Iskola mellékhatások nélkül - Halácsy Péterrel beszélgettünk

– Azt nyilatkozta, azért alapított óvodát három másik családdal összefogva, hogy gyermekeik 2040-re boldog, a kihívásoknak megfelelni tudó felnőttek lehessenek. Akkor tehát tíz-egynéhány év múlva egyetemet is alapít?

– Nem kizárt. Az egyetem tulajdonképpen az a hely, ahol huszonévesek tanulnak együtt, és már most léteznek olyan projektek, ahol ezt nem a hagyományos intézményi keretek között teszik, hanem a cégek közvetlenül tanítják a fiatalokat, akik utána munkát kapnak náluk. Nagyon régóta beszélünk az életen át tartó tanulásról, a Preziben mi is szervezünk olyan programokat, ahol mindannyian tanulunk, még én is. Szerintem át fog alakulni az oktatás, a cégek rengeteg programot maguktól fognak szervezni, és bizonyos szempontból átveszik az egyetemek szerepét.

– És akkor a hagyományos intézményrendszer szépen lassan megszűnik?

– Azt nem gondolom, hogy teljesen megszűnik, csak sokkal rugalmasabb lesz. Ma attól hiszünk egy egyetemben, mert 200 éve működik. De ha megnézzük, hogy milyen változások mennek végbe az üzleti világban, akkor azt látjuk, hogy jelenleg a világban az 500 legnagyobb vállalat átlagéletkora csökken, vagyis egyre több új alakul, és régi szűnik meg. Én a Műegyetemre jártam, tanítottam is ott, és azt gondolom, hogy ahogy telnek az évek, egyre több kihívója lesz abból a szempontból, hogy a 20 éves emberek bemennek-e oda, vagy máshonnan szedik össze a szükséges tudást.

– Egyelőre még csak az óvodaalapításnál tart, de ez a két, családi napköziként működő intézmény nagyon különbözik az államiaktól. Milyen problémákba ütköztek a koncepció kitalálásakor?

– A legfontosabb, hogy rengeteget kellett és kell a szülőkkel egyeztetni, mert mindenkinek értelemszerűen fontos és megfontolandó igényei vannak, nem egyszerű döntés, hogy az ember hova járatja a gyerekét. Amikor júniusban kiraktam a Facebookra, hogy óvodát indítunk, hirtelen 70-en jelentkeztek. Ebből végül 25-en lettek, részben azért, mert túl sok volt még a bizonytalanság. Egyelőre egy pici dolgot csinálunk, amivel kapcsolatban nagyon nagy vágyak és igények vannak. Sokkal nagyobb problémáról beszélünk, mint amit most ezek az óvodák önmagukban meg tudnak oldani.

– Teljesen új oktatási módszert dolgoztak ki, vagy visszanyúltak már meglévő hagyományokhoz?

– Konkrétan nincs benne saját dolog, hanem más meglévő módszerekből, többek között a Waldorfból, Montesorriból, a projektalapú módszerből, a magyar alternatív hagyományokból építkeztünk. Nagyon sok helyre lehet nyúlni, ha valaki jó iskolát akar csinálni, az elmúlt 50 évben hihetetlen mennyiségű irodalmat írtak össze arról, hogyan kell tanítani. Az a baj az oktatással, hogy amit ma csinálunk, annak 30 év múlva lesz hatása, szinte vaktában kell döntéseket hozni. Engem leginkább az foglalkoztat, hogy hogyan lehet hatékonyan, csoportosan, a gyerekek együttműködésére építve tanítani. Ez úgy működik, hogy a diák otthon elolvassa a könyvet vagy megnéz egy videót, és az iskolában ezzel kapcsolatos problémákat oldanak meg együtt. Olyanokat, amiket egyedül nem tudnának megcsinálni.

– Miért ilyen fontos ez?

– Ha a gyerekeknek időről időre más összetételű csoportokban kell feladatokat elvégezni, problémákat megoldani, az nagyon hasonlít arra, ami a vállalatoknál történik. Nekem ilyen projektalapú munkában először az egyetemen volt részem, pedig egészen más, ha ezt kis korban elkezdjük. Ebben a rendszerben gyökeresen más a tanár szerepe is, ezzel nem azt mondom, hogy nincsen rá szükség. Inkább kérdéseket kell feltennie, irányítani a csoportfolyamatokat, mint megmondani, hogy mi a jó megoldás. Én például nagyon sokat tanultam deriválni az egyetemen, és nagyon szeretném használni, de soha nem volt még rá szükségem. Valószínűleg nem baj, hogy ezt is tudom, de annak, hogy betanultam 35 függvény deriváltját, semmi értelme, mert ezt a számítógép nálam sokkal jobban tudja. A problémamegoldási képességre szükség van, de hogy ehhez milyen eszközöket használhatunk, az folyamatosan változik.

