Közös játék a klasszikusokkal – Lackfi János és Vörös István

– A gyermekeim hetek óta a Kiskarácsony, nagykarácsony versike kannibálos, zombis, akasztófás átköltését éneklik. Önök mikor vetemedtek arra, hogy verseket költsenek át?

Lackfi János: A gyerekek az eredeti rendeltetésének megfelelően használják a verset. Ugyanúgy, ahogy, mondjuk, a népdaléneklőnek eszébe nem jutott, hogy valamiért illetéktelenség lenne, ha a „Szabó Julcsa udvarába” helyett a „Varga Pista udvarába”-t illesztik, mert nincs Szabó Julcsa a faluban, vagy ha van, akkor csúnya, ha meg nem csúnya, akkor másnak a babája. Nem tekintették másénak a verset, hanem a sajátjuknak, és ez nagyon egészséges magatartás. Diákkorunkban mi is kántáltuk, hogy „lehunyja sok szemét a sok szemét”, vagy hogy „kisszobába toppanék, repült felém anyám, és 47-es bakancsával szétrúgta a pofám”… Nem mondom, hogy ezek az átköltések mindig mes?- szire hordó bölcsességeket tartalmaznak, de izgalmasan tartják a verset. És szemben a közvélekedéssel, ezek nemhogy nem fedik el az eredetit, ellenkezőleg: azt a verset, amit egyszer átírtam, soha nem fogom elfelejteni.

Vörös István: Egymástól függetlenül kezdtünk el mindenféle átiratokat készíteni. De Jancsi vetette fel, hogy mi lenne, ha ebből valami koherens egészet alakítanánk. A legjobb magyar gyerekversekkel kezdtük, mindegyikre mind a ketten megírtuk a saját verziónkat, így született az Apám kakasa. Lendületből jöttek aztán a magyar slágerek átiratai, a Csavard fel a szöveget!, és most újra beindultunk.

– Mennyire közös a munka?

V. I.: A gyerekversek megírása idején én Berlinben voltam, Zsámbék és a német főváros között napi 2-3 vers cirkulált e-mailen. Most pedig Jancsi időnként Los Angelesből, én pedig Kremsből küldtem az átiratokat. A szövegeket külön jegyezzük, nagyon ritkán szólunk bele a másikéba, csak valami apróság okán, például, ha észrevesszük, hogy egy hexameterhez hiányzik még két szótag.

– Van önök között versengés?

L. J.: Mindenki ki akarja vágni a rezet, persze, de ez nem verseny, inkább az élvezetről szól, mert hiába pendülünk bizonyos szempontból egy húron, egyikünk sem tudja, mi van a másik fejében. Ha van is egybecsengés, attól csak még izgalmasabb az egész.

V. I.: Egyetlen esetben fordult elő, József Attila Altatója kapcsán, hogy mindketten az Ébresztő címet adtuk a versünknek, Jancsi aztán átkeresztelte Keltetőre. De általában totálisan a fordítottját csináljuk, ha egyikünk a jelentéssel bíbelődik, a másikunk a formával variál. Nem kell egyeztetnünk, más a habitusunk is. Versengés sincs, hiszen egyfelől a háromszögelés érdekesebb, másfelől ez egy közös könyv, ha egyikünk rosszat írna, az a másiknak is rossz lenne.

– Milyen messzire vezethető vissza a kapcsolatuk, barátok vagy csak költőtársak?

V. I.: Nagyon régi, erős szakmai és személyes barátság fűz össze bennünket, én még bébiszitteltem is Jancsit…

L. J.: Bizony-bizony!...

V. I.: Jancsi édesanyja, Mezey Katalin volt a sárvári diákköltők találkozójának a vezetője. Én tanárképzős főiskolás voltam, Jancsi akkor elsős gimnazista, mikor a szülők megkértek rá, hogy felügyeljem kicsit a gyerekeiket, mert elutaznak két hétre. Nem kellett semmi különöset csinálni, mondjuk tisztába tenni őket, csak ott aludni, ne legyenek egyedül. Jókat beszélgettünk…

L. J.: Elég jó gyerekszobánk volt, komoly bébiszitterekkel: Pistán kívül Tóth Krisztina, Kemény István, Kun Árpád.

V. I.: A Pázmány Péter egyetemen aztán kollégák lettünk, közösen találtuk ki a Kreatív írás kurzust is, amit tíz évig együtt vittünk.

