Akkor most jönnek a migránsok vagy nem? A kérdés egész héten ott lógott a levegőben azután, hogy a Migration Aid bejelentette: a kormány lezárta a tranzitzónát, és mostantól csak napi egy menekültet enged be.

Lázár János szerint azért ilyen keveset, mert egyre kevesebben jönnek (hála a kerítésnek). A menekültekkel foglalkozó civil szervezetek adatai szerint valóban csökkent a menedékkérők száma. Úgy tűnik, tényleg szerepe van ebben a határzárnak is, de inkább a hideg időnek. Ismerve a menekülők kitartását, tavasszal újabb hullámra számítanak a határ közelében élők. Siewert András, a Migration Aid igazgatósági tagja mondja: adataik szerint most is több mint négyezren várakoznak különböző szerbiai táborokban, hogy beadhassák a kérelmüket, és már eddig is több mint fél év volt a várakozási idő. „A kormány döntése most azt jelenti, hogy újabb hónapokat, akár éveket kell várniuk, ami kizárólag az embercsempészeknek kedvez.”


Egyszer csak benéz húsz migráns

Horgos nyugodtan pályázhatna a világ legunalmasabb települése címre. Ma már senki nem mondja meg, hogy a szerb–magyar határ túloldalán lévő, alig öt és fél ezres észak-bácskai falu nem is olyan régen világpolitikai tényező volt. Persze nem úgy, hogy a helyieknek beleszólásuk lett volna a világ alakulásába, hanem inkább úgy, ahogy Kelet-Európában szokásos: átment rajtuk az úthenger. A 2014–15-ös nagy menekülthullám telibe kapta őket. Bekerültek a tévébe: néha több volt errefelé az újságíró, mint a kóbor kutya.

Pedig elhihetik, abból is van rengeteg. „Mi itt nemigen szoktunk csodálkozni semmin – mondja Sors Róbert, a helyi magyar közösség vezetője. – Ez Európa déli kapuja, itt mellettünk az autópályán általában 7-8 millió ember megy át évente. Meg vagyunk szokva ehhez, a horgosit nehéz kihozni a béketűrésből.” Abban a két évben viszont minden megváltozott. Hivatalosan a falu a délszláv menekültútvonal egyik áteresztő pontja lett. Nem hivatalosan pedig egyik percről a másikra több százezer szír, afgán, iraki, pakisztáni és afrikai menekült táborhelye.

„Mi ennek az egész dolognak a negatív szemlélői voltunk és vagyunk most is. Nem tudunk mit kezdeni vele: vadidegen emberek jönnek, mintha hazajönnének, ülnek a padjainkon, alszanak a parkjainkban, élik a maguk furcsa, számunkra teljesen szokatlan életét – tárja szét a kezét a helyi elöljáró. – Nem azzal van a baj, amit a magyar tévében mondanak, hogy veszélyes terroristák meg ilyesmi. De képzelje el, hogy a felesége este feji a tehenet az istállóban, egyszer csak hátranéz, és ott áll tizenöt-húsz migráns. Azért az elég rémisztő.”

És most? Mi a helyzet? Most már nagyjából nyugalom van, majdhogynem békesség. Hála Orbán Viktornak és a kerítésnek. „Ha a kerítés nem volna, már valószínűleg mi sem volnánk itt. Azt, ami akkor volt, sokáig nem lehetett volna bírni. Amikor a nagy áradat volt, a határban mindenkinek letaposták mindenét. Letörték az ágakat, kiszedték a földből a krumplit, a karalábét. Még a zöld diót is leverték a fáról, mert azt hitték, hogy ehető. Amikor kijött Belgrádból egy tényfeltáró bizottság, valamikor 2016-ban, kérdezték, hogy mutassuk meg, hol vannak a károk. Mondtuk, hogy már rég eltakarítottunk mindent. Az itteni emberek nem panaszkodni akarnak, hanem élni. Mostanában egyre kevesebb a kár, de vannak újdonságok. Például elkezdtek eltünedezni a birkák. Senki nem tud tenni semmit, a rendőrség csak széttárja a kezét, ha valakinek nincs személyazonossága, azzal nem tud mit kezdeni.”

A szerb hatóságok egyébként is a „ne szólj szám, nem fáj fejem” jegyében kezelik a helyzetet. Ha elfognak valahol néhány gyanús külföldit, aki nem tudja igazolni magát, bekísérik valamelyik befogadó állomásra, de hogy utána mi lesz velük, az már nem érdekli őket. Az erdőkben, elhagyott tanyákon lévő szállásokra pedig csak akkor mennek, ha balhé van.

Márpedig balhé ritkán van: a menekültek legfeljebb egymás között balhéznak, a helybeliekkel nincs konfliktusuk. Hacsak nem tekintjük annak a letarolt termést vagy a gyanús körülmények között eltűnt birkákat. Kocsival megyünk a falu határában elterülő Bácskai-birtokra. Az egykor a Kárász család tulajdonában álló gazdasági épületek most leginkább is egy világháborús film díszleteire emlékeztetnek. Romos pajták, csűrök, istállók, elszórva egy több hektáros területen.

