Inspiráló vegykonyha

Diákjai a vele töltött évek során elsajátítják a fejlődés és növekedés kulcsát, a kérdezés fontosságát és mikéntjét, ami egy életen át tanulásra, érdeklődési körük tágítására és mélyítésére ösztönözheti őket. Nem egy közülük a világ leghíresebb egyetemein tanult vagy tanul, ahogy Ódor Gergő is, aki most végezte el az MIT (Massachusetts Institute of Technology) alapozó évét. Most éppen itthon van, és ahogy látogatásai alkalmával mindig, felkereste egykori matematikatanárát. A találkozónak a szokásos mellett külön apropója is volt: Gergő meghitt ünnepség keretében átadhatta Surányi Lászlónak a rangos MIT Inspiráló Tanár Kitüntetését.

Mi lehet nagyobb megtiszteltetés egy pedagógus számára, mint a világ egyik legjobb egyetemétől elnyerni az év inspiráló középiskolai tanára címet, és hogy azt egykori tanítványunk „járja ki nekünk”. A kitüntetésre ugyanis az egyetem diákjai terjeszthetik fel tanáraikat. Így tette Gergő is, akinek egész kis pályaművet kellett beadnia, amelyben egykori tanára érdemeit méltatta. Mint mondja, a pályázattal sokat dolgozott, hogy minél jobban és érthetőbben tudjon írni Surányi tanár úrról, főként mert olyanoknak kellett benyújtania az anyagot, akik nem ismerik a magyar oktatási viszonyokat. Az egyik feladat egy anekdota leírása volt, Gergő a felvételijét örökítette meg. „Egy feladat megoldásával semennyire sem haladtam, és ezt közöltem is a felvételi bizottsággal. Surányi tanár úr azt mondta, hogy ő ezt nem hiszi, felém hajolt és rábökött az egyik ábrára. Észrevette a jó irányt, és ezután ott helyben, a bizottság előtt meg tudtam oldani a feladatot. A Tanár úr már az elejétől fogva hitt bennem, meglátta bennem azt, amiről magam sem tudtam, és már magában ez a tény is sokat segített a sikereim elérésében.” És ez az egyik legfőbb jellemzője a jó pedagógusnak: látni, nemcsak nézni a gyereket, kutatni és felfedezni a tanítványokban szunnyadó tehetséget, mindezt személyiségük feltérképezésével. A tanár úr diákjainak szentelt mindennapi figyelmét is hangsúlyozza Gergő: „Sokszor előfordult, hogy a tanár úr bejött az órára, és a következőt mondta: »gondolkoztam arról, amit a múltkor mondtál nekem, és arra jutottam, hogy...«, akkor amikor én már egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy mit is mondtam a múltkor.”

Azon a délelőttön, amelyen nekem is volt szerencsém megtapasztalni a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnáziumban egy „surányis” inspiráló tanórát, pontosan ezt tapasztaltam. A kötetlennek tűnő beszélgetős órán a tanár folyamatosan figyelte diákjai reakcióit, „nem engedte el őket”. A tízfős csoport tagjai nem versengtek sem egymással, sem a tanáruk elismeréséért, hanem együtt rakták össze a megtanulni valót. Nem nyílt ki tankönyv, nem volt lázas jegyzetelés, viszont sok kérdés elhangzott, és olyan buzdító-megnyugtató mondatok a tanár úrtól, mint a „Teljesen normális dolog, ha nem érted!”, „Szóljon, aki úgy érzi, tudja!”, „Érzékeld!” és számomra a legszimpatikusabb: „Ki az, aki úgy érzi, nem lát térben? Én nem látok térben, nincs térlátásom” – így talán a térgeometria sem tartozik a felfoghatatlan tartományba.

Ódor Gergő is hasonlóképpen emlékszik vissza a matekórák hangulatára: „Surányi tanár úrnál mindenkinek van szava az órán, mindenki hozzáad valamit, aktív beszélgetés alakul ki.” Amikor naivan közbevetem, hogy akkor biztos nem bóbiskol senki, Gergő meglepően reagál: „Dehogynem! Ha olyan napja van valakinek, miért ne tehetné meg, majd máskor aktívabb lesz, nem elvárás mindig ott lenni teljes figyelemmel. De az is belefér a tanár úrnál, hogy valaki mászkáljon, ha attól jobban megy neki a gondolkodás.”

