In memoriam Kertész Imre - Nem és ámen között

Mindezek után viszont lehet-e bármit mondani Kertész Imre halálára?

S amit mégis mondhatunk, nem fog-e hamisan és hiteltelenül csengeni?

Dehogynem! S mégis meg kellene próbálnom valahogy azt elmesélni, miért okozott személyes megrendülést az a hír, amelyet már várhattunk, s amelyről tudhattuk, hogy hamarosan be fog következni.

Kertész Imre meghalt. 86 éves volt. S régóta betegséggel küzdött.

Számomra most nem a Nobel-díjas író távozott (ne feledjük, az egyetlen olyan magyar Nobel-díjas volt, aki nemcsak Magyarországon kifejtett tevékenységéért, hanem kifejezetten magyar állampolgárként vehette át a díjat), hanem egy személyes ismerős. Olyasvalaki, akivel tegeződhettem.

Emlegethetném úgy is, hogy Imre, hiszen így szólítottam (ezt ő kérte a legnagyobb természetességgel), de nem akarok bizalmasabb ismeretséget sugallni kettőnk között, mint ami tényleg volt. Hiszen nem voltunk barátok. Már a köztünk lévő nagy korkülönbség miatt sem – bár elég hamar kiderítettük, hogy mindketten ugyanazon a napon, november 9-én születtünk, s számomra ilyenformán a saját születésnapom mindig (s ezután még inkább) őt is felidézi. De nem voltunk barátok. Neki, a nagy rejtőzködőnek és nagy magányosnak a nemzetközi siker idején hirtelen nagyon sok barátja lett (pontosabban: nagyon sokan nevezték magukat a barátjának), s én csak reménykedhetem abban, hogy ez a hirtelen felszaporodott tömeg valóban jelentett neki valamit, s oldotta azt az eredendő magányosságot, amely személyiségében rejlett. Szeretném hinni, hogy így volt, de nem vagyok benne biztos.

Amikor én megismertem egy rövid időre, az még más időszak volt. Amikor 1990-ben megjelent a Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye, a könyv nekem olyan elementáris élményt jelentett, hogy huszonöt éves, végzős egyetemistaként úgy gondoltam, erről a kötetről nekem kritikát kellene írnom. Írtam az egyik irodalmi lap szerkesztőjének (a nevét borítsa most a feledés), aki azt válaszolta, hogy ez nem olyan fontos könyv, hogy kritikát akarnának róla közölni. Akkor jelentkeztem egy másik folyóiratnál, ahol örömmel fogadtak, mert a könyvet eredetileg vállaló kritikusuk visszalépett, így a feladat megürült. Megírtam a kritikát, s nagy meglepetésemre szinte azonnal közölték is, pedig nem kecsegtettek ezzel.

S ezután váratlanul levelet kaptam Kertész Imrétől. Küldött egy dedikált példányt a recenzeált könyvből, és azt kérte, keressem fel, mert meg akar ismerni. Így jártam nála néhányszor a Török utcai kis lakásban, ahol dolgozott, az ő hívására és kezdeményezésére, s beszélgettünk. Mindenféléről.

Kertész Imre akkor még jóval a világhír előtt volt. Még felhőtlenül tudott örülni annak, hogy egy vidéki irodalmi folyóiratban megdicséri egy névtelen, ismeretlen, fiatal kritikus, akinek ráadásul ez az életében megjelent első irodalmi kritikája. S úgy vélte, ez olyan súlyú esemény, hogy valaminek (legalább a személyes megismerkedésnek) követnie kell.

