– Ott volt vasárnap a pedagógustüntetésen?

– Nem, nagypapáskodtam, ezért nem tudtam elmenni.

– A követelésekkel egyetért?

– Ambivalens vagyok. Ha az a kérdés, hogy kell-e pedagógusautonómia, akkor igen. Ha az a kérdés, hogy kell-e szabályozni a magyar pedagógustársadalmat, akkor nem. A legnagyobb baj az, hogy mindig a pedagógusok akarnak törvényt csinálni: „mi dolgozzunk kevesebbet, a gyereknek meg a szülőnek legyen több kötelezettsége”. Ez borzasztó. Ne arra induljon el a pedagógustársadalom, hogy legyen minél kevesebbet a gyerekekkel! Az állam dolga, hogy növelje a fizetéseket, hogy legyenek pedagógusasszisztensek és nem lehet úgy kötelező óraszámot emelni, hogy a többi szolgáltatás nem rendelődik hozzá. Alap­kérdésekben a szakszervezetnek is igaza van, de a rendszer nem így működik. Hiba, hogy nem tárgyalnak, hogy nem veszik figyelembe a szempontokat, de alapvetően a konzervatív szakmai vezetés ugyanazt akarja, mint amiért utcára mentek a pedagógusok.

– Ön hogy csinálná?

– Miniszternek, államtitkárnak lenni rossz szerep. Az államnak nem dolga beavatkozni a folyamatokba. Azt mondják, hogy itt káosz volt. Nem igaz. A nyolcvanas évek elején a diplomások szövegértése olyan volt, mint a finn érettségizetteké. A 2001-es és a 2009-es PISA-vizsgálatnál mérhető különbség van az utóbbi javára. Ma az érettségi végtelenszer fontosabb a gyerekek számára, mint 2004-ben volt. Ezeket nem lehet elfelejteni. Megváltozott az OKJ-rendszer, differenciáltabbak lettek a szakmák, és persze történt számtalan baromság is. Nem problémákat akart megoldani sem Hoffmann Rózsa, sem a kormány, hanem ideológiát akart. És ez a baj.

– Vannak fejlemények azóta, hogy a múlt héten megjelent az a kormányhatározat, amely szerint államosítanák az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumot (AKG) fenntartó alapítványt?

– Tárgyalásban vagyunk. A kormány minden érintett tisztségviselője kifejezte, hogy egyáltalán nem akarják bántani az AKG-t, csak belekerültünk a közalapítványi szféra átalakításába. Ezt én elhiszem nekik, de a szülőkben és a kollégákban vannak aggodalmak. Azért furcsa mindez, mert az AKG-ban nincs az államnak egy fillérje sem. Akkor hogy szerez többségi tulajdont? Ez egy önfenntartó, saját magát finanszírozni képes iskola, de ha elbizonytalanodik a szülő, akkor az iskola forrásteremtő képessége is romolhat. Úgy tűnik, ez egyelőre nem fenyeget, mindenki kitart mellettünk: szaktárca, főváros, szülők, tanárok. De ha mindenki azt mondja, hogy jó, amit csinálunk, akkor miért történik mindez?

– És? Miért?

– Az egyik válasz úgy szól, hogy a bürokratikus rendszer csak azonos típusú eljárásokra képes, és nem tud tekintettel lenni az egyedi esetekre. Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, ahogy azt mondani szokták. A másik magyarázat szerint az AKG-alapítvány a nyolcvanas években jött létre, és már egyetlen alapítója sincs meg. Önjáró a rendszer, de az alapítók hiánya akadályozza az alapító okirat módosítását. Így például a kuratórium megbízatása lejárt 2009-ben, és az egyik alapító, a magyar állam azóta sem írta alá a módosítást.

– Ehelyett államosítanának.

– Alapvető különbség, hogy politikai legitimáció alapján működtet egy bürokratikus szervezet valamit vagy egy szuverén, önálló, alkotó műhely, közvetlen kapcsolatban a családokkal. Azt szeretnénk kérni, hogy hagyjanak minket békén. Bízunk abban, hogy ez egy félreértés, és megpróbáljuk a döntést visszavonatni.

– Milyen érvekkel?

– Nálunk húsz éve működnek olyan dolgok, amelyeket most akarnak bevezetni. Azt mondják, hogy szükség van önkéntes munkára az érettségihez. Az AKG-ban húsz éve minden gyerek önkéntes munkára megy, és nem ötven órában, hanem sokkal többen. Azt mondják, hogy a középiskolások állami pénzből ismerjék meg a Kárpát-medence egészét, a magyar lakta területeket. A mi gyerekeink különböző témahetek jegyében mindig bejárták a Kárpát-medencét, beleértve Erdélyt és a Felvidéket is. Saját pénzből ugyanazt csináljuk, amit állami pályázatból csinálnak mások. Az AKG a kezdetektől fogva projektekben tanít. 1994, az első végzős évfolyam óta kétszintű az érettségi. Kiemelkedő a tehetséggondozás: a színháztól a művészeteken át a csillagászatig, az elsősegélyig mindennel foglalkoznak a gyerekek. Mire végeznek, a diákok 85-90 százaléka két nyelven beszél felsőfokon, a legjobbak három nyelven. Miért kéne ezt bántani? Azt mondják, legyen erkölcs, értékközvetítés az iskolában. Nálunk az együttéléstan a kezdetektől kiemelt, önálló tantárgy. Minden gyereknek művészeti alkotókörben kell részt vennie, meg kell tanulnia, hogy kell bánni a pénzzel, hogy lehet vállalkozni. Ki az az eszeveszett marha, akinek az jut eszébe, hogy ezt bántsa? Szerintem senkinek.

