A töri-filozófia tanár még mindig három lexikont cipel minden órára. Most már ősz fürtjeivel végképp úgy néz ki, mint egy ókori görög filozófus. A tesitanár a szokásos papucsban, kezében a ménkő nagy kulcscsomót pörgetve lazázott az uszoda felé. Nem igazán szerettem meg nála az úszást, mindig a „leállósávban” teperhettem a többi bénázóval együtt.
Drága magyartanárnőmmel csak pár pillantást váltottunk, épp órára rohant. Hozzá szívesen beültem volna megint Adyról, József Attiláról folytatni világmegváltó beszélgetéseket, melyeket még a csengőszó sem szakíthatott félbe. Neki köszönhetem Boris Viant, Douglas Adamset és Vonnegutot is – egyik sem volt tananyag. Mi lesz a mai diákokkal, ha csak a kötelezőt kapják?
Az „Illyés”, azaz a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium aktív szellemi műhely, éltanulókkal, élsportolókkal, működő diákönkormányzattal, pezsgő közösségi és kulturális élettel. Az én iskolám. Az én egykori tanáraim voltak, akik civilként, pedagógusként, értelmiségiként kiálltak, és vállalták a nyilvános tiltakozást a szakmailag és emberileg is elfogadhatatlan új közoktatási törvény ellen. Roppant büszke vagyok rájuk.
A gimnázium tanárai először egy felhívásban – melyet a tanároktól kezdve a gondnokig az iskola szinte minden egyes dolgozója aláírt –, majd petícióban fogalmazták meg kifogásaikat. Ehhez 2600-an csatlakoztak aláírásukkal – szülők, pedagógusok, szimpatizánsok, neves oktatási, esélyegyenlőségi szakértők –, majd eljuttatták az Országgyűlés elnökének. Közvetlen ezután létrehozták a Hálózat
A Tanszabadságért (HAT) fórumot (tanszabadsag.hu), mely most már a Kossuth térre szervezett, Fogadóórának keresztelt demonstrációval (szakmai beszélgetéssel, előadásokkal) kampányol, egészen a törvény országgyűlési végszavazásának napjáig.
Szerettem ide járni. Akkor is, amikor gyakorló tanárként asztalt kaptam egykori mentoraim között. Hogy végül mégsem ezt a hivatást választottam, nem rajtuk múlott. Osztályfőnökömmel, Vadász Andrással beszéltem meg találkozót. Ő a HAT egyik alapítója. Ő volt az angoltanár, iszonyúan követelt, az osztályból mindenkinek sikerült a középfokú nyelvvizsgája még az érettségi előtt. Kihúztam magam, most már komoly, felnőtt beszélgetőpartnerekként ültünk le a kis emeleti teremben.
Onnan nézve persze minden politika. Pedig egy pedagógusnak lehet és kell is legyen véleménye szakmája fontos kérdéseiről, jövőjéről. „Kérdés, hány értelmiségi, hány szülő akad, aki ezt így látja, mint te” – felelte erre András. „Van olyan számítás, amely szerint a társadalom érintett részének kétharmada kifejezetten örül ennek a tervezetnek. Mert megmondják, hogy mi a rendtartás, mi a tankönyv, a házirend, és ezt ellenőrzi egy hivatal. Kiadják, hogy valamelyik nyugatos például nem tananyag. És mikor a tanároknak majd két-háromévente a minősítő bizottság elé kell járulniuk – mely a fizetési besorolásukról is dönt –, bajban lesz, aki mégis tanítja, mikor azt tilos.” Eddig legalább annyi szabadsága volt a tanároknak, hogy azt a kis pluszt beletegyék a tananyagba. Januártól ez a liberális huncutság már nem lesz menő, rendnek kell lennie…
Ha nem is a mindenkori hatalmi elvárásokhoz való alkalmazkodás igénye, akkor az érdeklődés és az ismeretek hiánya miatt nem vesszük észre, milyen aggályokat vet fel a közoktatási törvénytervezet. Kevesen olvassák el a 80 oldalas irományt. „A HAT egyik feladata, hogy tájékoztassuk a pedagógusokat, a szülőket. Én úgy gondolom, hogy a diákokat is, érettségüknek megfelelően.
A gyermekek jogairól szóló New York-i egyezmény szerint is joguk van a tájékoztatáshoz a sorsukat érintő kérdésekben. Mégis, órákat vitáztunk ezen, vajon szabad-e ezt a gyerekek közé kivinni. Szerintem nem hímes tojások” – ebben egyet is értettünk Andrással. Nekem ez alap, de úgy tűnik, az Illyésben el voltunk kényeztetve.
