bár másként élünk, de mi emberek – Európától Latin-Amerikán át Polinéziáig – nagyon is egyformák vagyunk.
Hogyan? Miből? Miért? A fenti, a Föld körbevitorlázásáról szóló bevezetőt olvasva biztos sokakban megfogalmazódott e három kérdés valamelyike – akkor menjünk szépen sorjában.
Veronika és a húga magyar édesanyjukkal és angol édesapjukkal már gyerekként bejárták a Földközi-tengert a család vitorlásán, a hajózás iránti szenvedély és szakértelem így adott. A világ körüli útja során matrózként jelentkezett szolgálatra, többnyire idős kapitányoknál, akik már nehézkesen tudják ellátni a mindennapos feladatokat, mint a vitorlák kezelése, a kormányzás vagy a különböző karbantartási munkák. A napi 2-4 órás elfoglaltságért cserébe saját kabint és ellátást kapott. A „hajóstoppolás” így aztán egyáltalán nem drága mulatság, Veronikának akadtak olyan hónapjai, amikor 15-20 eurót, vagyis mintegy 6000 forintot költött. Bár a vitorlázást idehaza a gazdagok sportjának tartják, nemzetközi berkekben ez koránt sincs így. „Én úgy látom, hogy Magyarországon, ha az ember fizetése elér egy bizonyos szintet, körülnéz, hogy mit csinálnak a hozzá hasonlóan tehetős emberek, és így kezd el vitorlázni. Külföldön rengeteg az idős, csóró hajós, akik eladják a lakásukat vagy a házukat, vesznek belőle egy vitorlást és azon élnek a nyugdíjukból” – meséli Veronika.
Ugyanolyan emberek mindenütt
A miértre a válasz pedig egyértelműen a világlátás, a távoli kultúrák és emberek minél alaposabb megismerésének igénye. Éppen ezért Veronika mindig az olyan kapitányokat preferálta, akik „lassan haladnak”, egy-egy kikötőben hosszabb időt is eltöltenek.
Akkor se esett kétségbe, ha a hajója már továbbindult, miközben ő még szeretett volna többet időzni az adott helyen: Francia-Polinéziában például egy alkalommal ott maradt „hajléktalanként”, amíg fel nem fogadta egy következő arra járó kapitány.
„Szívem
szerint mindenhol eltöltenék egy évet, és bár erre nincs lehetőség, amíg ott vagyok, keresem a minél gyakoribb interakciót a helyiekkel. Bár nem jártam még mindenhol, de minél több kultúrát ismertem meg, annál inkább úgy látom, hogy mindenütt ugyanolyanok az emberek. Persze mást eszünk, mások a szokásaink, de ettől még a szülő mindenhol azt szeretné, hogy a gyereke boldog és sikeres legyen, a tinédzser meg azt, hogy hagyják végre békén. Az idős emberek pedig sajnos máshol is elmagányosodnak, hiányoznak nekik a családi kapcsolatok” – mondja, majd elmeséli, hogy az Új-Zélandhoz tartozó Palmerstonban, a világ egyik legelzártabb szigetén például szemtanúja volt egy verekedésnek, ami azon tört ki, hogy kinek a felmenői voltak ott előbb.
Egy ilyen kaland tehát sokkal olcsóbb, mint elsőre gondolnánk, de az utazásnak azért így is megvan a maga ára. Veronika a két és fél év során csak az interneten keresztül, legjobb esetben videotelefonálás révén tartotta a kapcsolatot az itthoniakkal.
Veszélyekre felkészülve
Nem féltette senki, még a szülei sem, akik mindig is úgy nevelték, hogy találja fel magát önállóan. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene maximálisan felkészülni a leendő veszélyekre. Az indulás előtti másfél évben kitanulta az izraeli küzdősport, a krav maga fortélyait, hiszen a nyílt óceánon, pláne, ha csak ketten utaznak a hajón, bármikor szükség lehet az önvédelemre. „Ez adott egyfajta biztonságérzetet, és igyekeztem is mindig úgy választani kapitányt, hogy én legyek az erősebb” – idézi fel, majd hozzáteszi, nem volt tapasztalata erőszakoskodókkal.
