Világéletében az adrenalin mozgatta. Ha nem a kaszkadőrséget választja, egészen biztosan az extrém sportoknál köt ki. Gellén Kata talán a legismertebb név a szakmájában. Külföldi produkciókban, életveszélyes jelenetekben világsztárokat helyettesít és az akciócsapatot koordinálja, „szabadidejében” pedig mozgássérülteknek, autistáknak, vakoknak, siketeknek és hiperaktív gyerekeknek segít lovas terapeutaként.
Az egész úgy kezdődött, hogy négyéves korában megharapta egy kanca. Igazság szerint nem is egyszerűen megharapta, hanem az egyik ujját majdnem leharapta, vissza is kellett varrni. Attól a pillanattól kezdve rettegett a lovaktól, így hát kutyaharapást szőrével alapon a szülei gyakran vitték a Petneházy Lovardába. Idővel aztán kiengedett a fenekében lévő zabszem, és nemcsak hogy életre szóló szerelem szövődött közte és a pacik között, de olyan bátorságra is szert tett, ami már 17 éves korában a kaszkadőrszakma felé tolta. A kilencvenes évek elején egy Meselánc nevű sorozatban debütált – fiúnak öltözve kellett lovak elől menekülnie.
Ekkor még grafikusnak készült, de aztán nagyon hamar rájött, hogy az ő kalandvágyát nem elégíti ki a papírkreativitás. Neki izgalom kell, és olyan helyzetek sokasága, amelyekben újra és újra próbára teheti a bátorságát: szabad zuhanás 20 méterről, autós borulások, robbantások. Ilyesmi.
„Ugrottam már gangról, gyújtottak meg, az Underworldben pedig Kate Beckinsale helyett kellett 30 méterről aláhullanom. Ilyenkor persze van némi segítség: egy nagyon vékony drótkötélen, eresztőgéppel engednek le, de az első húsz méter így is szabad zuhanás, csak az utolsó tízen fékez a kötél. Nem ismerem a tériszonyt, de lelkileg megérezni és elfogadni a tényt, hogy nincs alattam semmi, nem könnyű. Egyébként légzsákba érkezni sem élvezet. Az úgy ös?szecsaphat, hogy sérülhet a gerinced – meséli Kata. – Nemcsak ugrani, érkezni is meg kell tanulni. Más légzsákban, más vízben, más szivacsban vagy dobozokban landolni. A megérkezésnek különböző technikái vannak.”
Mint ahogyan annak is, ha ki kell állni ugrás előtt a mélység szélére. Gárdos Péter Hajnali láz című filmjében például úgy lesz öngyilkos a Petrik Andrea által játszott szereplő, hogy egy hídról a vasúti sínekre ugrik. „Bár ugrani természetesen én ugrottam, felvettünk egy vágóképet, amint a színésznő áll a híd korlátján, húsz méter magasan. Ilyenkor nekem kell garantálnom, hogy azt úgy csinálja, hogy semmi baja ne essen.”
Nem lehet hibázni
Ma már többnyire szakértőként van jelen a forgatásokon – az egész világon ritkaságszámba megy, hogy nőként egy egész kaszkadőrcsapatért, no meg a filmek akciójeleneteiért egy személyben felel. Ő dönti el, ki mire alkalmas, beleengedhető-e adott szituációba vagy nem. Azt mondja, megküzdötte magának a pályát, eleinte rengeteget kellett bizonyítania, és ugyan ma már itthon az egyik első számú szaktekintély, ebben a macsó szakmában még mindig szembetalálja magát bizalmatlansággal.
„Ha új forgatócsoport jön Magyarországra, előbb el kell fogadtatnom magam. Hiába van ugyanolyan szakmai felkészültségem, mint nagyon sok remek kollégámnak, egyszerűen más a megítélés. Eleve úgy állnak hozzám, hogy igen, igen, de ő nő! Ugyanakkor vannak rendezők, akik már csak velem akarnak dolgozni, mert tudják, hogy éppen a nőiségem miatt más módon oldok meg nehéz jeleneteket. Egyfelől sokkal precízebben, másfelől nőként, anyaként jobban vigyázok az embereimre. Akciórendezőként életekért vagy felelős. Ott haláli pontosság van, nem lehetnek hibalehetőségek.”
