In memoriam Göncz Árpád - 'Benne volna, amit magamról tanultam'

Bibó#
Nem volt közöttünk mély kapcsolat. Na most, ugye, engem időnként kineveztek Bibó Pista titkárának. Akkor utána átalakultam tanítvánnyá, aki a lábánál ül és hallgat rá. Hát nem erről volt szó. Inkább egy furcsa egymásra találásról. Pontosan ugyanazt gondoltuk mind a ketten. A szemlélete, a hihetetlen bátorsága, hogy kimondta, amit én is gondoltam a világról, számomra reveláció volt. Ez nem az én nagyságomat bizonyítja, hanem a józan eszemet. De ő kimondta, annyival volt több. Az én szavamnak nem volt súlya. Az övének volt súlya. Bibó hihetetlenül szerény volt. Bent voltunk a börtönben. Ő is a fordítóirodán dolgozott és én is. Volt ott egy hokedli, az le volt egy öreg subával takarva, ez volt a „Bibó-tanszék”. Bibóhoz bármivel jött valaki, hogy ez hogy van, akkor Pista azon nyomban: „kérlek szépen…”, mert egy negyedórás kiselőadást rögtönzött, aminek eleje volt, közepe volt, lezárása volt. Volt, amikor tisztán csak sportból idegesítettem, próbáltam kikezdeni az érvelését, de mindig kiderült, hogy neki volt igaza. Hát mit lehetett csinálni? 

 

Börtön, gyerekek#
1963-ban, a nagy amnesztiával jöttem ki a börtönből, két hónappal a többiek után. Még egy kicsit ki akartak szúrni velünk. Zsuzsa várt hajnalban a börtön előtt. Először édesanyámhoz mentünk, utána haza, és otthon ki volt rakva négy színjeles bizonyítvány és Zsuzsa föltette az Eroicát. A börtönviselt apa hazaérkezik: megrendítően szép élmény volt. Nézd: egyvalamit tudtam. Azt, hogy van három félárva és egy árva gyerekem, a legkisebbik. Ő egyéves sem volt, amikor elvittek. Következésképpen, ha az ember a gyerekek legfiatalabb időszakában nem volt, akkor jó barátja lehet a gyerekének, apja már nem. Ez többé-kevésbé biztos. Ez be is vált.



 

Fordító#
Nagyon kevés írót találsz, aki azt fogja mondani, hogy a fordítás az művészi munka, és nagyon kevés fordítót, aki azt mondja, hogy nem az. Mert mondjuk ott van előttem egy kolléga műve. Látom, hogy mikor volt fáradt, de nem hagyhatta abba, mert még le kellett adnia a szöveget. Látom azt, hogy mikor hazudott szándékosan. Látom, mikor kénytelen volt erőszakot tenni a szerkezeten,  amikor meg kellett ölnie valakit,mikor pedig nem volt kedve megölni. Én azt mind tudom. Ha még ráadásul fáradt volt vagy éppen székrekedése volt, és ezt rosszul fejezte ki, ezt én látom. És akkor ott jön a lelkiismeret-furdalás. Javíthatok-e én rajta, vagy pedig dögöljön meg úgy, ahogy van? Tolkien nem tartozott a nehéz fordítások közé, eltekintve attól, hogy rettenetes hosszú volt. De ha az ember annyit fordított már egy szerzőtől, akkor azt úgy ismerte, hogy kilenc mondat után tudtam, mi lesz a tizedik. Ismertem a szókincsét, a gondolkodásmódját, a szerkesztését. Úgyhogy tálcán kínálta saját magát a szöveg, és miután egy szuszra csináltam végig, gyakorlatilag három és fél hónap alatt végeztem vele. Én, mikor befejeztem (A Gyűrűk Urát – a szerk.), akkor azt mondtam: na, kész vagyok a világ legnagyobb kerti törpéjével… Ma már sokkal jobb véleménnyel vagyok róla, mint akkor, de hát, ha az ember ennyit dolgozik egy könyvön, akkor annak kívül-belül, a gyöngéit is ismeri, a sémáit is ismeri. Például észrevetted, hogy nincsenek benne nők? Most nem a tündérkirálynőre gondolok, mert az egy eszményesített nő. De tele van hús-vér kispolgárokkal, törpékkel, óriásokkal, mindenekkel. De nő csak egy van benne, az is a tündérkirálynő, eszményiesítve. Nekem akkor kialakult Tolkien világszemléletéről egy véleményem, ami kicsit finomodott mára, de alapjában nem változott. De tisztelem annyira, hogy most nem fogom szavakba foglalni. A nem fordító író mélységesen lenézi a fordítót. Mondván, hogy csak nyelvével alkot, eszmevilágát tekintve nem. Ahhoz, hogy az írót íróként ismerjék, ahhoz többet kell írni. Ahhoz én keveset írtam. És még valami: azért ne felejtsd el, hogy az íróknak egy jelentékeny része már fiatal korától kezdve kávéházba jár, egymás műveit elemzi, egymás között házasodik, miegymás. Ha valaki érett fővel, javakorabeli emberként kerül bele ebbe, semmiképpen nem lesz a szakmai életnek vagy az írói vitáknak szereplője. Ezt én egyfajta kívülállásnak nevezném. Én az égvilágon, életem végén is mindig, mindenből kívül fogok állni. És nem vagyok benne biztos, hogy ez a kívülállás nekem emberileg nem volt rendkívül hasznos. Ha én mondjuk műnek tekintem ezt a tíz évet (értsd: az elnökséget – a szerk.), akkor annak az volt a titka, hogy mindenütt kívül álltam.


