Hiénák rövidgatyában

Nyugati pályaudvar, olvadó aszfalt, 40 fok árnyékban. Árnyék viszont nincs. Az érkezési oldalon, közvetlenül a kijárat előtt négy sárga taxi várakozik. Az első kocsi sofőrje sehol, a másik háromé csendben üldögél a felhúzott ablak mögött. Jár a motor, dolgozik a klíma. Néhány perccel később megjelenik az első autó sofőrje, szépen kidolgozott felsőtest, a fehér póló ujja alól kikandikál egy sas (vagy sólyom?) szárnya. Kezében piros bőrönd, a bőrönd mögött csodálkozó arcú fiatal lány szalad. Valamit kérdez, de a taxis úgy tesz, mint aki nem hall jól, és gyakorolt mozdulattal a csomagtartóba tuszkolja a piros gurulóst. Lányka megadóan beül a hátsó ülésre, autó indul.

„Ez minimum nyolcezer. Akárhová megy” – mondja Józsi. A nyugdíjhoz közeli sofőr régi motoros: csaknem harminc éve van a vállalatnál, talán ő a legrégibb még aktív sofőrje a cégnek. Olyan nekünk, mint Vergilius Danténak – végigkalauzol bennünket a fővárosi taxisvilágon. És mindössze annyit kér, se a vezetéknevét, se a cégét ne említsük, mert „még szeretne egy kis ideig dolgozni”. Elmeséli kedvenc sztoriját: egy volt kolléga, jelenleg mezítlábas hiéna dicsekedett el azzal, hogy a Keletiből a szomszédos Cházár András utcába nyolcezerért vitt el egy külföldit.

A Nyugatinál kezdünk. „Látja azt a négyet? Hiénák mind. Oda rendes taxis nem állhat be. A mieinknek oda kell állni” – Józsi a tér szemközti sarkára mutat. – Régebben, ha valamelyikünk bemerészkedett a sorba, jobb esetben csak megmondták neki, hogy jobban teszi, ha odébbáll.” A rosszabb eseteket hosszan meséli. Volt gumikiszúrás, ablakbetörés, lökdösődés és kemény verekedés is. Már ha verekedésnek lehet nevezni, amikor hárman rontanak egy emberre.

A Keletinél nagyjából ugyanez a helyzet. Az érkezési oldalon három kocsi, vagy ötven méterrel odébb nyolc. Egy hatvan körüli, rövidnadrágos férfi szotyizik az autója melletti kőpárkányon. Józsi lassan elgurul mellette. „Ez a pasas húsz éve ül itt mindennap. Szerintem csak ez az egy rövidnadrágja van.” Persze nem ez a fő baj vele: ő a Keleti-maffia egyik legismertebb figurája. „Ide csak az állhat be, akit ő beenged.”

A helyszín ugyanaz, az időpont egy héttel korábban. Taxit tesztelünk. Külföldiek vagyunk, nagy bőröndünk van, a Kálvin térre mennénk. A választék a kijáratnál: böhöm Merci, kombi Ford és egy BMW. A középső mellett döntünk, de hiába, a fordos int, hogy menjünk a Mercihez. Az autón nincs felirat, a tetején a szabadjelző sem igazít el: vagyis mezítlábas kollégával van dolgunk. A sofőr – vastag aranylánc a nyakában – kiszáll, barátságosan hátba vereget („Helló, vat iz de adressz?”), aztán nekiindulunk. Kis kerülővel, hatezer-kettőszáz forintért meg is érkezünk. Kicsit értetlenkedünk, mondván, ez alig négy kilométer volt, mire sofőrünk széttárja a karját: „Disz iz Budapest!”

Az utolsó szimpi taxis

A boldog békeidőkben – értsd a hatvanas-hetvenes években – nem voltak hiénák. Csak néhány taxistársaság működött a fővárosban. Volt a Főtaxi (a pepita) meg a Volán. Az emberarcú szocializmus utolsó éveiben, a nyolcvanas években jelentek meg a maszekok. Aki tehette, elment fuvarozni, mert végre lett egy munkahelye, ahol ha többet dolgozott, többet keresett. Adózni nem kellett, a számla olyan luxuscikknek számított, mint a banán nyáron. Ráadásul ekkoriban a kereslet jóval nagyobb volt, mint a kínálat, alig lehetett taxit fogni. A taxisok nagy császárok voltak. Józsi úgy emlékszik, hogy az egyik kollégája az Istenhegyi út tetején építkezett, és ezt senki nem találta különösnek.