Az esetleges veszélyes útitársak kiszűrésében segíti a pszichológusként szerzett tapasztalata. „Mindenki nagyon jól begyakorolja, hogyan tegyen jó első benyomást a másikra, éppen ezért én sose jelentkezem azonnal induló hajóra, hogy legyen időm jobban megismerni a kapitányt és a legénység többi tagját.
Ezalatt már jó eséllyel felfigyelek bizonyos viselkedési formákra, mondatokra, amik alapján feltételezhető, hogy az illető problémás lehet” – magyarázza Veronika, aki elárulta, legszívesebben párok mellé szegődik, ők ugyanis „elvannak egymással” és nem kell neki a társalkodónő szerepét magára öltenie.
Egy 30 hónapos út kapcsán szinte lehetetlen egyetlen „legjobb” élményt kiemelni, mégis, bár Veronikának volt része cápákkal való találkozásban, lakatlan szigeten töltött éjszakákban és hajósüllyedésben is, a legemlékezetesebbnek talán az Atlanti-óceán átszelését tartja. A hajón akkor minden elromlott, ami elromolhatott, négy napig például csak néhány kortynyi – koszos – ivóvíz jutott fejenként a legénységnek, ami az Egyenlítő közeli hőségben meglehetősen embert próbáló volt. Ott már semmiféle komfortzónáról nem lehetett beszélni, mégis boldogultak valahogy, ő pedig itt döbbent rá végleg arra, hogy mennyi felesleges tárggyal vette körbe magát itthon és az úton is – naiv dolog volt például hajsütő vasat vinni a világ körüli hajóstoppolásra…
Irány az Antarktisz!
Az utat eredetileg 5 évesre tervezte, és 2,5 év alatt éppen a bolygó túlsó oldalára, Polinéziáig jutott. Azért „csak” addig, mert időközben egy másik cél került fókuszba, amelynek szervezési teendői miatt egy éve haza kellett jönnie. Jövő novemberben ugyanis irány az Antarktisz, ahol első magyarként érné el egyszemélyes expedíció során a Déli-sarkpontot. Ehhez a parttól indulva összesen 1140 kilométert kell megtennie 60 nap alatt, mindezt 60 kilogrammnyi felszerelést cipelve. A kihívás fizikai részére, elsősorban az extrém, akár mínusz 40 fokos hidegre már javában készül, idén Kanadában átvágott a legendás Északnyugati-átjárón, de a januári, mínusz 20 fok alatti rekordhidegek során idehaza is gyakorlatozott a Pilisben.
Az igazi veszélyt azonban a magány jelentheti, hiszen még a jó önismerettel rendelkezők sem lehetnek biztosak abban, mit hoz ki belőlük az egyedüllét két hónap alatt a kietlen hómezőkön. Az expedíció 110 ezer dollárba, átszámítva mintegy 35 millió forintba kerül (nagyrészt a folyamatosan készenlétben lévő, műholdas telefonon bármikor elérhető mentőcsapatok miatt), a vitorlabontás és a kormányőrség helyett így most a szponzori tárgyalások töltik ki a mindennapjait.
Az egyelőre „félbehagyott” kör pedig idővel teljesen bezárul, a tervek szerint ugyanis a Déli-sark meghódítása után Veronika ismét matróznak áll, hiszen, ahogy fentebb fogalmazott, még nem járt mindenhol – és itt a mégen van a hangsúly.
13 hajón dolgozott a 2,5 éves útja során
„Én voltam a biztosítók rémálma. Bementem, hogy egyedül nekivágok a világ körbevitorlázásának.
Nem tudom, hogy mikor milyen hajón leszek, hogy pontosan merre megyek, vagy hogy mennyi időt leszek távol. Nem tudok semmit, de légy szíves kössetek rám biztosítást” – mondja Veronika, akinek kalandjairól a dreammanager.eu internetes oldalon lehet még többet olvasni. 
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!