A vaskapu mögött

A X. kerületi elhagyatott út mellett ipari épületek állnak, rajtuk kínai jelek hirdetik, milyen lerakatot rejtenek a betonfalak. Ez itt a budapesti Chinatown – nem hivatalosan, a kínaiak maguk hívják így a Monori út környékét. Nehezen találjuk a bejáratot, a csengetésre súlyos vaskapu nyílik: egy eddig ismeretlen világ tárul elénk – minden értelemben. Vendégségbe érkeztünk, egy hatalmas, mégis meghitt rokoni-baráti társaságba a kínai holdújévet ünnepelni, ami ugyan egy nappal korábban köszöntött be, de ez itt nem Ázsia, hanem Magyarország: munkába, iskolába kellett ma mennie mindenkinek.

A kietlen udvaron két piros lampion jelzi a bejáratot, az ajtón kínai jelek: jókívánságok az új évre. Egy bográcsban halászlé rotyog, méghozzá echte bajai – hogy mit is keres egy hagyományos kínai ünnepen a magyaros finomság, hamarosan kiderül. A nagy hidegben férfiak állják körül a kondért, néha valaki belekavar, mi már itt leragadunk. Annyi kérdésünk van, és mindre választ is kapunk: a sokszor emlegetett kínai zárkózottságnak nyoma sincs.

A jókedvű társaság tagjainak többsége régről ismeri egymást, vannak, akik a pekingi, illetve a pécsi egyetemen találkoztak, és akad köztük olyan is, akinek már a szülei is itt éltek diplomataként – velük is megismerkedünk majd odabent.

Legtöbbjük kereskedelemmel foglalkozik, ahogy Gyuri is, aki néha tolmácsnak is „beugrik” – övé a hely, amelyet a mai napra kifestetett és barátaival hangulatosan feldíszített, hogy méltó módon ünnepelhessenek. Egész délután sürögtek-forogtak itt a társaság tagjai. Bent az összetolt asztalokon már sorakoznak az ínyencfalatok – tartományok, konyhák, családok specialitásai, amelyek nem mellékesen meg is küzdenek itt ma egymással. Csak az érkezett üres kézzel, aki az itteni konyhában frissen készíti el a maga ételét. Oda is benézünk, éppen a másik, a mi Gyurink áll a tűzhelynél, a Szecsuánból származó férfi nem ígérhet mást, csak a tartományára jellemző csípős- fűszeres falatokat.

És itt álljunk meg: némi magyarázatra szorul, hogy kerültünk ide, ahol a házigazdáink bevallása szerint nem jár magyar (a beházasodottakat leszámítva). Heteken át próbáltunk bepillantani kínai családok életébe, mindenhol zárt ajtókba ütköztünk. Mígnem egy tanító nénin keresztül eljutottunk Gyuriékhoz, akik szélesre tárták azt a bizonyos ajtót. Nemcsak lakásukba engedtek be, de az életükbe is, sőt barátaik életébe is ezen az estén. „A kínai nem barátkozik idegennel, nemcsak magyarral, de más kínaival sem, ha nincs, aki beajánlja” – magyarázza Xiong Jiatao, azaz Gyuri, akitől ennél még sokkal többet is tanulunk az ázsiai népről. Például hogy miért lakik egy viszonylag jómódú család a VIII. kerület közepén. Mert a közelben van a város egyik legjobb iskolája, a Fazekas, amelyben a ma már egy londoni egyetemen tanuló nagyfiuk járt, és amelynek alsós tanulója kisfiuk, Benji. „Számunkra az idős emberek vannak az első helyen. Aztán jönnek a gyerekek, akiknek nagyon fontos a taníttatása” – magyarázza Gyuri, aki maga is több diplomával rendelkezik. Azt mondja, hogy a külföldön élő kínaiak persze szeretnék átadni az anyaország hagyományait gyerekeiknek, de még ennél is fontosabb számukra, hogy az utódok színvonalas oktatási intézménybe járjanak. Hogy a gyökerek is megmaradjanak, a kicsik hétvégi iskolában sajátítják el a nyelvet és a tradíciókat. „De ők egyre inkább magyarok, európaiak, és nem kínaiak. Egészen más a gondolkodásuk, mint a miénk” – mondja egyszerre sajnálkozva és büszkén a férfi, hozzátéve, hogy ez a generáció már nem fog elkülönülve élni, ahogy az övéké, melynek legfőbb oka a nyelvismeret hiánya. Ahogy a nyugati országokban, amelyekben akár évszázados kínai kolóniák élnek, nálunk is lesznek orvosok, mérnökök, újságírók – igazából bárhol elhelyezkedhetnek majd. A gyerekek itt, az újévi bulin is szinte csak magyarul szólnak egymáshoz a vacsora és az udvari kergetőzés közben, és közülük többen is megerősítik: több a magyar barátjuk, mint a kínai.