 

Közélet az 1980-as években#
Egy olyan időszakban kellett az Írószövetség elnökének lennem, amikor az összes elhanyagolt ember úgy érezte, hogy ő üldözött. Tehát aki kiadott egy kötetet a saját költségén, egy szánalmasan rossz kötetet, azt mind a kommunisták szorították ki az irodalomból. Ezt az áradatot kivédeni rettenetes nehéz volt. Aczél György ezekben az időkben rendszeresen eljárt az Írószövetség üléseire. Meglepő módon a felszólalásai rendkívül nívósak voltak. Messze fölötte álltak az írószövetségi felszólalások átlagának. Nemcsak stilárisan, politikailag is. Szóval én csak ámultam. Az én elnökségem alatt nem voltak éles csaták. Az az érzésem – így utólag –, hogy az akkor a béke szigete volt. A legsúlyosabb összecsapások az olyan igen fontos kérdésekben voltak, hogy mondjuk az ülés után X. vagy Y. felvetette, hogy Borneó és Celebesz magyar volt és magyar lesz. És azonnal szólítsuk fel a kormányt, hogy ezt váltsa valóra. Na, ilyenkor elkezdődött egy éjfélig tartó vita, aminek a vége általában az lett, hogy kérjük meg a Karinthy Cinit, hogy írjon az Aczélnak, vagy beszélje meg az Illyéssel, hogy Illyés írjon egy levelet az Aczélnak, amely szerint áldásos lenne, ha a japán-kínai Celebesz legalább közel állna Magyarországhoz.


 

Miért lett az, ami van?#
Most ha a folyamatot nézed, akkor valószínűleg az 1956-os megtorlások után van az eleje, amikor engedni kellett, és elkezdődött a kádári konszolidáció. És abban a lehetetlen gazdasági rendszerben megpróbálták megfizetni az ellenállás hiányát. Hogy hol van a vége, azt még mindig megkérdezném tőled. Mert ami ma Magyarországon van, az a késő kádári konszolidáció összes jellemvonását magán viseli: cinikus ideológiai töltése van, amely teljesen hiteltelen. A Kádár-rezsim is egy meghatározott célt szolgált, belső átélés nélkül. A rendszer akkor is, ma is megpróbált utat keresni valami felé, és a hatalmát megőrizni. Az ideológia, ami mögötte állt és áll, az csak háttérzaj volt, senki se vette komolyan. Itt tartunk most is. Utoljára talán Antall útkeresése volt őszinte. De ő meg nem tudott máshova visszalépni, csak a Horthy-korszakba. Miért? Talán mert ez volt az utolsó korszak, amit ismert. De ma a trianoni sokkra hivatkozni, amikor már három nemzedék felnőtt azóta, nagyon nehéz. Antallnak se ment, de neki legalább – az édesapja révén – voltak valódi élményei és ideáljai abból a korból.


 

Dráma#
Ha még írnék egy drámát, abban, azt hiszem, valahol a hatalomnak a kérdéséről kéne beszélni. Olyasmiről, amiről Shakespeare beszélt. Szóval én megírok egy királydrámát, aminek a végén mindenki megöli a másikat, és az utolsó ember a kardjába dől. És úgy kell megírni, hogy a hasukat fogják a röhögéstől. Tudod? Ebben benne volna az, amit magamról tanultam a tíz esztendő alatt. Úgyhogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez megíródik.