Az élet szép volt és kiszámítható. „’85-86 táján egy állandó utasom mesélte, hogy ugyanazért az útért, amiért nálam mindig ötvenöt forintot fizet, egy maszek hetvenet kért. Ráadásul órája sem volt. Ő viszont sietett és hiába várt a megrendelt kocsira, hát beült hozzá. Amikor a végén reklamált, a pasas azt mondta neki, ha drágállja, menjen gyalog.” Józsi és kollégái ekkor találkoztak az első hiénákkal. „Olyan akkor is volt, hogy a főtaxis nem engedte meg, hogy az ő drosztjukra álljak, de azért meg nem vertek. És olyan is volt, hogy óra nélkül vittünk valakit, de azzal nem az utast károsítottuk meg, hanem a céget. Ezek mögött viszont nem volt cég, a saját szakállukra dolgoztak, és annyit kértek, amennyit nem szégyelltek.”

Ekkoriban kezdett rohamosan romlani a taxisok reputációja. Legendák keringtek hatalmas vagyonokról, gyanúsan pörgő taxiórákról, rejtett kapcsolókról. Ellenőrzések persze voltak, de inkább csak a taxistársaságok ellenőrizték saját alkalmazottaikat, nehogy meglopják a céget. Fontos volt, hogy elegendő pénzt adjanak le a forgalom után, így aztán a taxisok első kérdése az utashoz legtöbbször az volt: mehetünk óra nélkül? „Jó, persze volt olyan is, aki pörgette az órát, de az volt a ritkább – mondja kísérőnk. – Emlékszik még Taki bácsira, a Szomszédokból? Na, őt is azért találták ki, mert pártunk és kormányunk már akkor sem volt képes fellépni a hiénák ellen. Azt hiszem, Zenthe Feri bácsi volt az utolsó szimpatikus taxis ebben az országban.”

Aztán jött 1990 és a taxisblokád. A hirtelen emelkedő benzinárak ellen tiltakozó taxisok eltorlaszolták a főútvonalakat és a pesti hidakat. Politikai tényező lettek. Sokak szemében hősök, másoknak viszont inkább púp a hátukon. „A blokád után kezdtek el szívatni minket. Először kényszerűségből vállalkozók lettünk. Ez még rendben is lett volna, de azt már senki nem értette, miért kell levizsgáznunk könyvelésből. Volt olyan idős kolléga, aki negyven éve taxizott, de nem engedték kocsira, mert megbukott valami adminisztrációs vizsgán. Ott zokogott az öreg.”

Ez volt az az idő is, amikor mindenkiből lehetett taxis, és néhány százezer forinttal bárki alapíthatott taxiscéget. Ahogy mondani szokták: gombamód szaporodtak. Aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy többen vannak a placcon, mint kellene. És ahogy az vadabb időkben lenni szokott, az erősebb még erősebb lett, a gyengébb pedig – mondjuk így – nem járt jól. Megszületett a taxismaffia: leosztották a drosztokat (1600 állomás lett a csaknem hatezer taxira), a szórakozóhelyek környékére, a pályaudvarok elé és a reptérre csak a legkeményebb fiúk állhattak oda.

„Először csak azt vettük észre, hogy a pályaudvarokon az első két helyre nem engednek. Kérdeztük, miért, amikor fizettünk azért, hogy odaállhassunk, erre azt mondták, hogy ők többet fizettek. Szóltunk a központban, ott azt mondták, majd intézkednek, de ne balhézzunk.”

Hiénákból maffia

Folytatjuk a „pokoljárást”: az Oktogonon (leánykori nevén November 7. tér) körözünk. Józsi sorolja a tiltott drosztokat: Oktogon, az Akvárium melletti placc, a Belváros, a jobb szállodák környéke. „Éveken keresztül tudta mindenki, hogy rendet kellene tenni, de senki nem csinált semmit – tárja szét a karját. – Nagyjából kialakult az a rend, amit ma is lát: a pályaudvarokat és a jól fizető éjszakai szórakozóhelyeket viszik a hiénák, nekünk marad a többi.”