Nagyon izgatottan és feszülten mentem el az első találkozóra. Attól féltem, csalódást fogok okozni, vagy éppen fordítva: én csalódom abban az íróban, akit pedig a könyvei alapján nagyra tartottam. Egy roppant kedves és figyelmes, rám kifejezetten kíváncsi férfi fogadott lelkesen. S ő rám volt kíváncsi. Amikor megkérdezte tőlem, hogy miért és hogyan lehettem olyan „empatikus” a könyvével (ez az ő szava, a dedikációjában is ezt használta), a kérdés őszinte érdeklődést sugalló jellege miatt rögtön úgy éreztem, erre nem lehet üresen és lelkendezve a mű írói nagyszerűségéről szavalni. Én már akkor persze olvastam más műveit is, a Sorstalanságot és A kudarcot is, s zavartan arról próbáltam beszélni,hogy a saját életemnek melyek voltak azok az élményei, amelyek megkönnyítették az érzelmi azonosulást, s amelyek átélhetővé tettek egy, az enyémtől gyökeresen eltérő tapasztalati világ átélését; hogyan éltem meg én is egyfajta kiszolgáltatottságot, olyan típusú „nullpontot”, ahonnan belátható volt az a voltaképpen felfoghatatlan világ, amelyről a könyvek tudósítanak. Nem tudhattam, erre miképpen fog reagálni. Nem int-e le fölényesen, mondván, nem is tudhatom, miről beszélek, s hogy jövök én ahhoz, hogy a saját (belátom, az övéhez képest valóban védett és nyugodt) életem kis zajgásait ahhoz mérjem, amin neki keresztül kellett mennie? Megtehette volna. De nem így történt. Kertész Imre meghallgatott, vissza is kérdezett, s örült annak, hogy van közös pontja a gondolkodásunknak. Hogy ez eltérő életutakra vezethető vissza, az számára nem volt akadály. S örült annak, hogy íme, jön egy újabb, ifjú generáció, amely képes megérteni azt, amiről ő beszélni akart.

Ezzel pedig teljesen felszabadított. Egyébként is udvarias és figyelmes embernek mutatkozott, afféle életvidám pesszimistának, aki őszintén és szívből tudott mulatni azon, hogy mennyi mindennek nincs semmi értelme.

Még néhányszor találkoztunk és beszélgettünk. Egyszer a nyilvánosság előtt is: a József Attila Kör tatai táborába meghívták egy beszélgetésre, s ő azt kérte, legyek én a beszélgetőtársa. Az est – úgy éreztem – jól sikerült, s ő is elégedett volt vele.

Aztán pedig jött a világhír, s mi nem találkoztunk többet. Őt elsodorta a siker, én sem kezdeményeztem újabb találkozókat. Elkezdtünk immár valóban és véglegesen más világban élni. Távolról úgy láttam, sok mindent rombolt rajta ez a későn jött, de megérdemelt siker: olyasvalaki, aki az egész életét úgy élte meg, mintha egy tenger fenekén, iszonyatos nyomás alatt kellene léteznie, nem viseli el egyszerűen, ha hirtelen fel kell jönnie a felszínre. Ráadásul amikorra megkapta a Nobel-díjat, írói életműve már voltaképpen befejeződött – ami utána következett, az már csak utójáték volt. Olyan művek sora, amelyek inkább csak a publikálás kényszerűségéből jöttek létre: egy Nobel-díjas író csak úgy és csak akkor eladható, ha vannak újabb könyvei. S ő írt még néhányat. Nem rosszakat, csak már nem olyan jókat.

De én nem ezekre akarok emlékezni. Hanem arra az emberre, akivel 1990-ben találkoztam. S akivel úgy ismerkedhettem meg, hogy az mindmáig életem egyik legnagyobb élménye maradt, mondhatni, az én saját, külön Kertész-élményem. Megismerhettem egy rangrejtett, még kevesektől ismert és számontartott nagy írót, olyasvalakit, aki jó és bölcs ember volt. Ez úgy hatott rám, mint amikor egy olyan kincsre bukkanunk, amelyről mások még csak nem is álmodtak.

Én ezt a Kertész Imrét veszítettem el. 1990-ben azt is rögtön tisztáztuk: nem azért írtam azt a kritikát, mert zsidó vagyok. Úgy éreztem, azonnal el kell árulnom neki, hogy katolikusként szerettem meg a könyveit. Nem volt ennek nagy jelentősége, de én akkor kicsit tartottam tőle, hogy ez esetleg eltávolíthat egymástól bennünket. De nem. Inkább közelebb hozott. Mert ő ennek külön is örült.

A Kaddis a következő szóval kezdődik: nem. S ezzel végződik: ámen.

Ezért merem most az ő emlékére leírni itt is ezt a szót.

Imre! Legyen neked könnyű a föld!

Köszönök mindent.

SZILÁGYI MÁRTON
A szerző irodalomtörténész.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!