Surányi Lászlónál mégsem fullad káoszba az óra, akkor sem, ha nem pusztán matematikáról van szó. Hanem zenéről, irodalomról vagy éppen filozófiáról – ezek a tudományos és művészeti ágak a tanár úr „vegykonyhájában”, vagyis tantermében nemcsak jól megférnek a matematikával, hanem rávilágítanak a tudomány szépségére, mindenben jelenlévő voltára.

Például, mikor a tanár úr az első, ismerkedős órák valamelyikén felírja a táblára azt, hogy „Tilos az Á” és a diákoknak el kell dönteniük, vajon állítás-e a mondat, miközben megtudnak valamit tanárukról is, aki nyilván nem véletlenül választotta ezt a példamondatot. Vagy a következő Ady-idézetet – „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény” –, hogy megvizsgálják rajta az „állítás” természetét, és hogy hány van belőle az idézetben. A diákok között ilyenkor parázs vita alakul ki, de kikerülhetetlenné válik a „vagyok” lételméleti kérdése is, amely viszont egymás és magunk megismerésének adhat terepet.

„A tanár úrnál jobban értettem a verseket, mint irodalomórán” – mondja Gergő, aki osztálytársaival és Surányi tanár úrral különleges szakkört szervezett annak idején, mert „egy idő után, amit tanulni szerettünk volna tőle, kinőtte a tanórák kereteit”. Az „avantgárd szakkör” (ahogy magukat nevezik) egykori tagjai a mai napig tartanak beszélgetéseket.

„A legtöbbet tőlük, a volt tanítványaimtól tanulom, másképp látnak rá a dolgokra” – mondja Surányi, akit „cserébe” egykori és jelenlegi diákjai sok fontos személyes üggyel megkeresnek.

De ki ez az ember, aki ennyi diákot segített a világ vezető egyetemeire, akinek ennyi volt tanítványa dolgozik neves kutatóintézetekben, aki ennyi gyereket vezetett be nemcsak a matematika, de a filozófia, az irodalom és a zene világába?

Surányi László 31 éve tanít a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban. Mint mondja, leginkább azoknak a pedagógusegyéniségeknek köszönhetően lett tanár, akiknek tanítványa volt. Egykor maga is a Fazekas Gimnázium padját koptatta a híres pedagógus Kavics, azaz Kőváry Károly tanítványaként. Kavics volt az a tanár, aki annak idején a frontális matematikaoktatás helyett meghonosította a Fazekasban azt a gyerekközpontú szellemiséget, amit kollégáival együtt Surányi is képvisel.

Amikor pár éve frissen kitüntetett Rátz Tanár Úr Életműdíjasként a matematikatanárok Rátz László Vándorgyűlésén tartott előadást, arról beszélt, hogy miért szeret matematikát tanítani. Mint egy gyönyörű tételbizonyítást, úgy vezette le hallgatóságának a választ – természetesen egy matematikai párhuzammal.

„Az egyenletben mintegy formát ölt az, amiért szeretek tanítani. »Dinamikus egyensúly« nyugalom és nyugtalanság, biztonság és kérdés, bizonytalanság között! Az egészséges növekedés feltétele. Cél: ezt megteremteni a diákok számára. Hogy meglegyen a kiinduló nyugalmunk ahhoz, hogy kérdezni tudjanak a mégoly nehezen feltáruló és első pillanatra »félelmetesnek « tűnő ismeretlenre.”

A félelmetes ismeretlen világa azonban újra beköszönthet, mert mint a tanár úr mondja: „Ennek most vége”. Ősztől búcsúzik a Fazekastól, hiszen túl van a nyugdíjkorhatáron. Ha anyagilag nem lehetetlenítené el a maradás, talán akkor sem folytatná a tanítást, mert szerinte „nem jó világ jön”. „Újra a központosítás felé haladnak a változások, amelyek pont azt a munkát teszik lehetetlenné, amelyet én folytattam itt ezekkel a diákokkal.”

Pár év múlva, ha lesz még a MIT-nek magyar hallgatója és felteszik neki a kérdést, kit jelölne a tanári kitüntetésre, nehéz lesz inspirálóként gondolni egy olyan tanárra, a jövő tanárára, aki kénytelen úgy kezdeni majd a matematikaóráját: „Osztály leülhet, könyveket elő, ma a szögfelező tételt vesszük!”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!