A hiénákat a kilencvenes évek végén már inkább maffiának hívja a köznyelv, köszönhetően a frissen alakuló társaságoknak. Ezek szorítják ki a régi motorosokat a reptérről (hogy később, hatalmas balhék után a Főtaxi visszavegye, a társaság vezetőjét pedig 2012-ben letartóztassák), a Belvárosból és a legtöbb jól fizető drosztról. Mindenki tudja, mi zajlik, de az ellenőrök nyugton hagyják a kemény fiúkat. Sőt! A Fővárosi Önkormányzat Turisztikai és Fogyasztói Érdekvédelmi Bizottságának elnökét, a szocialista Rusznák Imrét a lakása előtt, felesége és fia szeme láttára megtámadják és súlyosan bántalmazzák. Ebben az időben Rusznák az egyik szószólója az egységes taxistarifáknak és a taxismaffia elleni harcnak. A támadókat elkapták, de a tényleges indítékra azóta sem derült fény.

A 2000-es évek közepére gyakorlatilag tarthatatlan lett a helyzet. Budapest akkoriban főleg a húszezer forintos kólájáról és a külföldieket fenyegető taxisairól volt ismert a nemzetközi turisztikai világban. 2006-ban egy brit turistát szúrt szíven egy taxis, mert az utas sokallotta és nem akarta kifizetni a viteldíjat.

Mindenért büntetnek, de nem mindenkit

A 2010-ben ismét hatalomra került Fidesz érezte, hogy valamit lépnie kell. Hosszas tárgyalások után a főváros 2013-ban bevezette az egységes tarifákat, a sárga taxikat és egy sor új szabályt. Az eredmény: egy év alatt csaknem 15 százalékkal csökkent az utakon futó taxik száma. 2014 elején a korábbi hatezerhez képest csak 5152 gépkocsira volt érvényes taxiállomás-használati engedély. A 2013 elején aktív 21 fuvarszervező társaságból szeptember 1-jén mindössze 11 társaság vagy vállalkozás maradt a piacon, ami 48 százalékos csökkenés – írta akkor a Világgazdaság.

A rendelet pontosan szabályozza a droszthasználatot és a Budapesti Közlekedési Központot jelöli ki, hogy ellenőrizze annak betartását.

Az ellenőrök nekiindultak, és keményen lesújtottak a renitensekre. „Az egyik kollégát azért büntették meg, mert a fekete-sárga kockasor a kocsija oldalán rosszul volt felragasztva. Egy másiknak azért kellett fizetnie, mert a kártyalehúzó terminált jelző három matricából a két kisebbet rakta fel a hátsó szélvédőre – meséli Józsi. – Tudja, ha én abbahagyom, az nem az utasok miatt lesz. Imádok taxizni, de ez a mostani helyzet már tarthatatlan. Egy valag pénzt fizettettek velünk: matricázás, engedélyek, új kocsi, miafene. Engem mindenért megbüntetnek, a hiénákat meg békén hagyják. Ugye, tilos a pályaudvarra bemenni és ott utast fogni. A múltkor ülök az autóban a sor végén, és látom, hogy jön ki az egyik pasas egy utassal, a bejáratnál meg lejattol a rendőrrel. Nincs ezzel semmi baj, lehet, hogy régi haverok, de ha én bemennék, engem megbüntetnének. A héten beszállnak hozzám ketten, csinálnak egy fuvart, a végén jegyzőkönyv, minden rendben. Mondom nekik: próbálták ugyanezt a Keletinél is? Azt mondja erre a pasas: nekem családom van.”

Józsi szerint az egységes arculattal nem az a gond, hogy sokba került (erről lásd keretes írásunkat), hanem hogy az utasok nem tudnak különbséget tenni a hiénák és a tisztességes taxisok között. „Egy utas nem lehet tisztában azzal, milyen egy szabványos szabad jelző, amilyet nekünk kötelező használnunk, és ha van öt másodperce arra, hogy válasszon a pályaudvarról kifele jövet, fel sem fogja, hogy kihez ül be. Ez is sárga, az is sárga. Ez is kockás, az is kockás. Csak a fuvar végén csodálkozik, amikor benyújtják a számlát.” Ennek ellenére – állítja – ma még mindig megéri taxizni. Bár magasak a költségek és az egységes tarifák bevezetése után visszaesett a forgalom, ráadásul itt vannak a fuvarmegosztók, mint az Uber vagy a Wundercar, a megélhetésük még mindig kitermelhető. Feltéve, hogy nem büntetik meg őket hetente. „Ha engem megbüntetnek százezerre, akkor legfeljebb nem megyek szabadságra és megcsinálok ötven fuvarral többet. De ha, mondjuk, valami súlyos szabálytalanságot követnék el, akkor elvehetnék az engedélyemet. Ha a hiéna engedélyét veszik el, akkor másnap egy másik cég alkalmazottjaként, egy másik autóval ugyanott fog állni. Mert megteheti.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!