In memoriam Zalai István

Szia Pisti! Kezdetben A Zalai és a ,,Kiskrausz” voltunk. Aztán a mentorom és a pótnagypapám lettél. Remélem, tudod: ez a ,,szerepegyüttes” pótolhatatlan…
Szeretettel: Viki

 

Sokszor gondoltam arra, hogy rosszkor vagyok jó helyen, legalábbis a saját időm szempontjából. Merthogy mire megérkeztem a Vasárnapi Hírekbe, „túlkorosként” már nem lehettem tanítvány, Pisti – garantáltan nagyreményű – pártfogoltja. Pedig úgy kellene kezdeni minden hivatást: attól tanulni, akinek életcélja, hogy a szakmája tisztességes maradjon. Hogy a hellyel nincsen gond, ahhoz persze sok köze van: hiszen mindenét beletette az utolsó pillanatig, hogy ez a lap azt az említett tisztességet hordozza. Tényleg az utolsó pillanatig. Aznap, amikor azt mondta a telefonban, már nem jön vissza hozzánk, tudtuk, hogy meg fog halni. Egy dolog vigasztal csupán. Hogy mégis jó volt az idő is, nem csak a hely. Sokkal kevesebb lennék, ha teljesen elkerüljük egymást.
KERTÉSZ ANNA

 

Bambultam a Népszabadság szerkesztősége épületének lépcsőjén, alulról egy borzas, bajszos indult felfelé, felülről egy erősen hajlott hátú, meleg tekintetű lefelé. Mellettem megtorpantak.
„Te mit állsz itt?”, kérdezte pattogós kötözködéssel a borzas. „Itt dolgozom”, mentegetőztem és büszkélkedtem friss kollégaként. „Jó, de mi a fasznak állsz itt?”, forszírozta Füzes Oszkár a külpolitikai rovatból. „Gondolkozom”, böktem ki esetlenül. „Azonnal hagyd abba”, dörrent rám Füzes. „Különben ki fognak rúgni, ez egy újság”, somolygott a meleg tekintetű. Ő volt Zalai István, a főszerkesztő-helyettes. Aztán sokat gondolkoztunk együtt – mégse rúgott ki.
NAGY B. GYÖRGY

 

„Hívd fel Moszkvát!” – amikor először mondta, nevettem, aztán sírtam, hogy én erre nem vagyok képes. Aztán megtanultam, éppen tőle, hogy nincs olyan, hogy nem tudom megcsinálni. „Jó lesz ez, de…” – ez volt a másik, amit sokszor hallottam tőle. Így azt is neki köszönhetem, hogy már tudom, mindent meg lehet írni még egy kicsit jobban, és sosincs olyan, hogy valami tökéletes. De azt is mindig hozzátette: „Ne aggódj, majd megoldjuk.” Hívtam már fel Moszkvát, cikket is írtam belőle. Ő meg kinyomtatta, kijavította, megoldotta. Jó lesz ez, Pisti, de… ezután már nem lesz ugyanaz. Mostantól minek hívjam fel Moszkvát?
DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA

 