Az aulában később a 10.-es Anna ugyanezt ismételte nekem, olyan elszántsággal, mint egy szüfrazsett: „a mi jövőnkről döntenek, a mi szavunk mégsem számít?!” Valakinek ki kell állnia, és szólni, még akkor is, ha látszólag semmi értelme. Az illyéses diákok mindenesetre semmilyen kényszert nem tapasztaltak. Sokan csak az iskola honlapjáról, vagy az aulai beszélgetésekből értesültek tanáraik bátor kiállásáról, de akadt, aki minden cikket elolvasott a témában, amit a neten talált.
Régebben elképzelhetetlen lett volna, most viszont bátran odasétáltam az egyik helyes fiúhoz, és megszólítottam. Márkot érdekli a téma, és általában a közügyek, híreket is olvas. Ő alá is írta a petíciót, már elmúlt 18 éves. A Facebookon kampányolt is, megosztotta tanárai felhívását. Nagy szemeket meresztettem arra, hogy tanáraival „barátok” a közösségi oldalon. Mi még feszengtünk, ha valamelyik pedagógus meghívott bennünket kávézni. Nekik pedig már saját Facebook-csoportjuk is van, ahol az osztály fontos dolgait beszélik meg.
A könyvtár előtt két fiú ücsörgött. A hosszabb hajú metálos pólót viselt. Bálint fotósnak készül, barátja, Alex sportújságíró szeretne lenni. Ők 11.-esek, nem foglalkoztatta őket a téma, de a szüleiket igen, alá is írták a petíciót. Hogy szerintük milyen lenne a suli, ha januártól állami kézbe kerülne? Sokkal szegényebb – válaszolták. A szó minden értelmében.
Megálltam a büfénél – a főzött kávé még most is lórúgás-erősségű, pedig azóta megrögzött kávéfogyasztó lettem. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy a portás néni megismert, pedig 15 éve látott utoljára. Kávéval a kezemben támasztottam kicsit a portásszoba ajtaját. A portás bácsi is aláírta a petíciót, de nem számít semmi változásra. „Azok” már mindent eldöntöttek, lejátszottak.
A sarokban álló tévében a parlamenti közvetítés ment, hang nélkül. Minek mérgelődjenek, ugye.
Míg a Kossuth téren demonstráció, addig a Parlamentben hatalmas taktikai csata folyik. A keddi parlamenti ülésen rengeteg a bírálat – ezek többségét azonban az oktatási államtitkárság jóformán szó nélkül hagyta, Hoffmann Rózsa a nyolcórás parlamenti ülés végén mindössze annyit mondott: nem igaz, hogy a kormányon belül éles a vita a közoktatási tervezetről. Az államtitkár nyilvánvalóan hamis alapokon nyugvó magabiztossága nem véletlen: a jogszabály ugyanis valójában nem (csak) az ő műve, hanem a Kádár-korszak poroszos iskolarendszere iránt nosztalgiát érző Orbán Viktor agyszüleménye, pontosabban „évtizedes álma”: már első miniszterelnöksége idején tervezte a lépést, mert ezzel szerinte megteremthetőek az egységes követelmények, ezzel együtt a nem megfelelő családi hátterű gyerekeknek a felemelkedés lehetősége is. Nem csoda, hogy a Fidesz legutóbbi frakcióülésén határozottan a védelmébe vette a törvényjavaslatot, amelyről Pósán László oktatási szakpolitikus azt mondta: általános vitára alkalmatlannak kellene nyilvánítani. Az origo.hu szerint erre Orbán úgy fogalmazott: aki egy minisztérium vagy egy államtitkárság által benyújtott tervezetet minősít alkalmatlannak, az a teljes testületet, végső soron pedig őt magát tekinti annak, pontosabban: „aki az etikett ellenére a földre köp, annak köszönjük szépen, nincs tovább együttműködés”. Azt viszont a kormányfő sem zárta ki, hogy a parlamenti tárgyalás idején változtassanak az előterjesztésen. Lázár János élt is az Orbán adta lehetőséggel, de nem a Hoffmann-nal élesen vitázó Pokorni Zoltán vezette oktatási munkacsoport szakmai kritikáit foglalta össze, hanem 46 pontból álló saját javaslatcsomagot fogalmazott meg, Pokorni pedig az általános vitában gyakorlatilag – szakmai érvekkel – szétgyalázta Hoffmann előterjesztését.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
