Van-e sajtószabadság egy olyan országban, ahol bármelyik nap szabadon leírhatom, hogy Orbán Viktor (Habony Árpád, Mészáros Lőrinc stb.) gazember? Látszólag van, hiszen tényleg le lehet írni ilyeneket – néha meg is történik –: nem visz el a rendőr, nem fenyeget börtön vagy erőszak, nem bocsát el a munkáltatóm. Az újságot ugyan néhanap bezárják, ahol ilyesmi lejön, és ahhoz sem kell túlságosan éles szem, hogy észrevegyük: egyre kevesebb helyen, egyre kisebb felületen, egyre soványabb közönség előtt jelenhet meg – de egyelőre még megjelenik. Magyarországon a sajtó szabad – a sajtószabadság fogalmának XIX. századi értelmében mindenképpen: ha valaki kritizálni, bírálni, támadni akar – eszmét, politikai gyakorlatot, politikust –, a médiában továbbra is megteheti. De nem a XIX., hanem a XXI. században élünk: a különbség nem csupán annyi, hogy az egyik X-et előrébb rakjuk – megváltozott nyilvánosság, módosult a tartalomfogyasztás technikája és szerkezete, ideje talán, hogy a sajtószabadság fogalmát is a jelenhez igazítsuk.
Annyit azért érdemes felidéznünk a múltból, hogy 1848-tól az összes forradalmunk a sajtószabadság követelésével indult (és rendszerint az újságírók bebörtönzésével végződött – ebben az utóbbi tekintetben az 1989–90-es rendszerváltó revolúció különbözött a többitől, vagy az is lehetséges, hogy nem is volt igazi forradalom), ami történelmi távlatban, alapértelmezésben a közlés szabadságát jelentette. De szükséges és elégséges feltétele-e a sajtószabadságnak, ha a közlés szabad? Sorskérdésről van szó, és ezt a statisztikák egyértelműen bizonyítják: szabad sajtó nélkül nincs jólét és fejlődés szinte sehol a világon. Létezik egy Riporterek határok nélkül (RSF) nevű szervezet – nyilván csak percek választják el attól, hogy a kormány sorosistának bélyegezze, de egyelőre még tekintélyes, nagy múltú szakmai tömörülésnek számít, amelynek a véleményére odafigyel a világ. Az RSF minden évben közread egy sajtószabadság-rangsort, amelyben az élmezőny feltűnő hasonlóságot mutat egy másik szerveződés, az ENSZ ún. országboldogság-indexének élbolyával – és ugyanilyen szoros a párhuzam akkor is, ha a lista legvégét nézzük. A skandinávok, a Benelux államok, Svájc, Új-Zéland, Kanada elöl, a legsötétebb afrikai és ázsiai diktatúrák, latorállamok és krízisövezetek hátul, ezt mutatja mindkét összeállítás.
Találunk összefüggést akkor is, ha napjaink Magyarországának egyik slágertémája, a népvándorlás felől közelítünk. Ha a küldő és a fogadó országok mappáját rávetítjük a Föld sajtószabadság-térképére, megint csak az derül ki, hogy a világot a sajtóviszonyok mozgatják: az emberek onnan vándorolnak el, ahol nem szabad a sajtó. És oda tartanak, ahol a nyilvánosság kevesebb korlátozással működik. (Ebből a szempontból persze érthető, amit az Orbán-kormány a sajtóval művel – a sokféle megszorítás némi humorérzékkel felfogható akár bevándorláskorlátozó stratégiaként is, de attól még a jólétünket és a boldogságérzetünket nem növeli.)
Gondolhatnánk, hogy tyúk-tojás problémáról van szó – azaz eldönthetetlen, hogy a tehetősség vagy a sajtószabadság volt-e elébb, és az is, hogy melyik következik a másikból –, esetleg hihetnénk azt, amit Orbánék, mondjuk, a környezetvédelemről vélnek, hogy t. i. a gazdagok luxusa egy olyan fejlettségi szinten, amikor már minden más problémát megoldottak –, de a magyar történelem másra tanít.
Mifelénk a fellendülés 1848 óta mindig a szabadabb sajtóval kezdődött, és azt, hogy rosszabb lesz, szintén a sajtóban dolgozók érezték először a bőrükön, ugyanúgy, mint a levelibéka a rossz időt.
Ennek nyilván a közlés szabadságához is van köze, de önmagában az, hogy néhány (száz) újságíró szabadon írogat, még aligha okoz föllendülést többtucatnyi országban szerte a világon.
Valahol másutt kell keresni a magyarázatot, és a megfejtéshez alighanem a sajtószabadság újraértelmezésére van szükség.
Nem az a kulcs, hogy szabad-e nagyjából a közlés, hanem sokkal inkább az, hogy a néző/hallgató/ olvasó az elsődleges tájékozódási csatornákat használva hozzájut-e a megalapozott politikai véleményformáláshoz szükséges információkhoz (nem elméleti kategóriákat használunk: valahogy így definiálja a sajtószabadságot mint védendő értéket az alkotmány is). Azaz, hogy a magyar valóság felől közelítsünk, megkapja-e a napi döntéseihez és a négy-öt évenkénti választásaihoz szükséges tényeket egy olyan médiarendszerben, ahol a közmédia kormány(párt) média is egyben, a második legnagyobb hírportál és a második legnagyobb hírtévé kormánypárti, ahol kereskedelmi tévéportfóliója lehet egy kormánytagnak, ahol a megyei lapok kétharmada a miniszterelnök családjának üzleti partneréé, ahol a helyi sajtó a helyi hatalom szócsöve – lehet-e ilyen körülmények között szabad tájékozódásról, a média révén érvényesülő társadalmi kontrollról beszélni?
Márpedig a sajtószabadság a XXI. században elsősorban nem az újságíró személyi és alkotói szabadságát jelzi – azt is persze, mert anélkül sincs szabad sajtó, de a lényeg ma már a tájékozódás szabadsága. A sajtószabadság alkotmányos jogának az alapvető alanya nem az újságíró, hanem a médiafogyasztó, és ha a közönséget korlátozzák (márpedig nálunk korlátozzák) a tartalomfogyasztási jogaiban, ha kerülőutakra és gyűjtőtúrákra kényszerítik a neki törvény szerint, alapjogként járó információmennyiség begyűjtése érdekében, akkor a sajtószabadság szükségképpen deformálódik, és vele mindaz – szabadság, jólét, fejlődés –, amiről fentebb bemutattuk, hogy a sajtó szabadságának függvénye is.
És még valami: a tájékozódás jogáért sokat fizetünk, akkor is, ha ingyenesnek tűnik. A közmédia működése tavaly 130 milliárd forintunkba került, ami GDP-arányosan sokkal több, mint amennyiből a BBC-csoport működik. Vagyis a törvények és a ráfordítások alapján is sokkal színvonalasabb, sokszínűbb tájékoztatás járna nekünk: nincs rá ok, hogy kevesebbel is beérjük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