 

Apák és fiúk#
A demokratikus ellenzéknek volt egy nagyon fura vonása. Az igen jelentékeny mértékben az apák elleni lázadás volt. Ez két dolgot jelentett. Egyszer azt, hogy a politika valóságát közelebbről ismerték. Hiszen az apák nemzedékéből is egymást csukogatták be. Másrészt, akik rádöbbentek a Rajk-per után, vagy még később, hogy az egész milyen hihetetlenül igazságtalan, azokat a lelkiismeret-furdalás és a hitigény is rávitte arra az ellenzékiségre. A pozíciójuk olyan volt, hogy tudták, mi ellen lázadnak, és megvoltak hozzá az eszközeik. És még azt is hozzá merném tenni, bár ez merész állítás, hogy az állásukat veszély fenyegette ugyan, de a börtön már kevésbé fenyegette őket. Mert azért mindenkinek volt itt vagy ott összeköttetése, amelyik akár egy párttitkár anya, akár egy pártvezető apa. Otthon nyilván az asztalt döngették, amikor beszélgettek. De valami viszonylagos védettséget és mozgási szabadságot jelentett. Én ebből egy kicsit kilógtam. Lévén soha életemben nem voltam kommunista, 1956-ban bent voltam, és volt egy 18 éves koromban kialakult politikai világszemléletem, amelyik – mint kiderült – tökéletesen egybeesett Bibó világszemléletével. Mi nem gondolkoztunk, hogy ez baloldali vagy nem baloldali, bár nekem meggyőződésem, hogy ez egy tisztességes baloldali szemlélet, amelybe tökéletesen belefért a szolidaritás, a szeretet és ugyanakkor az erőszaknak való ellenállás is. De amikor a demokratikus ellenzék kialakulásáról beszélünk, el kell mondanom, hogy a magam szerepe ebben nem volt sehol se döntő.

Elnök#
Nyilván úgy merült ez fel, hogy én elfogadható lennék, hogy Antall jó kapcsolatot ápolt velem, és elég komoly közös múlt kapcsolt bennünket össze az apja révén is. Tehát én számukra, úgy mondanám, egy kézenfekvő adottság voltam. Ezt egy nagyon kedves ismerősöm, egy rádiós úgy mondta, hogy azt hitték, mazsola leszek a kalácsban. Aztán kiderült, hogy kavics. Na, most én arról nem tehetek, hogy Magyarországon általában hülyének tartják, aki mosolyog. Érdekes módon az ország népe egészében nem tartja hülyének. Hogy miért kellett vállalnom? Most mit mondjak neked? Hiúságból kellett elvállalni, kötelességtudásból kellett elvállalni. Azért, mert az embernek volt egy elképzelése, amiről azt hiszi, hogy meg tudja csinálni. Talán fogadjuk el komolynak azt a kijelentésemet, hogy azok szolgája akartam lenni, akiknek szolgájuk nincsen. Ez volt az első beszédemnek is a fő témája. És mindmáig él. Hát, ha tényleg ezért vállaltam el, és nem hazudtam. Mindenesetre az ország többsége ma úgy érzi. Még nem volt meg a megállapodás az SZDSZ és az MDF között, amikor meghívott teázni a brit nagykövet. Kérdeztem, mit keresek én nála? Azt mondta, hát nem tudom? Én leszek az elnök, és van egy rossz híre: hamarosan érkezik Lady Diana és Károly herceg, és nekem kell fogadnom őket. Hogy honnan vette, hogy ezek meg fognak egyezni, ma sem tudom, de ami a hercegi párt illeti, abban igaza volt. Azt hiszem, háromnapos elnök voltam. Ferihegy, díszszázad. Én még soha életemben királyi fenségnek senkit sem szólítottam. De nem volt mit tenni, felmentem a repülőgépre üdvözölni őket. Ahogy jöttünk le, egyszerűen megkukultam, mert nem tudtam, mi a pontos megszólítás. A hallgatásomat Károly úgy értékelte, hogy talán az angolom nem elég jó. Kérdezte: beszéljünk inkább franciául? Erre én: azt hiszem, maradjunk az angolnál, mert franciául nem tudok. A hallgatásom oka pedig egyszerűen az, hogy az ön családja 700 éve gyakorolja ezt a mesterséget, én három napja. Úgyhogy ne haragudjon, de kissé gyakorlatlan vagyok ebben. Nahát ezzel a barátságunk megvolt. Állt velünk szemben a díszszázad, szólt a Himnusz, és nekem kiszaladt a szememből a könny. Persze, mert a nap a szemembe sütött! És a Himnuszt is akkor – azt hiszem – másodszor játszották nekem. Zsuzsa a hátam mögött állt, mellette Lady Diana, ekkora kalapban. Zsuzsa is elsírta magát, erre ő odaadta a kezét. Fogta a kezét Zsuzsának, és odaadott neki egy papír zsebkendőt. Érdekes, ez a naplójában is benne van: „azon a helyen, amikor Mrs. Gönczcel találkoztam, akkor éreztem először magam felnőttnek” – írja. Ebből egy tényleges barátság lett, én nagyon sokat tanultam tőlük. Károly hercegtől tanultam meg például az első díszvacsorán, hogy az ember az első fogásnál jobbra beszél, a második fogásnál balra beszél, a harmadik fogásnál jobbra a túlsó oldalra beszél, a negyedik fogásnál balra a túlsó oldalra beszél. Ennek később roppant sok hasznát vettem. Én rám azt mondták fiatal koromban, hogy úgy járok, mint a sivatag tevéje. Imbolygón. Amikor először kellett ellépnem a díszszázad előtt, megpróbáltam tőlem telhetően marcona pofát vágni és egyenesen menni. Nemigen sikerült.