– A humor kitüntetett szerepet kap az átköltéseikben, ez alapkövetelmény?

L. J.: Több szinten és különböző fokozatokban van jelen a humor a kötetben. A Megy a juhász a szamáront például beletekertem Ady Párisban járt az Őszébe, mintha a két költő szavai összevegyültek volna egy Google Béla fordító segítségével. De vannak nagyon komoly versek is. Az édesapám halálát írtam meg a Halotti nyelvleckében, ami Kosztolányi Halotti beszédjének pandanja, vagy a János imájában, ami Babits Jónás imájára rímel, megírtam a saját verbális túlhabzásomat, hogy a csöndhöz mennyire nehéz visszatalálni a túl sok beszédtől. A Facebookon egy olvasó mesélte, mennyire kirítt az orvosi váróban fájdalmasan aggódó arcok tömegéből, amikor a kötetet forgatva röhécselt, egy másik pedig megjegyezte, a komoly versek tetszettek neki a legjobban.

V. I.: A könyveink sikerének egyik titka, hogy nem akartunk mindenképp viccesek lenni, ám már maga az is a humor forrása, hogy átteszed ezeket a verseket egy másik, kortársi közegbe. Ahogy József Attila A Dunánál című verse alapján én – hogy a váróteremre visszautaljak – Az orvosnál, Jancsi A stadionnál címmel írt új költeményt.

L. J.: Így van, eleve derűt kelt a ráismerés: mennyire ugyanaz és mégis mennyire más a két vers.

– Erős társadalomkritikai éle is van nem egy költeménynek, János talán inkább a fogyasztói kultúra iránt táplál erősebb ellenérzéseket, míg István a politikai hatalmat ostorozza jobban. A mindennapokban is ezek foglalkoztatják önöket koncentráltabban?

L. J.: Ez azért nem ilyen fekete-fehér módon van jelen, de nyilván mindegyikünk másra fókuszál, és nekem tényleg nagyon fontos a bioételek kapcsán felmerülő diskurzus, az úgynevezett zöldségkérdés. De ott van mellette a társadalmi problémákat felvető Kölcsey-átiratom, A széthúzás himnusza, vagy a kötetnek is címet adó sort magáénak tudó Arany-átköltés, A fekete router, ami az elvándorlásról szól. Vagy Pista Illyésmondata, az Egy mondat a szegénységről hömpölygése. De egyikük sem a pamfletek hangján fogalmaz.

– És a gúny sem jellemző a megszólalásukra.

V. I.: Elképesztően tiszteljük ezeket a tényleg óriási verseket, ám ez nem jelenti azt, hogy nem merünk hozzájuk nyúlni (túl a paródián) – az irodalom használati tárgy, a szó legnemesebb értelmében –, hatalmas kihívás, hogy megpróbáljunk legalább akkora verseket írni, mint az eredetiek. Amit így kimondani is pofátlanság…

L. J.: „Csak másban moshatod meg arcodat”, mondja József Attila, s valóban, sokszor sokkal jobban magára, a saját világára ismer az ember ezekben az óriási verstükrökben: a Radnóti-féle Hetedikes eclogában a munkaszolgálatos és az úttörőtábor barakkjai kínálják erre például a lehetőséget. A karinthys karikírozás nem volt célunk, a polgárt már nem lehet jobban kipukkasztani… És láthatóan célt értünk, ami a magyar verskultúra mértékét is mutatja egyben: A fekete router az internet vizébe dobva 660 ezer embert ért el. Ez angol, francia vagy német közegben valószínűleg elképzelhetetlen.

– Apropó, internet, még mindig jó terep a verseknek?

L. J.: A szerzői Facebook-oldalam 48 ezres kis közösség, amolyan virtuális kispad.
Olyasféle, amire kiültek régen az emberek megbeszélni, ki kivel, és mit talicskázott ki már megint a polgármester a városházáról… Megvitatják a verseket, prózákat, hozzáírnak, emlékeket idéznek. Valaki legutóbb egy kommentben megírta a saját élettörténetét.
Egy antológia készítésekor döbbentem rá, milyen rengeteg versblog létezik, ahová a klasszikus verseket éppúgy felmásolják, mint a saját írásaikat. Akár régen az úrinők kéziratos leveleskönyveikbe, ami nélkül egy csomó költemény nem is maradt volna az utókorra. A versek titokzatos életet élnek a világhálón, és még az sem baj, ha az amatőr verselők klasszikusnak vélik magukat…

V. I.: Mert sokan azt hiszik, ez már olyan, mint a publikáció, mintha megjelent volna a versük, ami által mintha költők lennének.