„Ha ők egyszer hazamennek, Kínába, banánok lesznek” – mondja nevetve Gyuri. Így hívják ugyanis azokat, akik másik országban nőttek fel: kívül sárgák, belül fehérek. Ott ők lesznek idegenek, a szüleik pedig – még – itt azok. Leginkább a nehezen elsajátítható magyar nyelv miatt és mert 25 év egy diaszpóra életében nagyon rövid idő. Ezért van az, hogy sajátos terei vannak számukra az ügyintézésnek, bevásárlásnak és szórakozásnak is – mindezek a kínai kis- és nagykereskedelmi negyedekben, a józsefvárosi piac környékén, Kőbányán és Újpesten. Van egyebek mellett kínai fodrász, könyvelő, autósiskola és rengeteg fűszerbolt. Ezek a helyek meglehetősen demokratikusan szolgálják ki a különböző társadalmi rétegeket, melyeknek elkülönüléséről megoszlik beszélgetőtársaink véleménye. Egyikük azt mondja, hogy nagyjából hasonló színvonalon él a magyarországi kínaiak többsége, mert például akár nagy-, akár kiskereskedelemmel foglalkozik, vagyona jelentős részét úgyis tőkeként kezeli. A többség például megengedheti magának, hogy az újévre hazautazzon. Ezt tapasztaltuk a héten a kihalt józsefvárosi piacon is, ahol alig találtunk pár árust. Ők azt mondták, azért vannak lehúzva a standok rolói, mert mindenki hazament.

Egy másik vendéglátónk viszont határozottan állítja: vannak társadalmi különbségek a magyarországi kínaiak között. Szerinte főként abban mutatkozik eltérés, hogy munkaadóról vagy munkavállalóról van-e szó. Volt-e indulótőkéje, és szerinte, ami még fontosabb: bátorsága az idetelepülőnek, hogy vállalkozásba kezdjen. Gyuriék társasága is meglehetősen zárt, de csöppet sem bezárt. Minden héten eljárnak egy kínai református gyülekezetbe (öt is van belőle a városban), és rendszeresen összejárnak bridzselni és teniszezni. Ahogy a mai kínait, úgy a keresztény világ ünnepeit is együtt töltik. A legtöbb kínai rendszeresen sportol, a mi Gyurink számos barátjához hasonlóan kungfuzik, a hölgyek közül pedig sokan járnak hagyományőrző körökbe.

Mi is ellátogattunk egybe, a Magyarországi Kínai Nőszövetség Egyesületébe, közel száz lelkes tagja heti rendszerességgel jár össze táncolni, énekelni. A héten ők is kevesen voltak az ünnepek miatt, így vezetőjük Jászberényi úti irodájában lengették a vörös kendőket, ütötték pici dobjaikat – a szombati Millenárison tartott újévi ünnepre készültek. A termet elegáns parfümillat lengte be, a középkörű hölgyek mind üzlet- vagy étteremtulajdonosok. A klub másik profilja a hagyományőrzés mellett a karitatív tevékenység, tavaly például egy olyan belvárosi iskolát támogattak, ahova nehéz sorsú gyerekek járnak és segítettek az árvízkárosultaknak is.

Van olyan kulturális tér is, amely nem pusztán a bevándorlókat szeretné kiszolgálni, hanem feladatául tűzte ki a kínai nyelv és filozófia népszerűsítését is. Ez a Körönd Teaház a VI. kerületben, amelynek tulajdonosa Anshi Hua, becenevén Süni, aki maga is tart előadásokat éttermében, és sokszor rendez közös főzéseket is a kínaiaknak és magyaroknak, hogy utóbbiak megízlelhessék a valódi kínai fogásokat, amelyekkel nehéz éttermekben találkozni.