Néhány épületnek már csak a fele áll, a többit vagy elhordták, vagy végleg az enyészeté lett.

„Itt mindig van 50-100 migráns, attól függően, hogy milyen az idő – mutat körbe Sors Róbert. – Amióta sikerült őket kiszorítani a faluból, a környékbeli erőkbe és elhagyott tanyákba veszik be magukat.” Első pillantásra minden kihalt, sehol egy lélek. Csak a mindent beborító szemét jelzi, hogy itt emberek élnek. És az a két furgon, amelyik az épületek előtt áll. „Ezekkel hordják nekik az ételt a civilek – magyarázza a kísérőnk. – Fogalmam sincs, mi vesz rá arra egy svájci vagy egy dél-afrikai fehér lányt, hogy éppen itt, minálunk osszon paprikát meg paradicsomot vadidegeneknek. De az biztos, hogy mindenki pontosan tudja, mikor, hol bukkannak fel, mert azok a helyek mindig zsúfoltak.  

Vannak egészen eldugott részek az erdőben meg a határban, ahol egyik pillanatban még nincs senki, aztán egyszerre megjelenik ott száz migráns, majd öt perccel később a furgon.”


Mégis, kinek a cigánya?

Az egyik épület sarka mögött ekkor felbukkan öt melegítőbe öltözött férfi, és megindul felénk. Egy pillanatra eltöprengtünk azon, nem volna-e jobb visszaülni a kocsiba, de aztán győz a kíváncsiság. (Közben eszünkbe jut, amit Agárdi Gábor barátunk, a helyi magyar tévé veterán „menekültügyi” riportere mondott: ha beszélgetni akarunk velük, ne akarjunk magyarok lenni. A kerítés megépítése óta nem jó ajánlólevél.)

Körülvesznek minket: kik vagyunk, honnan jöttünk? Mondjuk, újságírók, Szlovákiából. Ők meg innen, a szomszédos Pakisztánból keveredtek ide, egészen pontosan Pandzsábból. Akkor hagyták el az otthonukat, amikor a falujukat elérték a tálibok. A férfiakat összefogdosták, aki ellenállt, azt lelőtték. Így aztán összeszedtek, amit tudtak, és útnak indultak. Asszonyok, gyerekek, öregek otthon maradtak, nem lett volna értelme velük menni. Mindannyian beszélnek egy-két szót angolul, de a legjobban Abdul, úgyhogy az interjút rá hagyják. Abdul 28 éves, egy éve indult el a barátaival Olaszországba. Hat hónapja érkeztek Szerbiába. Első alkalommal 2000 eurót fizettek egy embercsempésznek, hogy vigye át őket a határon, de az átverte őket. Csak elvette a pénzt, és letette őket valahol a határban. A magyar határőrök kapták el őket, és toloncolták vissza Szerbiába. Tudják, persze, hogy tudják, hogy itt a kerítés, és hogy a magyarok nem engedik be őket, de azért próbálkoznak.

„Hope” – mondja mosolyogva, ami angolul annyit tesz: remény. Addig próbálkoznak, amíg nem sikerül. Nincs más választásuk – mondja. Kérdezzük: hol laknak? Mutatják az egyik leginkább lerobbant épületet, tőlünk száz méterre. Megnézhetjük? Persze, jöjjünk csak be. Az egykori istálló sarkában öt fekhely, kartonból, pokrócokból. Mindegyik mellett egy-egy doboz, a személyes holmiknak. Nincs belőlük túl sok, két hete a helyi kemény fiúk mindent elvettek tőlük: mobilokat, pénzt, órákat. Az egyik ágy mellett elszenesedett fadarabok: a tűzhely. Mellette egy zsákban krumpli, hagyma, fűszerek. „Piros curry, fekete curry, zöldségek” – mutatja büszkén Abdul, hogy itt sem feledkeznek meg az otthoni ízekről. Valójában egy csomag pirospaprikáról, borsról és vegetáról van szó, de ez most tényleg részletkérdés. Fűtés? Az nem kell. Nincs itt olyan hideg – mondják. Otthon sokkal hidegebbek ilyenkor az éjszakák.

Azért az igazsághoz tartozik, hogy nemrég elkezdték feltüzelni a területen álló 200 éves magtár padlóját, ami enyhén szólva is kiverte a biztosítékot a helybelieknél. „Nem arról van szó, hogy féltjük a tulajdonunkat, mert ez az egész egy olasz férfié – mutat körbe Sors Róbert –, csak hát azok értékes, régi, erdélyi parketták voltak, és azt mondtuk, mégiscsak szégyen, ha ezt hagyjuk.” Kérdezzük, nem adhattak volna-e nekik esetleg valamit, amivel fűthetnek?