– Azt látjuk, hogy a magyar oktatáspolitika nem ebbe az irányba megy. Bár még csak óvodát alapított, mégis sokan azt várják, hogy ez akár egy nagy változás kezdete lehet. Meg lehet felelni ezeknek az elvárásoknak?

– Szerintem ezek a változások akkor történhetnek meg, ha ezt a társadalom akarja, és elkezdünk róla nagyon sokat beszélni. Minél tudatosabbá válunk abból a szempontból, hogy mit szeretnénk a magyar oktatásban, annál biztosabb, hogy megvalósul. Sok minden múlik azon, hiszünk-e abban, hogy képesek vagyunk változni, és hogy más is képes változni. Kutatások sora szól arról, hogy ha ebben nem hisz az ember, akkor feladja, kiszáll, egyre kevesebbet akar és minden elkezdi idegesíteni. Nekem a fő célom, hogy az emberek, a tanárok, a szülők és a kormányzat higgyen benne, hogy az oktatás tud változni és van is hova. Ma a társadalom kezdi feladni, és ha ezen tudunk változtatni, én megígérem, hogy nagy eredményeket érhetünk el. Az a vágyam, hogy ne csak a mi iskoláinkban vagy jövőbeni iskoláinkban érezzék jól magukat a pedagógusok. Ha ők elhinnék magukról, hogy a korunk hősei lehetnek, bizonyos értelemben vállalkozók, akik alakíthatják a környezetüket, nagyon jó oktatást lehetne csinálni. Hiszen a lényeg úgyis ott van, hogy mi történik az osztályteremben.

– Valószínűleg pont ezt a hitetlenséget, tehetetlenséget hozzuk az iskolából, nem?

– Igen, mert amikor a közoktatást 150 évvel ezelőtt kitalálták, akkor arra tervezték, hogy a gyártósoron hatékonyan tudjanak dolgozni az emberek, és jó bürokraták legyenek. Nem arra akarták megtanítani az embereket, hogy képesek legyenek átszerelni a gépsort. Ezt a szülők is érzik, ha ez így folytatódik, a gyerekük boldogtalan lesz, mert nem lesz képes megfelelni a kor kihívásainak. És vannak nagyon rossz beidegződések is. Én egy időben meg tudtam őrülni, amikor valaki azt mondta magáról, hogy nem jó matekból. Ma már tudom, hogy módszeresen el tudják ültetni az emberek fejében az ilyen gondolatokat, különösen a lányokkal és a bölcsészekkel lehet ezt megcsinálni, pedig ennek a GDP-re is kimutatható negatív hatása van. Pedig a matek nem egy képesség, hanem sok különböző. Az egyik híres matematikus egyáltalán nem biztos, hogy érti, miről beszél a másik.

– Hogyan találták meg a megfelelő szakembereket, tanárokat? A magyar tanárképzésben tanítják például a projektmódszert?

– Hetvenezer tanár van Magyarországon, nálunk tanít hat. Ha az a kérdés, hogy találunk-e még hatot, húszat vagy százat, akkor szerintem a válasz igen. A magyar pedagógia nincs annyira lemaradva, én a jelenleg általuk is használt szakkönyveket olvastam el. Az a nagy kérdés, hogy mennyire építünk olyan környezetet, ahol a pedagógus mer kísérletezni. Ennek az feltétele, hogy mi szülőként és fenntartóként bízzunk benne. Ma már tudjuk, hogy nem kellene osztályozni, mégis éppen a szülők azok, akik ezt leginkább számon kérik. Mi, a társadalom vagyunk a kialakult helyzet felelősei. Nagyon sok olyan történetet hallok, hogy a tanárt nem az újításra, kísérletezésre ösztönözzük, hanem arra, hogy mindent úgy csináljon, mint a mi gyerekkorunkban 20-30 évvel ezelőtt. Pedig az oktatás már akkor sem volt korszerű.

– Mennyiben pénzkérdés jó iskolát csinálni?

– Az iskolák költségeinek 80 százaléka a tanárok fizetése, ez számít a legnagyobb költségnek, az eszközöket néhány évente kell csak cserélni, és azok egyre olcsóbbak lesznek. Az egyértelmű, hogy többet lehetne és kellene költeni az oktatásra, de főleg szervezés kérdése, hogy mire költünk sokat. Nem csinálunk belőle titkot, hogy a mi iskolánkban 100 ezer forint az egy gyerekre jutó költség, és vannak, akik ennél többet fizetnek azért, hogy olyan társadalmi csoportokból is tanulhassanak itt gyerekek, akik ezt nem tudják kifizetni. Egyértelmű, hogy ez nem működhet magánpénzből nagyban, az nem lehet, hogy mindenki ennyit fizessen, ezt közpénzből kell finanszírozni. A döntést, hogy mire költsön az állam, össztársadalmi szinten kell meghozni.