 

Taxissztrájk#
Én akkor azt gondoltam, és ma is azt hiszem, hogy igazam volt, hogy ezt ott mindenképpen tárgyalásos úton kell megoldani. Rosszabbat elképzelni nem tudok abban a pillanatban, és nem tudtam akkor sem, mint hogy fegyveres erőszakot alkalmaznak ellenük. Még akkor is, ha nem dördül el a lövés. Antall akkor kórházban volt, de a pártjának a képviselői naponta többször jártak be hozzám a Botos Katitól kezdve a Kónyáig. Hát a Kónya akkor elég nagy tekintély volt. Aztán ott volt a Horváth Balázs, a belügyminiszter. Neki fogták a lábát, hál’ Istennek nem esett ki az ablakon. Na, ezt majd töröld ki a filmből! Szóval mindenki félt, hogy mi lesz. A taxisok is. Hogy is hívták a vezetőjüket? Horváth Pál. Hát az is szegénykém holtra volt rémülve. A párt (az SZDSZ – a szerk.) is holtra volt rémülve. Valahol fel kellett oldani ezt a helyzetet. Mind a két oldal odarohangált az én hivatalomba. És végül meg is oldották a helyzetet. Sőt, még az amnesztiába is belementek.

 

Élet és halál ura#
Sose voltam haragtartó vagy bosszúálló ember, sosem akartam senkit lefejezni. Az egyik első aláírásom az utolsó majdnem halálos ítélet, halálra ítélt embernek a kegyelmi kérvénye. Úgy emlékszem, hogy a halálos ítéletek eltörlését az 1956 törvénybe iktatásával együtt fogadta el a parlament. Ez viszont még előtte történt. Akkor éreztem azt, hogy az élet és a halál ura vagyok. Persze valójában nem, mert egy perc kétségem sem volt afelől, hogy alá kell írnom a kegyelmet. Csak utána két nappal jöttek tucatjával levelek, hogy csinálta volna a maga lányával, amit csinált. De én akkor is azt éreztem, hogy igazam volt. Én nem vagyok élet és halál ura. Bíróság ítélhet mindaddig, amíg nem halálos az ítélete. Egyikünk se Isten, és talán még ő sem ismeri az összes motívumot.

 

Fütyülnek#
Nézd, mindenki ott fütyül, ahol akar. Na jó, akkor ott a Parlament előtt én az egyetlen dolgot csináltam, amit lehetett. Tekintve, hogy nem tudtam, hogy hányan vannak és kik azok, gondoltam, addig várok, amíg elhallgatnak. És mivel nem hallgattak el, zsebre tettem a beszédemet és eljöttem. Igazam volt? Erőlködtem volna? Ha folytatom, akkor se hagyják abba. Hát nem azért jöttek oda, hogy abbahagyják. Nem azért volt sötét a téren, hogy én ne lássam, hogy hol vannak és hányan vannak? Nem azért kísérték rendőrök őket be a Parlament elé? Ugyan már! Aztán a végén megkerestem a tömegben azt, aki ezt az egészet szervezte, és mondtam, hogy szívemből gratulálok. Kérdezte, hogy mihez? Mondom: kitűnően megszerveztétek. „Csak nem gondolod?” – kérdezte. „Csak igen” – mondtam. Hát ez volt a vége, és ekkor elmentem.

