Ősi társadalmi viszonyok. Mozgalmas piac és egymással munkaidőben dominózó férfiak.

A pulton füge, datolya, hal és sajt, a frissen vágott bárány vére a kövön az út mentén, felakasztva és gézbe kötve. Nincs munkaidő, hajnal van, kakasszó, müezzin és alkony, érzékek és szokások. Hipergyorsan épülő betonszállodák, benzinkutak, új mecsetek, maffia, szervkereskedelem és mosolygós kedvesség – ez ma Albánia, Európa egyik legfurcsábban fejlődő országának a térképe. Tiranába érkezik a repülőnk. Innen két irányba lehet menni. A tengerpartra vagy Shqodra felé, a több ezer méteres hegyek lábához. Ha ősszel nem a tengerpartot választjuk, a nyugati országrész biztonságos Riviérájának betonszállodáit, hanem az északi hegyeket, a thethi nemzeti parkba, „Albániai Tibetjébe”, Koszovó és Montenegró felé indulunk el, egészen archaikus viszonyokat találunk a tájleírásokban. Az albán emberek kedvessége és vendégszeretete felülmúlhatatlan, a századfordulón Edith Durham angol utazó is csodájára járt ennek a sziklás vidéknek.


Magyar grófnő, magyar báró

Itt nem történhet semmi rossz veled, az albán hegyekben sziklát mászni olyan, mintha még soha senki nem járt volna ott előtted.

Csak medve és zerge, kecskék, na meg a pásztorok. Vagy ha járt előtted bárki, elfelejtette feljegyezni. Akadtak azért néhányan, főleg nők, akiknek sokat köszönhetünk Albánia felfedezéséért. I. Zogu albán király szerint Edith Durham (1863–1944) utazásai előtt Albánia csupán földrajzi fogalom volt a világ számára. Érdekesség, hogy I. Zogu (1895–1961) muszlim hitű, felesége pedig a magyar származású, katolikus Apponyi Geraldine grófnő volt. Geraldine, akárcsak Edith, igen művelt és felvilágosult életet élt, a házassága előtt akkor már elszegényedett emancipált nőként a pesti Nemzeti Múzeum kioszkjában dolgozott. Mindketten több nyelven beszéltek és írtak az albán társadalomról, a korabeli újságok beszámoltak albániai életükről. 1938-ban Zogu Tiranában kötött házasságot Geraldine-nal, aki megőrizhette vallását, hiszen Albániában mind a muszlim, mind a katolikus hit elterjedt, ez utóbbi inkább a hegyek zárt világában maradt meg, a kommunista időket is túlélve.

Geraldine és Zogu esküvőjén az eskető imám szerepét az utolsó budai főmufti, Durics Hilmi Huszein töltötte be, akivel Zogu baráti kapcsolatot ápolt.

Albánia másik nagy felfedezője a századfordulón a magyar paleontológus, Nopcsa Ferenc báró (1877–1933), Déván született, Bécsben tanult, később osztrák kém lett. Az albán hegyekben paleontológiai kutatásokat végzett, így hosszú éveken át élt az országban, hű szerelme albán származású titkára, aki elkísérte utazásaira, és akivel végzett, mielőtt öngyilkosságot követett el. Mikor 1912. november 28-án Vlora kikötőjében egy maroknyi, politikusokból és értelmiségiekből álló csoport proklamálta Albánia függetlenségét, Nopcsa is bejelentkezett a trónra. 

Az immár független Albániában mégsem osztottak neki lapot, a monarchia nem támogatta, hogy a szeszélyes Nopcsa valaha albán trónra kerüljön. Ahogy Edith Durhemet, ugyanúgy Nopcsa bárót is a hegyek nyers és zárt világa érdekelte. Ma emlékművek és utcanevek tucatjai őrzi nevüket.


Szüzek fegyverrel

Az albán hegyvidék elzártsága és vad, magas hegyei, szurdokai furcsa és hihetetlen dolgokat rejtenek, olyasmit, ami nekünk, utazóknak teljesen idegen. Elítélendő és vonzó egyszerre, és ha igen figyelmesek vagyunk, észrevesszük, milyen finom jelek engednek következtetni az ősi családi viszonyokra.

Részben a görög amazonok létezésével is magyarázható, hogy a nők Albániában évszázadokon át többféle életmódra rendezkedhettek be. Ebben a társadalomban sokáig másodrangúak voltak, és a családok közötti vérbosszú egészen a 2000-es évekig létező valóság, ahogy a kényszerházasság is realitás, a mostani új, vad piaci viszonyok erre talán még inkább ráerősítenek. A fogadott szüzek (vas szüzek) vagy albán nevén burrneshák kilépése a család kötelékéből a nők militarizálása. Egy másik életút, menekülési lehetőség volt ez a fiatal, „szűz” lányok számára, akiket férjhez kívántak adni – de ők ezt megtagadták.

