3-0-ra győzött a Barcelona nagy vetélytársa, a Real Madrid ellen a Copa del Generalísimo elődöntőjében, 1943-ban. Ám a visszavágó előtt furcsa dolgok történtek. Kövekkel dobálták meg a katalán játékosokat, majd a kupa névadójának, Franco generalisszimusznak az egyik ezredese bement az öltözőbe, hogy beszéljen a fejükkel. A visszaemlékezések szerint olyasmit mondott, hogy a katalánok csak a kormány nagylelkűsége miatt focizhatnak, pedig börtönben is lehetnének, de nem tanácsos visszaélniük a nagylelkűséggel.

A katalán játékosok értettek a szóból, 11-1-re elvesztették a mérkőzést. Máig ez a legnagyobb különbség a spanyol örökrangadó, az El Clásico történetében, habár érthetően a győztes madridiak sem túl büszkék rá. A megrémített focisták tudták, hogy az életükkel játszanak: emlékezhettek Josep Sunyolra, az FC Barcelona elnökére, akit éppen Franco katonái lőttek agyon pár évvel korábban a Sierra de Guadarrama-i országút mellett.

A diktatúra nem tűrte, hogy a polgárháborúban (1936–39) a vesztes köztársaságiak oldalán harcoló katalánok kedvenc csapata legyen Spanyolország legjobbja.

Az erősen központosító rendszer a fővárosi, kasztíliai identitású, ráadásul nevében is királyi Realt szemelte ki propagandacélokra.

Az ötvenes-hatvanas években, Puskás „Pancho” Ferenc és Alfredo di Stéfano vezérletével a madridiak a világ legjobb csapatává nőttek, amivel valóban tetemes PR-hasznot hoztak Francónak.

A fasiszta uralom éveiben a katalán nyelvet betiltották, aktivisták ezreit ölték meg vagy kényszerítették száműzetésbe. Az autonóm intézmények széthullottak, de a focicsapat megmaradt, túlélte az 1943-as megaláztatást, és sikereivel lassanként kitöltötte az űrt: a katalán nemzeti büszkeség jelképévé vált. A diktatúra négy évtizede alatt minden katalán szurkolónak magától értetődő volt, hogy az El Clásico sokkal többről szól, mint a futball. Ez az érzés a demokratikus fordulat (1977) óta sem múlt el, sőt amióta nem tilos, sokan katalán zászlóval biztatják a csapatot a Camp Nou stadionban. És a szurkolók számon tartják, hogy a 2010-es világbajnok spanyol válogatott fél tucat tagja katalán származású: Xavi, Puyol, Fabregas, Busquets, Piqué és Victor Valdés.

A csapat egykori játékosa és példátlanul sikeres edzője, Pep Guardiola már évek óta a nevét és arcát adja a függetlenségi törekvésekhez. Az angol Manchester City menedzsere nyáron még beszédet is mondott egy tüntetésen, a népszavazás kiírására buzdított – ami napokkal később be is következett.

Az FC Barcelona sem marad, nem is maradhat semleges nézője az alkotmányos válsággal fenyegető kezdeményezésnek. A klub a katalán tisztviselők múlt heti letartóztatása után nyilatkozatban erősítette meg „történelmi elkötelezettségét” az önrendelkezés, azaz ki nem mondva: a függetlenség mellett.

De hogy mi történne a világ egyik legnépszerűbb csapatával, ha Katalónia csakugyan kikiáltja függetlenségét, arra senki sem tudja a választ. Maradna a tekintélyes spanyol ligában, annak minden bevált anyagi előnyével?

Végül is, ha a Monaco a hercegi városállam csapataként játszhat a francia bajnokságban, akkor miért ne? Ám a La Ligát szervező LFP elnöke, Javier Tebas azzal fenyegetőzik, hogy ha Katalónia elszakad, akkor a Barca nem lesz abban a helyzetben, hogy kedvére válogasson a bajnokságok között. A külön katalán liga ötlete viszont nem igazán életképes, legföljebb az Espanyol, a Girona és még néhány alacsonyabb osztályú együttes viaskodhatna egymással – Messi félig amatőr védőkkel szemben cselezgethetne hétről hétre, ami azért elég röhejes lenne. A klub névtelenséget kérő illetékese viszont optimistán úgy nyilatkozott a BBC-nek, hogy az FC Barcelona vezető márkanév a futballban, ezért tárt karokkal várná a világ bármelyik bajnoksága – ideértve a spanyolt is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!