„Ez nem ennyire egyszerű – mondja. – Nem tudunk mindenkin segíteni. Ez nem várható el tőlünk. Megvannak nekünk a magunk szegényei, akin segíteni kell.” Bár nem mondja ki, egyértelmű a dolog: a falu lakosságának csaknem harmada magyarul beszélő roma. Amikor megindultak a civilek, hogy a menekülteket „ajnározzák”, mindenki nagyon felháborodott.

„Jött egy teherautó, és a falu közepén elkezdett ételt osztani. Mondtam nekik, hogy ez nem lesz így jó. Mondták, hogy ők csak humanitárius okokból, meg ilyesmi. Mire én: rendben van, a következő lesz. Holnap ideállítok a teherautó köré száz embert. Nekik mondják majd meg, hogy ők nem kaphatnak, amazok meg igen.” Azóta a segélymunkások már nem osztanak a faluban élelmet, inkább kimennek az erdőbe és a Bácskai-birtokhoz hasonló rejtekhelyekre.


Miféle betegséget hordoznak?

Négy 30 körüli fiatal érkezik a furgonhoz. Egy nemzetközi spanyol civil szervezet aktivistái. Vezetőjük Carlos, a Buenos Aires-i ügyvéd, aki a nagy menekülthullám idején járt először Szabadkán. Azóta már kétszer jött vissza. „Most mit mondjak? Teljesen közhelyesen hangzik, de segíteni akarunk, ha megtehetjük. Ezeknek az embereknek az érdekérvényesítő képessége otthon is egyenlő volt a nullával, most képzeljék el, mi történik velük több ezer kilométerre a hazájuktól.” Beszélünk még néhány szót a magyar menekültpolitikáról. Carlos szerint tisztában vannak vele, hogy hivatalosan szinte reménytelen itt átjutni. Ők meg is mondják a menekülteknek, de többet nem tehetnek. Az ő dolguk nem a meggyőzés. Aztán elnézést kér, rohanniuk kell, ma még két helyre visznek élelmiszert és meleg ruhát.

Volna-e kedvünk meginni egy teát velük? – kérdezi Abdul. Nekünk is menni kell, mondjuk, talán majd legközelebb. Mosolyog. „Reméljem, addigra már nem leszünk itt!” Elbúcsúzunk. „Megnézik a pályánkat?” – kérdezi váratlanul. Ha az eddigi helyzet nem lett volna elég szürreális, hát most már az. Az egyik épület előtt nyolcan püfölnek egy csíkos gumilabdát egy kifeszített madzag fölött. Nem zavarjuk őket, intenek, fényképezzünk nyugodtan. Az adogató – egy fiatal, mezítlábas pandzsábi állatorvos – másodszor ront. „Outi, outi!” – kiabálják a hálón túlról. Szemlátomást nem bántja, hogy kikapnak. Majd holnap ők nyernek. Vagy holnapután. Idejükből kifutja.

„Nem is az a baj, hogy veszélyesek volnának – mondja Sors Róbert. – Errefelé nemigen volt olyan, hogy bántottak volna bárkit is. Csak hát képzelje el, hogy a maga gyerekei ülnek a buszon, mellettük ezek a pokrócba bugyolált emberek. Ki tudja, mifélék, honnan jöttek, milyen betegségeket hordoznak? És egyáltalán: miért indul el valaki egy ilyen lehetetlen vállalkozásra a világ másik végéből? És mi van, ha itt akarnak majd maradni?” „Az ki van zárva – mondja Agárdi Gábor. – A hangadók nagyon felkészültek. Múltkor faggattuk őket, miért nem akarnak Szerbiában vagy Magyarországon maradni? Teljesen ledöbbentünk: aktuális GDP-adatokat mutattak, amelyekből kiderítették, hogy jobb lesz nekik Németországban.”

Eszembe jutott egykori kedves kollégánk, a nemrég elhunyt Kakuk György, aki könyvet írt a balkáni útvonalon menekülő tarka sokaságról. Amikor arról kérdeztük, hogy miért indulnak el, ha ennyire nem szívesen látjuk őket, Gyurka, aki maga is több mint egy évtizedet dolgozott válságövezetekben, azt mondta:

„Az élethez való lehetőséget keresik. Jönnek, mert ahol eddig éltek, már nem alkalmas az emberi életre.” „Ez mind szép – mondja horgosi kísérőnk. – De azzal senki sem törődik, hogy ha ideengedjük ezt a töménytelen embert, a mi hazánk nem lesz alkalmas az emberi életre. Erre kellene kitalálni valami okosat.”

Epilógus. Az asszimiláció sokszor gyorsabb, mint képzelnénk. Horgosi ismerőseink mesélnek egy piros tornacipős afgán srácról, aki már vagy fél éve él Horgoson. Pontosabban a falu melletti erdőben, de néha bejár vásárolni ezt-azt. Már egész tűrhetően beszél magyarul és szerbül is. „Aki nem ismeri, helyi cigánynak is nézhetné” – mondják.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!