– Azért mégis elég furcsa, ami zajlik.

– Kovács Zoltán és Gloviczki Zoltán államtitkárok a múlt héten itt voltak, hogy megnyugtassák a tantestületet. Elmondták, hogy nem akarnak minket bántani. Szkeptikus vagyok a Nemzeti Erőforrás Minisztériummal (NEFMI) kapcsolatos tárgyalásokat illetően, mert nem ott dőlnek el a dolgok. Szakmailag itt nincsenek kérdések. Ez államigazgatási eljárás, jogi-finanszírozási kérdéskör, nem szakmai. A kormányrendelet szerint a NEFMI és a közigazgatási tárca egyetértésében dőlnek majd el a dolgok. Az egyeztetésre hatvan nap van a döntéssel együtt.

– Az, ami történik, mennyiben érintheti a többi alapítványi iskolát?

– Hasonló a helyzet, csak nem ennyire direkt. A zászlóshajó az AKG, ha lenne hátsó oka ennek az egésznek, akkor az talán az egész rendszer elbizonytalanítása lehetne. Az alapítványi iskolák egytől egyig az állami normatívából és még valamilyen forrásból gazdálkodnak, mert a normatíva nem elég. Ezért aztán a társadalom két szélén lévők, a lemaradók és az elit képezi a fő célcsoportot. A kettő között van egy jelentős csoport: a piacképes szakképzés és az alapfokú művészeti oktatási intézmények. A hátránykompenzálást a magyar iskolarendszer egyértelműen nem tudja megoldani az alapítványi iskolák nélkül. A mozgássérültek, az autisták, a drogosok, az elítéltek – ez egy óriási területe a közoktatásnak. Erről az állam nem mondhat le, és nem is egységesítheti.

– Miért nem? Az nem lenne olcsóbb?

– Hogy csak egy példát mondjak: nem lehet állami iskolarendszert létrehozni a tartósan ágyhoz kötött gyerekek tanítására. Ez csak közvetlenül, csak az arra jellemző módon működik. Úgy látom, a szaktárca ezzel egyetért, financiálisan viszont ezt még be kell láttatni a gazdasági minisztériummal. Megjegyzem: ha csak gazdasági szempontokat nézünk, akkor is messze ez a legolcsóbb rendszer. Önsorsrontó, elszállt pedagógusok, akik ezekkel a gyerekekkel foglalkoznak. Az egyházi iskolák kétszeres normatívát kapnak. Az önkormányzati iskolák költségeinek felét az ál­lam, másik felét az önkormányzat fizeti. Az intézmények egy része kiegészítő állami támogatást is kap. Akárhogy számolom, 25-30 százalékkal most is kevesebbe kerül az államnak egy ilyen gyerek, mint bárhol másutt. Az alapfokú művészeti oktatás Európában kuriózum. Olcsó, igazából szülői hozzájárulásból működik, és több mint ezer településen van alapítványi művészeti oktatási intézmény. Relatíve fillérekért, és erre épül a falu kulturális élete. A kis szakmákban és a modernizációs szakmában, az érettségit követő szakképzésben nagyon nagy az alapítványi szféra súlya. Innen elvben ki lehetne vonni a pénzt, de akkor kérdés, hogy történik a nagy rendszerben a fejlesztés? Hogy lesz valakiből kosárfonó vagy biotechnikus? A szakiskolák harmada alapítványi fenntartású, és kifejezetten hátránykompenzáló a rendszer. Szerintem ezt sem fogják bántani. Ott van még az elitképzés. Ez is kétfelé bontható, mert vannak az alternatív iskolák és a pénzért gazdag gyerekeket tanító, jellemzően nemzetközi intézmények, kétoldalú szerződésekkel. Marad egy-két iskola, például az AKG, ahonnan el lehet vonni a pénzt, de emellett sem szól racionális érv.

– Szóval nem kell reformálni?

– Téved a kormány, hogy nem történt semmi az elmúlt húsz évben, és új rendszert kell csinálni. Jelentős fejlesztések történtek, és ezek túlnyomó többsége az alternatív iskolákhoz kötődik, a reformpedagógiához. Ezt elszegényíteni lehet, de tönkretenni nem. Az alapvető kérdés az, hogy kié az iskola, és mi az alternatív iskolákban azt gondoljuk, hogy a családé. Sajnálatos, hogy pont egy kereszténydemokrata politikust kell meggyőzni arról, hogy a gyerek felnevelése családi feladat, nem állami. Most zajlik egy átalakulás, aminek nem tudni, mi lesz a vége. De mi olyanok vagyunk, mint a fű: ha nyírnak, terjedünk. És ezt tudniuk kell a fűnyíróknak is.

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!