Négyszer íratta át velem az első cikkemet. A következő háromszáznegyvenkettőt is az ő útmutatása alapján dolgoztam át. A kétszázadiknál már egy korrekció kellett csak. Pisti nem dicsért és nem szidott, mindig derűs volt. Ha bűn rossz lett, azt mondta, „nem vagyok boldog”. Ha átlagosat írtam: „jó lesz ez, de itt meg itt javítsd ki”. Az elmúlt öt évben írtam három „jó” cikket és egy riportot, aminek „volt huzatja”.
„Szűcs, kérem. Egy fél óra, és bent vagyok. Csináld meg a törököt” – mondta fél tizenkettőkor. Négykor megérkezett.
Hajlott hát, nejlonszatyor a kézben, benne Népszabadság, Nemzeti Sport, Milka csoki, mandarin. „Már négy óra van!” – emlékeztettem. „Egyél csokit, ne idegeskedjél!” Arra az esetre is volt csoki a fiókjában, ha távollétében aggódnék. Neki viszont nem lehetett hozni semmit. Legfeljebb egy kávét, öt perc könyörgés után. Két cukorral, kis tejjel.
Majdnem ötven év különbséggel ugyanazt a szakot végeztük, ugyanazon az egyetemen. Amit én tanultam a hidegháború története címen, azt ő közelről tapasztalta. Látta élőben Kim Ir Szent, mikor táncosnak öltözve bevitték Észak-Koreába. Járt a Szaddám előtti Irakban – egy hétig ugyanabban az öltönyben, mert elveszett a csomagja. Tudósított Vietnamból. Csernyenko temetéséről is volt egy története.
Aztán jöttek a „mi sztorijaink”, míg a magyar kormány diplomáciai karanténba zárta magát: az arab tavasz, a WikiLeaks-botrány, Oszama bin Laden likvidálása vagy az eurózóna válsága.
Pistinek hála, ma már elsőre többé-kevésbé nyomdaképes cikkeket írok. Magamtól is tudom, mivel induljak a külpolon. Tudom, mi a hír, miben van történet, mi a félrebeszélés.
Csak azt nem tudom, akarok-e úgy írni, hogy Pisti nem olvassa.
SZŰCS ÁGNES

 

Ennek most van hírértéke – mondta a telefonba. Ugyan birtokomban volt a neves író legújabb regényének kézirata megjelenés előtt egy héttel, gondoltam, elleszek vele kényelmesen, s majd valamikor fölhívom, hogy interjút kérjek tőle. Nem parancs volt, még csak nem is kérés. Tény.
Ami nem hagyott nyugodni. Tébláboltam kicsit, majd tárcsáztam, elolvastam éjszaka a könyvet, másnap délelőtt együtt kávéztam a szerzővel, estére már elkészült a szöveg, meg is jelent a lapban. Irtó büszke voltam, hogy minden más újság, még online is, hozzánk képest jókora spättel hozta a saját interjúját. Ezt az örömöt neki köszönhettem. Ismét. Ez is tény.
RÁCZ I. PÉTER

 

„Akkor a jövő héten – mondta. – A jövő héten kimegyünk a Fáy utcába. Vagy valamikor.” Aztán két hétig esett. „Na, most? Ráérsz? – kérdezte. – Azért 1-0 a Vidi ellen nem rossz, mi?” Majd a jövő héten. Aztán hideg lett. Aztán megint esett. „Láttad a meccset? Ezek nem tudnak focizni… – Miért? A Debrecentől ki lehet kapni, nem? – A Debrecentől igen, de az Evertontól 3-1-re… Ezek kutyaütők. Persze, Murinho egy zseni, de ez nem az ő éve. De a jövő héten mindenképpen kimegyünk. A válogatott szünet után. – Kijutunk, Pisti? – Az én életemben már nem. De egyszer biztosan.” A jövő héten.
Vagy valamikor.
KÖVESDI PÉTER

 

Te, figyelj csak, mit szólnál, ha… – mondta gyakran, mellékesen, mintha nem volna fontos. Pedig muszáj volt figyelni rá. Főleg, ha kérdezett. Egyszerre nézte a tévét és hallgatta a rádiót, s ha mesélt… Azt például tudták róla, hogy egyszer „eltérített” egy Malév-gépet Szingapúrba, csak azért, mert még nem járt ott? Te, figyelj, Pisti! Az egyik utolsó SMSedben azt írtad, hogy „voltam már jobban, remélem, leszek is”, s hogy „kapaszkodók is vannak”. Kérdeztem, szárnyak nincsenek, mire ezt felelted: még nincsenek. Pisti, neked mindig is voltak szárnyaid, ugye, tudod…
FTB

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!