Hegyek csavargója - Interjú Klein Dáviddal

– Hogy könnyebb: egyedül mászni vagy csapatban?

– Melyik a nehezebb: a gyorskorcsolya vagy a jégtánc? Nagyobb csapatban nagyobb a biztonság, de lassabban tudunk haladni. A csapattagok között élesebbek a konfliktusok az egymásra utaltság miatt, de a szeretet is intenzívebb, mint tengerszinten. Pszichológiailag felfokozott állapot ez, amit meg kell szokni és kezelni. Négyfős volt az első expedícióm, aztán sokáig párban másztam Konyival (Várkonyi László öt évvel ezelőtt, egy expedíció során lavinaomlásban elhunyt hegymászó – K. V.), mostanában pedig egyedül. Olyankor a hegy és köztem nagyobb az összhang, bensőségesebb a viszony. De nehezebb is, mert több a kétség, magam hozom meg a döntéseket.

– Milyen gyökerek kellenek az ilyesfajta szárnyaláshoz?

– Régi vágású, értelmiségi családból származom. Pszichológusprofesszor és szociológus szüleim vannak, és négy testvérem. Különösebben nem sportos senki, de az apai nagymamám hegymászó volt. Igaz, ezt 13 éves koromban, amikor elkezdtem mászni, még nem tudtam. A családom minden tagja autentikus, szabad életet él, nem fogadják el konzervben az életet. A szüleim zsenialitása abban állt, hogy nagyon szerettek, figyeltek rám, de hagyták, hogy én mondjam meg, miről szóljon az életem. Nem írták elő, hogy mik az értékek, hagyták, hogy magam jöjjek rá.

– És mire jutott?

– Úgy próbálok élni, hogy az általam gyakorolt hatásoknak és az átélt élményeknek pozitív szummája legyen. Akkor élek felelősen, ha olyat teszek, ami megszólít, ami valóban érdekel. A felelősség fontos: sokan hárítják a Jóistenre, a természetre, a társadalomra. Ebből rendszerint előítéletek, keserűség és szenvedés születik. Számomra a kaland és a felfedezés mindig is fontos volt. Egy budai dombra gyakran másztam fel kisgyerekként, egy buszmegálló fölött volt. A meredek, sziklás oldalt választottam, és el is neveztem a Napfényes Sziklák és Fák csúcsának. Verekedni is szerettem, de azt hiszem, nem voltam agresszív. A mozgás, a fizikai kapcsolat élménye érdekelt. Szerettem tüzet rakni, nyársat faragni, kirándulni. A csapatsportok és a labdajátékok nem vonzottak, viszont dzsúdóztam, karatéztam, tájfutottam.

– Ebből még nem következik, hogy sok ezer méter magas hegyeket hódítson meg életvitelszerűen.

– Belehabarodtam. Egy élménycsomag és eszköz, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Csiszol a hegy, jobb emberré tesz. Amikor visszajövök, világosabban tudok fogalmazni és figyelmesebb is vagyok. A hegymászás olyan, mint a szerelem vagy a költészet: vagy az élet legfontosabb dolga, vagy semmi értelme. Ha majd az szólít meg, hogy mondjuk apuka legyek, vagy hagyjam abba a hegymászást és üljek be egy irodába, akkor azt fogom tenni.

– Mi vezérelte akkor, amikor az első év után otthagyta a gimnáziumot? A szülei ekkor sem avatkoztak közbe?

– Én sem szóltam bele az ő életükbe, ők sem az enyémbe. Pluszjogokkal nem ruház fel, ha szülő vagy, csak kötelességgel. Egy évig csavarogtam az USA-ban, suliba jártam, megtanultam angolul, rengeteg emberrel megismerkedtem, és sokat stoppoltam, amit a mai napig nagyon szeretek.

– Mi hozta haza?

– Nem terveztem, hogy kinn maradok. Egyébként is: beleszerettem egy lányba, aki a Vörösmarty Gimnáziumba járt, így én is odamentem, de csak egy évre. Igazi diákönkormányzatot hoztunk létre, mert odakint azt láttam, hogy a diákönkormányzat valóban diákokból áll és tesz is, nem csak papíron létezik. Progresszív, többször betiltott diákújságot alapítottunk, aztán magántanulóként érettségiztem. Egyébként nem sokat változtam 16 éves korom óta: most is a csavargás érdekel, az emberi kapcsolatok és a fizikai kihívások. Feminista, talán anarchista, állat- és környezetvédő vagyok és voltam.