Ismert, hogy az albán hegyi keresztény társadalomban a nőkkel ellentétben a burrneshák hordhatnak fegyvert, szabadon utazhatnak, dolgozhatnak, nem egy közülük harcolt a világháborúk idején vagy más fegyveres konfliktusokban.

Márpedig a családok közötti viszály és a vérbosszú igen elterjedt az ősi, hegyi világban.

Ha pedig egy burrneshát becsületében sértenek meg, netán azt a családot éri sérelem, amelynek a fejévé vált, a kanun szerint neki is joga van a vérbosszúhoz. Albániában a vérbosszú több útleírás szerint még ma is élő szokás.

A család minden ügyéről a legidősebb férfi dönt. Ha vendégségbe invitálnak, megfigyelhetjük, hogy rendszerint minden családtag a családfő engedélyére vár, bármilyen cselekedete előtt az ő engedélyét kéri ki. A vérbosszú törvénye a Kanun. Az egyik első Kanunt maga Szkander bég adta ki, ez mára nyomtalanul eltűnt, de Lek Dukagjin törvényét a mai napig használják. A kanun szó a parlamentet is jelenti, a törvényhozást és annak betartatását. A vérbosszú intézménye a becsület fontosságát jelzi, vért csak vérrel lehet lemosni, aki törvényesen gyakorolja, az nem vonható felelősségre. A kullákban az egymással vérbosszúban álló férfiak élnek és rejtőzködnek.


Rejtekhelyek valósága

Utunk során a valbónai vidéken mi is felmentünk egy ősi kullához. A kőtorony a hegytetőn állt, ide bújtak a vérbosszú elől a falusi férfiak. A kulla mellett kőház állt, a házban élt egy fiatal család két kicsi gyerekkel. Az apa dominózott a vendégeivel.

Az anya teregetett. Egy trafikot üzemeltettek a házuk mellett, aki a kullába érkezett, itt tudott vásárolni. A vendégek ettek, ittak. A trafik pultja fölé kötelet húztak, felcsipeszelték az árut. Ropit, krumplit, kekszet.

A hűtőládában volt dobozos üdítő. Az anyának nem maradt csipesze, a gyerekek ruháját a kerítés léceire húzta. Láttam, milyen fáradt, mindent egyedül csinált, amíg a férje játszott, a homlokáról pergett az izzadság, a gyerekek bőgtek. Alkonyodott.

Terepjáróval, majd gyalog mentünk fel Grunasi vízeséshez, ahol a jéghideg vízben többen megfürödtünk. Olyan érzés volt, mintha ezer tű szúrná a testet, az egész vidék sanyarú sorsa benne volt a vízben. Innen a vízeséstől felgyalogoltunk egy kilátóhoz, ahol egy húszéves lány és a nagynénje éltek nyáron, amíg be nem köszöntött a téli hideg.

Viskójukban berendeztek egy konyhát, kiraktak székeket, asztalokat, s ha az utazók kérték, tésztából tócsnit sütöttek. Az udvari rezsót faszénnel fűtötték. Amit kerestek, a lány egyetemi tanulmányaira költötték. Ő Tiranába vágyott vagy a tengerpartra, Vlorába, nem is, inkább Rómába, végül csak elmondta, hogy tulajdonképpen Amerikába szeretne kivándorolni. Addig még sok lángost meg kell sütniük, és nagy füstöt legyezni a tűzhelyen, hogy begyulladjon a fakályha és az olaj felmelegedjen.

A kényszerházasságot és a szüzek életét ő és a nénje már inkább csak legendaként emlegették, de nem vitatták, hogy a hegyekben létezhet ilyesmi. A vízesés közelében lévő faluban még látni lehetett egy kullát, a rejtőzködő férfiak menekülőhelyét.

Végül egy jó tanács az Albániába utazóknak: lehunyt szemmel is felérünk a hegytetőre. Aki ezt a vad és csodálatos albán tájat be szeretné járni, bizony hegyeket kell másznia. Szerpentinen robognia négykerék-meghajtású biztonsági sofőrrel. Mi Shqodrából indultunk fel, de a hegyek világa Montenegro vagy Koszovó irányából is megközelíthető, a felduzzasztott Drin-tó mesterséges gátján többórás kompúttal is eljuthatunk Valbónába. Sofőrünknek igen jó kedve volt, és ha éppen nem kanyarodott a keskeny nyomtávú út, albán ritmusra tapsolt, aztán már akkor is, ha az utasok épp a Theth ezerméteres sziklái között a vad, kiépítetlen úton szörnyülködtek vagy épp csukott szemmel utaztak.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!