 

Politikusember#
Ide hallgass. Tanítalak téged valamire. Az embereket bele lehet kompromittálni a tisztességbe. Ezt így értsd, ahogy mondom. Ha valakivel elhiteted, hogy tisztességesnek tartod, akkor utána, ha nem egészen elvetemült és hülye fráter, akkor tisztességes lesz, mert egyszerűen szégyelli, hogy nem az. Nem muszáj jobbra-balra az utcát 150 méterre kiüríteni, ha megérkezel valahova. Megtanulhatod azt, hogy ha bemész egy iskolába, nemcsak az igazgatóval fogsz kezet, hanem a pedellussal is, és hogy a díszvacsora végén megköszönöd a felszolgálóknak, hogy felszolgáltak. Nem esik le a korona a fejedről, nekik viszont jólesik, és megjegyzik. Nem beszélve arról a gyönyörűségről, hogy az igazgató mélyen meg van sértődve, hogy ha ő végigkísér téged egy gyáron, és miközben ő magyaráz, te odamész a munkásnőhöz, és megmondod, hogy boszorkányosan ügyes és sose tudnád megtanulni, amit csinál.

 

Elődök, utódok#
Én voltam az első elnök, előttem példa nem volt. Én Horthytól nem tudtam tanulni. Egyrészt nem volt olyan szép epolettem, mint neki, nem tudok lovagolni, és fehér lovam sem volt. Ferenc Józsefnek pofaszakálla volt és király volt, úgyhogy nagyon nehéz volt kit utánozni. Tildy Zoltán semmiképpen nem volt példakép. Én ezt csináltam, mert ez van, ezt kell szeretni vagy ezt kell leszarni. Ez most már történelmi tény. Hogy ezután mi van, az már nem tőlem függ.

GÖNCZ ÁRPÁDRÓL

Göncz Annamária kertészmérnök, Göncz Árpád lánya
Sok mindenről nem tudtunk, amin ő keresztülment. Ezzel kapcsolatban volt egy megrázó élményem. Mikor egyetemre felvételiztem, és megkaptam a papírt, hogy felvettek, rohantam be elmondani neki. Ő éppen elaludt, és hirtelen ébredt fel. Valami elementáris rémülettel ébredt, és aztán elmesélte, hogy ez a börtön emlékéből jön, ahol éjszaka fölrugdosták őket álmukból, és hogy ez, ez jött vissza ezzel a zajjal. Félelmetes volt nekem ezt látni, mert amikor mi a börtönről beszéltünk, akkor valahogy mindig a tartásról, az ellenállásról volt szó, ezekről a mély élményekről soha.
(2001)

Esterházy Péter író
Göncz Árpád személye azért is fontos, mert az én generációm először látott olyan politikust, aki nem per definitionem gazember. Mi úgy nőttünk föl, hogy azt hittük, hogy a politikus az olyan állatfajta. Egy polgári társadalomban van a tisztség, ami bizonyos értelemben fölülírja az embert. Tehát egy tisztségnek van például tisztessége, méltósága, presztízse, és olyan embert kell ebbe tenni, aki erre méltó. Azt nagyon érdekes volt nekünk látni, hogy mikor szól a tisztség és mikor az ember. Különösen nála, aki éppen arról nevezetes, hogy mindig nagyon emberi maradt, hogy így fogalmazzak, vagy nem is így kell mondanom, hanem mindig nagyon civil módra viselkedett. Ami nem okvetlenül munkaköri kötelessége. Ő azt tudta megcsinálni, hogy ezt a tisztán emberit, ezt egybe hozta a hivatalának a méltóságával.
(2001)

Orbán Viktor miniszterelnök
Nekem van arról véleményem természetesen, hogy hol s milyen mértékben sikerült az elnök úrnak magát függetlenítenie a politikai támogatottságától, hiszen a Parlamentben választják meg a köztársasági elnököt, és pártok választják meg. Nagyon nehéz utána ezt a kapcsolatot úgy ápolni, hogy az ember hűséges is maradjon azokhoz, akik megválasztották, meg azért el is szakadjon tőlük, hiszen az egész nemzetet kell képviselni. Ez nagyon nehéz feladat. Én még sosem csináltam, de ahogyan látom a két köztársasági elnököt, Göncz elnök urat és Mádl elnök urat, látom, hogy az első fél év azzal telik el, amíg az ember ezt a vékony ösvényt megtalálja, és utána azon tud járni. Tehát én láttam, hogy ő kínlódott ezzel a föladattal, kereste a megoldást. Van véleményem arra, hogy mikor találta meg és mikor nem, de szerintem egy miniszterelnök, az még egy távozott köztársasági elnökről se mondjon politikai véleményt, ha megengedi, inkább megtartanám magamnak.
(2001)