– Ezenkívül szolidaritást vállal a hajléktalanokkal és a menekültekkel is. Nemrég részt vett A Város Mindenkié csoport lakásépítő projektjében, majd befogadott egy afrikai srácot.

– Egy polgári engedetlenségi akció során ismerkedtem meg A Város Mindenkié csoporttal. Most is szívesen segítettem: tetőléceket szögeltem, cserepeztem, hogy egy családnak otthona legyen. Azt gondolom, jó, ha odafigyelünk egymásra. Ezért nemrég egy ugandai srác lakott nálam két napig. De szerintem ebben sincs semmi különös: csavargóként annyi helyen kaptam szállást, menedéket, hogy ehhez képest apróság és természetes, hogy én is segítek.

– Milyen gondolatai vannak 6-8 ezer méter magasságban, miután kigyönyörködte magát?

– Az expedíciós hegymászás romantikus dolog, de nem az a rózsaszín pónis típusú. Gyakorlati, mérnöki, művészi és célorientált tevékenység. Állandóan figyelni kell, hogy rendben van-e az egyensúlyom, tiszták-e a gondolataim, mennyit haladtam, mikor ittam, mikor jelentkeztem be utoljára a rádión. Odafönt végrehajtom, amiket lent elhatároztam, az önmagunkkal kötött megállapodásokat kell betartani, ha ezeket megszegem, akkor baj történik. Volt, hogy feszegettem a határaimat: 8700-on megfordultam az Everesten, de olyan oxigénhiányos állapotban voltam már, hogy máshogy emlékeztem az egészre. Oxigén nélkül nem tudsz emészteni, a kognitív funkciók ott tartanak, hogy nem tudod, hallucinálsz-e vagy sem, olyankor egyjegyű számokat próbálok összeadni, hogy ellenőrizzem magam.

– Nagyobb a tűrőképessége, mint a legtöbb embernek? Jobban bírja a hideget, a meleget, az extrém helyzeteket?

– Nem fázom kevésbé, mint más, csak a válaszreakcióim tárháza szélesebb. Sokféleképpen fájt és fáztam már, tudom, mikor mit kell tenni. Ha reszketsz és tiszta a tudatod, az jó, ha egyáltalán nem fázol és álmosodsz, az a legnagyobb baj. Voltam már ilyen állapotban.

– És életveszélyben is.

– Igen. A legnagyobb veszélyben talán 2010-ben, a jégomláskor voltam. Vissza tudom idézni a pillanatot, nem volt bennem félelem. Egy kötél fogott meg, először azt kellett tisztázni, hogy a levegőben lógok, aztán „lefuttattam” egy check-listet: tiszta-e a tudatom, milyen válaszokat ad a testem, utána akciótervet kellett kidolgozni. Közben szólongattam Konyit, vártam, mikor bukkan föl.

– Ő ebben a balesetben életét veszítette.

– Az omlás után közvetlenül még nagyon erősen élt bennem a remény. Amikor napokkal később elkezdtem vésni a kőtábláját az alaptáborban, akkor kezdtem felfogni a halálát. A mászásomban észreveszem őt: annyit voltunk együtt, hogy rengeteg mindent átvettem tőle.

– Vannak babonái a mászás előtt?

– Az alaptáborban pudzsa-szertartást tartunk: illik megkérdezni a hegyet. Egy buddhista pap felolvas a szent iratokból, helyi sört iszunk, rizst szórunk a levegőbe és kapunk egy madzagot a nyakunkba. Iránytű ez az expedíció előtt, harmóniába kerülünk a heggyel, magunkkal, a társainkkal.

– Sokak szemében lehet hős. Önnek van idolja?

– Lengyel hegymászók: a Viharban fagyban című könyv szerzője, Tadeusz Piotrowski, illetve Kurt Diemberger, akivel Pakisztánban találkoztam is. Gyerekkoromban pedig Tűztörpe volt a hősöm, akit anyukám talált ki. Később A Gyűrűk Urában is találtam kedvenc hősöket.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!