– Ha lesz egy olyan iskolájuk, ahol már gimnazista korú gyerekek is tanulnak, mennyire fogják tartani magukat a tantervekhez? Lesznek például kötelező olvasmányok?

– Fontos eleme egy kultúrának, hogy mit olvasnak az emberek. Nekem nagyon erős a magyar identitásom, és egy nemzetközi cég vezetőjeként pontosan látom a kulturális különbségeket, nem is akarom megszüntetni ezeket, a Prezi is kicsit más itt, mint San Franciscóban. Az más kérdés, hogy mennyire kell kötelezni a gyerekeket arra, hogy bizonyos könyveket elolvassanak. Engem bezártak másodikban, hogy olvassam el a Tüskevárat, ami egy trauma volt. Én most megmondom, hogy nem fogom bezárni a gyerekemet, hogy elolvassa a Tüskevárat, inkább arra fogom rávenni, hogy sokat olvasson, és biztosítom, hogy legyen mit levennie a polcról. A gyerekeket nem oktatni kell, hanem elérhetővé kell tenni a tudást. Az a baj, hogy teljesen mást várunk el a gyerekeinktől, mint amit mi csinálunk. Mutasson nekem egy felnőttet, aki Tüskevárat olvas! Az iskolát közelebb kell hozni a mindennapi valósághoz.

– És például érettségizni kellene álmai iskolájában? Ez jelenleg alapfeltétele, hogy továbbléphessen egy fiatal a hagyományos intézményrendszerben.

– A saját gyerekemet arra szeretném megtanítani, hogy tudjon tanulni. Ha le akar érettségizni, le fog tudni, de valószínűleg nem fogom ráerőszakolni, ha nem akarja. Egyébként mire kell az érettségi? Ha a felsőoktatási intézményrendszer is megváltozik, akkor nem fog feltétlenül kelleni, egy top amerikai egyetemen már ma sem ezt nézik, hanem az emberre, a portfóliójára kíváncsiak. Ha én ma fel akarok venni egy embert, nem kérek tőle önéletrajzot, mert ő is és én is tudjuk, hogy kell azt jól megírni. Inkább kérek tőle egy videót, az sokkal többet mond el róla. Szerintem hasonló irányba fog változni az oktatás is, ezért helytelen lenne, ha én elkezdenék egy olyan iskolát csinálni, ami az érettségire készít fel, az már létezik. Az érettségi nem cél, hanem mellékhatás.

– A magyar iskolarendszer nagyon szelektív, nem alkalmas arra, hogy kiegyenlítse a társadalmi különbségeket. Azt mondja, fontos, hogy a gyerekek számára elérhető legyen a tudás, de tudjuk, hogy sok család ennél sokkal nagyobb gondokkal küzd. Mit gondol, ha minden gyerek kapna egy tabletet és hozzá internet-hozzáférést, a technológia képes lenne ezeket az egyenlőtlenségeket kiegyenlíteni?

– Szerintem nem. A technológia ugyan segít, de önmagában nem elég. Az én gyerekem mást néz a YouTube-on, mint az, akinek nincsenek otthon könyvei. Ez akkor oldódhat meg, ha integráljuk a gyerekeket, nem buborékban tanítjuk őket, ahol csak a saját szubkultúrájukkal érintkeznek, hiszen a korosztályos környezet nagyon meghatározó, úgy működik, mint egy nagy társadalmi hálózat. Én mindig meglepődöm, hogy a gyerekem miért kérdez a szexről, honnan tud egyáltalán erről. És akkor persze rájövök, hogy a barátjának van egy nagyobb testvére, akitől nagyon hamar eljut az egész közösségbe az információ, és így van ez mindennel. Ezt a bizonyos hálózatot kell nekünk nagyon jól összeszőni. Mi a Prezivel sokat dolgozunk például a bagi romatelepen, mert azt akarjuk elérni, hogy a gyerekeink és az ottani gyerekek között ne szakadék tátongjon, hanem csak néhány lépés távolság, a szociális hálónkat kell szorosabbra fűzni. A mi óvodánkba járók szülei hajlandóak azért pénzt fizetni, hogy a gyermekeik ne burokban nőjenek fel, és találkozzanak más társadalmi helyzetben lévő gyerekekkel is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!