A kisgyermek három napig kínlódott étlen-szomjan, magára hagyatva egy nyomorúságos párizsi hotelszobában. Anyja már nem tudott gondoskodni róla, váratlanul szólította el a halál. A gyermek dajkája, egy öreg eunuch, úrnője elvesztését követő tébolyában egészen megfeledkezett a kislányról. Az élet-halál között vergődő gyermek Kenizé Mourad volt, V. Murád szultán unokájának, Zelma hercegnőnek és Amir Ali Badalpur indiai radzsának a lánya. Mindez 1941-ben történt... És most itt ülünk egymással szemben.
– Hogy szólíthatom majd a hercegnőt? – érdeklődöm kísérőitől, miközben érkezését várjuk a budapesti hotel halljában.
– Csak egyszerűen, Kenizének! – kapom a választ. – Nem szereti a formaságokat.
És már jön is, kíváncsian pásztázza a nyüzsgő előcsarnokot, aztán meglát bennünket, mosolyog, üdvözlésre emeli karját.
Egyáltalán nem hercegnői az öltözete – bár nem tudom, mit vártam –, klasszikus szabású, sötétkék nadrágot visel egyszerű fehér pamutpólóval, könnyű, virágmintás selyemkabátkával. Laza, hullámos barna haj, semmi smink. Minden olyan természetes rajta, egész lénye harmonikus.
Mégis van abban valami eredendően arisztokratikus elegancia, ősi méltóság, ahogy kezet fog, ahogy megszólal. Végül is érthető. I. Szulejmán vére csörgedezik az ereiben… 26 generáció választja el a nagy hírű szultántól, aki a mi történelmünkben is meghatározó szerepet játszott.
Az oszmán hercegnő a Zrínyi Miklós – Szigetvár, 1566 emlékév kapcsán látogatott Magyarországra, mintegy előkészítve a szeptember 7-én megrendezésre kerülő rendezvénysorozatot, amely Szigetvár ostromának 450. évfordulója lesz.
– Mozgalmas lehetett a hét… Nem fáradt? Kenizé mintha nem is értené a kérdést, elneveti magát.
– Dehogy! Az én életem általában nem nyugodt, nagyon sokat utazom. Rendszerint három hónapot töltök Törökországban, évente egyszer Indiát is felkeresem, találkozom a rokonaimmal, barátaimmal, és mint író is járom a világot… Nem titok a korom, 76 éves vagyok, sokan feltették már ezt a kérdést, de én egyáltalán nem érzem, hogy kevesebbet bírnék, mint valaha…
– Vannak titkai az életének? Hiszen sorsa több száz oldalas regény, szerkesztve, kinyomtatva…
– Én soha nem töprengek a múlton. Volt időszak, amikor számot kellett vetnem a sorsommal, amikor meg kellett értenem a történéseket. Éveket töltöttem azzal, hogy megértsem szüleim életét és cselekedeteit, és persze ezáltal önmagamat… De akkor még fiatal voltam… Mára letisztult minden, már nem foglalkoztat a múlt.
*
Engedtessék meg nekünk, hogy mi mégis idézzünk belőle.
A múlt, amelyről a hercegnő beszél, 1924-ben kezdődött. Musztafa Kemál Atatürk ekkor alapította meg a török köztársaságot, és az oszmán szultánok kora végérvényesen lezárult. Az uralkodóház tagjainak, köztük Kenizé családjának is menekülnie kellett a pazar Dolmabahce-palotából.
A nyugatiasabb Libanonba emigráltak, Zelma hercegnő – Kenizé anyja – ott járt iskolába. Olyan szerényen éltek, hogy csak „stoppolt harisnyás hercegnőnek” hívták. A családi vagyonból, kincsekből megmaradt morzsákat eladogatták, abból tengették napjaikat. Zelma hercegnő, végül egy szerelmi csalódás után, beleegyezett, hogy egy indiai radzsához kösse életét, anélkül, hogy látta volna a jövendőbelijét.