L. J.: Persze minden grundon van egy Puskás… és én örülök is neki, ha őt ez boldoggá teszi. Mi is ezt gondoljuk, profikként… Azt meg lehetetlen megjósolni, kinek maradnak fönn a versei az idők végezetéig… Ezért is tartom nevetségesnek a kánonvitákat, a toplistázókat.

– Akkor vegyük is szemügyre az önökét: a kötetben 24 magyar költő 64 tényleg közismert versének rugaszkodnak neki mindketten – mi alapján válogattak?

V. I.: Ez nem a mi kánonunk, ez a gimnáziumi tankönyvek kánonja! Nagyon sok átiratunk azért is maradt ki a kötetből, mert nem szerepel a szöveggyűjteményekben. Weöres, Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes sem fért bele, mert gyakran hozzájuk sem érnek már el a tizenkettedikesek. Az emberek fejében lévő alapversek alapján szelektáltunk, szigorúan.

– Dönthettek volna úgy is, hogy a kötetben nem szerepeltetik az eredeti verseket – miért maradtak?

V. I.: Edukációs szempontból is mindenképpen jó, ha ott vannak, mert hiába gondolod úgy, tudod a verset, mégsem emlékszel rá teljesen. Ráadásul így sorról sorra lehet látni, ahogy feleselnek egymással az átköltésekkel. Másfelől (somolyog) így akartuk elérni, hogy az évtized legjobb verseskötete legyen a miénk, és ezzel nehéz lenne vitatkozni.

L. J.: Igen (társul a somolygásban), felhúztuk kicsit a színvonalat.

V. I.: Nem lehet mindig klasszikusokat olvasni, kortársat is kell, ez most egyben tartalmazza mindkettőt, levertük a vereteket a klasszikusokról…

L. J.: A mi verzióinkat olvasva az eredetik is izgalmasabbnak hatnak.

V. I.: Az irodalmi kötelező olvasmányokat általában kötelező áhítat fedi el, mi ezt a fedőt lepattintjuk azzal, hogy a megismételhetetlennek hitt verset újraírjuk – másként. Nemcsak fölsétáltunk rajtuk, de valamiképp föl is visszük őket a  vállunkon.


+1 kérdés
– Mekkora manapság a versek hatóköre?
V. I.: Nagy átlagban azt gondolják az emberek, nincs szükségük a versekre, de vannak olyan pillanatok, amikor mégis. Nagyon nehéz helyzetben csak a vers tud segíteni. Ezt mutatja a híres anekdota is: Örkény István ’56. november elején sétál a körúton és látja, hogy a Nyugatinál könyveket kínálnak. „Micsoda, hát maga éppen most árul könyveket?”, kérdi. „Igen, nagyon jól fogynak.” „És mi fogy a legjobban?” „A versek.” Mert akkor az egész ország gyászmunkát folytatott. Ha jól választom ki, egy vers akár megmentheti az életem. Mindenki vesztette már el a szerelmét, a szüleit, a nagyszüleit – rázúdul a tragédia, amit nehéz feldolgozni. Aki nem tudja feldolgozni a gyászt – hogy egy cseh filmet idézzek –: baseballütővel veri szét a kocsiját. Olcsóbb és szebben is segít, ha verset olvasunk. Az elviselhetetlen élményt furcsa módon emberivé tudja tenni. Ehhez, persze, meg kell tanítani az embereket a versértés mikéntjeire. ’56-ban ennek még a birtokában voltak…
L. J.: Az irodalom emellett lehet szórakoztató is, ezt is sokan felismerik újabban: az utóbbi években nemcsak egyre több irodalmi estet rendeznek, de egyre többen is vannak rajtuk. Ha pedig színházzal, zenével együtt jelenik meg (Rájátszás-, Beszélő levelek-sorozatok, slam poetry), egyenesen menő!
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!