Amúgy meg 90 százalékban nem akkora truváj ám, magyarázza, hiszen dublőrre nem csupán az életveszélyes jelenetekben van szükség. Akkor is ők kellenek, ha a színészeknek el kell futniuk jobbról balra. Nagy produkciókban nagyon vigyáznak rájuk, nem kockáztatnak még egy ficamot sem. Ha véletlenül megsérül, és le kell állni a forgatással, az sokba kerül.
Olykor van félnivaló
Azért egyszer-egyszer becsúszik némi gikszer, és csak a lélekjelenléten múlik, mi lesz belőle. Az életben is. Néhány éve például egy srácot, aki lovászfiú volt a Simonpusztai Lovasparkban, melyet Kata vezetett, fejbe rúgott egy ló. Beszakadt a koponyája. Az volt a mázli, hogy esett a hó, így viszonylag steril tudott maradni a környezet. Kata fogta a százkilencven centi magas fiút, aki mozdulni sem tudott, és húzta maga után a betonon. A szakmában edzett gyorsasága mentette meg az életét. A fiúnak volt ugyan néhány műtétje, de már teljesen egészséges.
A műtétek egyébként a szakma velejárói.
Katának is volt vagy egy tucat az elmúlt huszonöt évben, de ez soha, egyetlen pillanatra sem tántorította el a veszélytől. Pedig egyszer majdnem a lábába került. Egy lépcsőfordulót robbantottak ki alóla, neki ugrania kellett a következőre, viszont rosszul érkezett, és a már amúgy is többször operált térdéből az összes létező porc leszakadt. Teljesen tropára ment, fél évig mankózott, kérdéses volt, hogy protézis nélkül valaha rá tud-e majd még állni. Aztán az orvostudomány csodájának köszönhetően valahogy összebarkácsolták, ő pedig amint tudott, visszament akciózni. Ezzel jár, mondja, és bár tudja, hogy olykor bizony van mitől félni, nem bánja, hogy a most 19 éves lánya, Zorka is kacérkodik a veszéllyel. „Színésznőnek készül Amerikába, de az elmúlt 10 évben ő is belekóstolt a kaszkadőrszakmába. Ebben nőtt fel. Természetes volt, hogy amikor Andrej Szergejevics Mihalkov-Koncsalovszkij nálunk forgatta a Diótörőt, és gyerekkaszkadőröket keresett, Zorka neve is felmerült. Kilencévesen bekerült a produkcióba – tíz méter magasból zárt csúszdán kellett leesnie egy preparált játékhalomra. Nem működött a fékezőrendszer, az utolsó pillanatban állították meg a gyerekemet úgy, hogy elszakadt a heveder, és hatalmasat rántott rajta. Azt hittem, ő is kettészakadt.”
Lovakkal suttogó
Szerencsére Zorka kisebb sérülésekkel megúszta, és Kata széttépett ízületeit is mindig helyrehozták, de azért biztonságosabb terepen is megvetette a lábát. Amikor fél éven át a térdéért küzdött, akkor fogalmazódott meg benne, hogy segíteni szeretne. Olyan embereknek, akik valamilyen oknál fogva bizonyos képességeikben akadályoztatva vannak: mozgássérülteknek, vakoknak, kerekes székeseknek, nehezen kezelhető gyerekeknek.
Az eszköz adott volt: a gyerekkori szerelem. A ló. Kata évek óta suttogóként képez ki lovakat, többek között a négy saját lovát is (az egyik vak), forgatásokhoz. Hogy ne rettenjenek meg a robbantásoktól, bírják a nyüstölést és a sokszor zaklatott körülményeket. Hogy képesek legyenek csatazajban is lefeküdni, és mozdulatlanul úgy tenni, mintha halottak lennének. Kidolgozott egy saját terápiás programot is, a neve és a titka éppúgy a „kapcsolódás”-ban rejlik. A segítésvágy egyfajta küldetéstudattá nőtte ki magát – Csabdira, egy tanyára költözött, ahol a lovaival gyógyítja, szocializálja azokat a sérült és beteg gyerekeket, felnőtteket, akik felkeresik. Bár ma még teljes gőzzel akciókat rendez – egyeztetni sem volt könnyű vele, késő éjjelig benyelik a forgatások –, előbb-utóbb szeretné áthelyezni a fókuszt a terápiás gyógyításra.
És mivel Kata nem ismer lehetetlent, szinte biztos, hogy hamarosan más, valódi főszerepben is találkozhatunk vele. Vannak ugyan nehézségek, de egy kaszkadőr csak ritkán ismeri a félelmet. Azért krokodilok és oroszlánok közé például sosem menne.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!