A házasság kezdetben jobbnak tűnt, mint ahogy a fiatal hercegnő elképzelte. Amir, a férj fess, szép ember volt, ráadásul mesés ajándékokkal halmozta el ifjú feleségét. De a bezártság, az ősi kasztrendszer, a szigorú szabályok szinte betarthatatlan sora elviselhetetlen volt a felvilágosultan gondolkodó fiatal lány számára. Az érzelmek kihűltek, és a hercegnő, amikor terhes lett, csak egy utat látott maga előtt: csellel megszökni az aranykalitkából. Nem bírta volna elviselni a tudatot, hogy gyermeke, főleg, ha lány lesz (mintha megérezte volna!), Indiában nőjön fel.
A szökés sikerült, kísérője Zeynel, a hűséges eunuch volt. Megpróbáltatások sorozata után a hercegnő egészséges kislánynak adott életet, 1940-ben megszületett Kenizé. Ám rövid idő múlva, egy váratlan tragédiát követően az édesanya vérmérgezésben meghalt… Ezt követően maradt a kislány elhagyatva egy szállodai szobában három napra…
A csodával határos módon került a svájci követségre, ahol megmentették az életét, és néhány évre anyára, apára talált. Aztán újabb anyák és apák követték egymást – három család –, számtalan fogadott testvér és rokon, míg végül egy szigorúan zárt apácazárdában találta magát…
21 éves koráig kellett várnia, hogy felfedhesse származása titkait. Ekkor kereste fel édesapját Indiában, és ekkor kezdte kutatni édesanyja, Zelma hercegnő életét. Ebből, a múlt többévnyi szakadatlan feltárásából született meg a világhírű életrajzi regény, a magyarul is megjelent Szultána.
*
– Kenizé hercegnőt a törökök, az indiaiak és a franciák is szeretnék sajátjuknak…
– Én elsősorban töröknek tartom magam. Jóllehet nem tudok jól törökül – csak konyhanyelven –, ezt még Erdoğan államfő is a szememre hányta nemrég. Az az igazság, hogy tanultam törökül, de a gyakorláshoz kevés az a pár hónap, amennyit ott töltök. Nagyon szeretem Franciaországot is, kényelmes, komfortos az életem. Párizs mellett élek egy kertvárosban, mert szükségem van a természet, a zöld növényzet közelségére. Talán a legkevésbé vagyok indiai – nem tudom elfogadni az ottani igazságtalan rendszert. Bár rokonaimmal jó kapcsolatot ápolok, általában évente egyszer látogatok csak el hozzájuk.
*
Hozzá kell tennünk, hogy Kenizé megszállott liberális. Ifjú korában újságíróként dolgozott mint Keletszakértő, haditudósító volt Bangladesben, Etiópiában, Libanonban.
Egy éven keresztül adott hírt az iráni forradalomról, könyvet írt a palesztin–izraeli konfliktusról, a mai napig menekülttáborokat látogat, tettekben és szóban irtja az igazságtalanságot, az erőszakot, a fanatizmust.
– Ha lenne hazám, politizálnék! – mondja. – De így a könyveimmel harcolok. Számomra csak az ember számít, nem teszek különbséget vallások között. Bár katolikusnak neveltek, nem vagyok vallásgyakorló. A hitet mély magánéleti kérdésnek tekintem. Azt sem bánom, hogy nincs családom, nem született gyermekem. Nagyon aggódnék érte… – mondja picit kesernyés mosollyal.
*
– Mire vágyik? Vannak álmai?
– Nem vágyom semmi különösre. Szeretném befejezni az új könyvemet… Szeretek élni, egyszerűen, hétköznapian. Számtalan barátom van, rokonaim az egész világon, sehol nem érzem magam magányosan. Gondolja meg, csak a török ágon 280 rokonom van! A legidősebb 92 éves, New Yorkban él. Az indiai ágról pedig még nem is beszéltem… Ha valamit kívánhatnék, az egyetemes lenne és a békéről szólna.
KENIZÉ MOURAD
könyvei közül magyarul megjelent a mintegy negyven nyelvre lefordított Szultána és folytatása, az Álomkert, valamint Az arany és az ezüst városában című regény.
(A részleteket lásd a Geopen Kiadó honlapján.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!