Homokot a sivatagba

Sivatagi homokból nem lehet építkezni. A finom, apró szemű homok nem áll össze a cementtel, ezért alkalmatlan betonba, hiába van belőle rengeteg Arábiában. Márpedig a dúsgazdag olajmonarchia mániákusan építkezik a sivatagban, sorra emelkednek a hivalkodó épületek. Dubaiban a világ legmagasabb felhőkarcolójának, a 828 méteres Kalifa-toronynak a fölhúzásához 330 ezer köbméter beton kellett, ehhez Ausztráliából vásárolták a homokot vagyonokért. Az építkezéshez ugyanis olyan homokra van szükség, amit a víz morzsol durvára, abból viszont egyre kevesebb van. A szűkös készletek kitermelése évről évre drágább, és mind komolyabb környezeti károkat okoz.

Nagy fal az Egyenlítőn

Az építőipar felzabálja a bolygó homoktartalékait, az erőforrás pedig nem – illetve csak nagyon lassan – újul meg. A homok a víz után a második legnagyobb mennyiségben felhasznált természetes nyersanyag. A  belőle nyerhető kvarc (szilícium-dioxid) sok más termék gyártásához is szükséges, mint például az üveg, az aszfalt, a számítógép, a repülőgép, az autógumi, kozmetikumok és így tovább. Mindezt figyelembe véve már nem is tűnik túlzásnak, amit a téma kutatója állít. „A homok a modern társadalom alapja”, mondja Aurora Torres, aki a Science tudományos magazinban publikált cikket a féktelen homokbányászat következményeiről.

Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) becslése szerint évente 50 milliárd tonna homokot használ fel az emberiség. Ezt a felfoghatatlan mennyiséget egy példával próbálja érzékletessé tenni Pascal Peduzzi, a világszervezet szakértője. Ennyiből 27 méter magas, 27 méter széles betonfalat lehetne állítani az Egyenlítőn a Föld körül. Ha lehet, még ennél is durvább, hogy a földkerekségen minden ember átlagban 18 kilogramm homokot „fogyaszt” – naponta. A kereslet az ezredforduló óta megtriplázódott. Tetézi a bajt, hogy a homok nehéz, szállítása drága, és nem mindenki olajsejk, hogy Ausztráliából hozathasson magának. Az egyszerű felhasználó „költséghatékony” akar lenni, ezért a lehető legközelebbi bányából vásárol, mit sem törődve a következményekkel.

Az ellopott strand

Nem meglepő, hogy a gondok Ázsiában mutatkoznak a legélesebben. A fő fogyasztó, a szédületes ütemben iparosodó és urbanizálódó Kína manapság pár év alatt több betont használ, mint az Egyesült Államok a teljes 20. században. Ha ez hihetetlenül hangzik, gondoljanak az elmúlt évtizedek gigaberuházásaira, a Jangce-folyó hatalmas duzzasztógátjára, a Dél-kínai-tengerre telepített mesterséges szigetekre: azokba menynyi anyag kellhet? Az egy főre eső homokimport világbajnoka is ázsiai: Szingapúr. A városállam nem csupán fényűző felhőkarcolókat épít, hanem terjeszkedik is a tenger rovására, monumentális betoldásokkal hoz létre szárazföldet, hogy aztán ott is tovább építkezhessen.

A homok egyre drágul, és az extraprofitot szimatoló maffia sok helyütt már ott ólálkodik az illegális kitermelés körül. Meghökkentő hírek utalnak erre. Jamaicában egyetlen éjszaka leforgása alatt elloptak egy strandot. Úgy 500 teherautóra való homokot hordtak el Coral Springről ismeretlen tettesek, csupán egy tátongó lyuk maradt a helyén. De ez csak a leglátványosabb példa, korántsem a legnagyobb léptékű. Indonéziában lassan, észrevétlenül egész szigetek tűnnek el tucatszám. Indiában hiába tiltja törvény a homokexportot, az alvilág bandaháborúkat vív a feketekereskedelem ellenőrzéséért – a Mumbai környékén ténykedő homokmaffiáról a BBC készített leleplező riportot, a nem sok jót ígérő The End of Sand (A homok vége) címmel.

Halászok a bányában

A szervezett bűnözést, az építőipart és a korrupt politikusokat a haszon érdekli, nem törődnek vele, hogy a vízparti kotrás gyakran visszafordíthatatlan károkat okoz a sérülékeny ökoszisztémákban. Pedig nem távoli, elvont veszélyekről van szó, az érintettek máris érzik a borzasztó következményeket. Az indonéz szigetvilág lakatlan homokszirtjei például természetes hullámtörőként védelmet nyújtanak a tenger alatti földrengések után kialakuló szökőár ellen – ameddig el nem bontják őket. Az indiai szubkontinensen halászfalvak, évszázados kultúrák és közösségek mennek tönkre, miután a megbolygatott vizekből kipusztulnak a halak. A földönfutóvá váló halászok sokszor csak úgy tudnak megélni, ha a maffia szolgálatába szegődve még több homokot bányásznak feketén, éhbérért és állandó veszélyben. Világszerte tengerpartok zsugorodnak, folyómedrek süllyednek, partvonalak erodálódnak, pusztul a növényzet és az állatvilág.

Előfordul, hogy turisták hordják el a tengerparti homokot emlékbe. Az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén a hatóságok büntetésekkel akarnak véget vetni ennek (lásd keretes írásunkat). Ez helyes, de önmagában keveset ér.

Hogy a sziklák elmállásával a homok természetes úton újratermelődjön, nincs időnk kivárni: a folyamat tízezer évekig tart. Az ipari mennyiségű illegális kitermelés megfékezéséhez technológiai forradalomra lenne szükség. A homokot más, szintetikus úton előállított anyaggal kellene helyettesíteni. A kutatások megkezdődtek, de a feladat bonyolult. Eddig senkinek sem kellett ilyesmin törnie a fejét; megszoktuk, hogy bőven van homok, méghozzá meglehetősen olcsón, emlékeztet Aurora Torres. Az emberiség nem érti, hogy a homok természeti kincs – persze nincs mit csodálkozni ezen, hiszen sokan még azt sem fogták fel, mekkora érték a víz és a levegő. A környezetvédelem iránt érzéketlen tömegeknek majd akkor esik le, hogy tényleg nagy a baj, amikor drámaian megdrágul az építkezés – a borúlátó előrejelzések szerint hamarosan ez is bekövetkezik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!