Gyuri például azt mondja, egyáltalán nem járnak étterembe Magyarországon, mert szerinte itt nem lehet autentikus kínai ételeket kapni. A férfi, akinek szakács képesítése is van mérnöki diplomája mellett, és dolgozott is a szakmában, szinte mindennap főz. Ma este, az ünnepen is ő a séf – bár másokat is odaenged a tűzhelyhez –, és ő „mutatja be” nekünk az időközben roskadásig pakolt asztalon a fogásokat: lilakrumplipüré-halom mellett tengerigyümölcs- leves, fafülegombás, csípős hal oldalán homártál – és a sor végtelenségig folytatható. Segíthetnék a tájékozódást a tálakra helyezett cetlik – de sajnos nem értjük a kínai jeleket, így csak közvetve szavazhatunk később, mely fogás ízlett a legjobban.

Az asztalon méltóságteljesen csücsül az időközben elkészült halászlé, melynek receptjét egy bajai feleség árulta el ázsiai férjének – hatalmas a sikere az ínyencfogásnak. Lassan előkerülnek a roskadásig tömött tálon az újévi húsostáskák is. Ekkorra már hanyatlanak a pálcikák, ürülnek a poharak és elindul a karaoke. Mi boldog új évet kívánunk, elköszönünk és kinyittatjuk a zord vaskaput. Őszintén reméljük, hogy nem zárják be nagyon utánunk. (Kertész Anna)

Negyedszázada közöttünk

Ahhoz képest, hogy szerte Európában másfél millió kínai „vándorol”, Magyarországon csupán 15-16 ezren élnek közülük. Hozzánk legtöbben 25 évvel ezelőtt, a rendszerváltás környéki vízummentes időszakban érkeztek. Akik maradtak, vendéglátásból és főleg kis-, illetve nagykereskedelemből élnek.

1989 nemcsak a magyarok számára hozott fordulatot. Ez volt a Tienanmen téri lázadás vérbefojtásának az éve is. Kína és Magyarország egy évvel korábban kötött megállapodásának a vízumkényszer eltörléséről ekkor lett hatása, az elkövetkezendő években körülbelül 40 ezren érkeztek ide, főleg két keleti parti tartományból, Fucsianból és Zecsianból, valamint Pekingből és néhány nagyvárosból. „Szibérián át, majd’ két hétig vasúton zötyögtek Budapestig. Ők voltak az úttörők, akik eleinte minden piacon, aluljáróban kínálták olcsó portékáikat” – idézi fel Dr. Irimiás Anna, a Kodolányi János Főiskola docense, a kínai diaszpóra kutatója, hozzátéve: 1992-ben az első hullám láttán visszaállították a vízumkényszert. A „pionírok” zöme, főképp a gazdasági helyzet romlásával továbbvándorolt Nyugat-Európába, ahol történelmi múltú kínai kolóniák vannak, illetve oda, ahol jobbak a piaci lehetőségek. Sokan közülük pedig hazatértek a virágzó kínai gazdaság nyújtotta lehetőségeket kihasználandó, és mert véget ért a rendszerváltást követő áruhiányos időszak, szűkültek a lehetőségek. „A második, máig is tartó hullámmal az ittmaradtak családtagjai, rokonai érkeztek meg” – mondja a szakértő

A Bevándorlási Hivatal tájékoztatása szerint 2013-ban 7377 kínai állampolgár nyújtott be tartózkodási engedély iránti kérelmet és ezzel vezetik a tartózkodási engedélyt kérelmező külföldiek kategóriáját. Ez az összes kérelem számának mintegy 20 százalékát jelenti. A tartózkodási célok tekintetében főként keresőtevékenység folytatása, illetve családi együttélés célt jelölnek meg.

A nálunk élő kínaiak általában nem folyamodnak állampolgárságért, mert a Kínai Népköztársaság törvényei nem teszik lehetővé a kettős állampolgárságot (V. G. P.)

A kínai ízek otthonai

„Ebédre kínai?” – a mondat, ami feltehetőleg minden munkahelyen hetente minimum egyszer elhangzik. Csípős vagy nem csípős, kacsa, csirke vagy marha, tésztával vagy rizzsel. Nagyjából ezen a vonalon mozog a kínálat, autentikus(nak gondolt) tányéron, műanyag villával, vagányabbaknak pálcikával. De tényleg ez az, amit Kína gasztronómiailag kínálni tud idehaza?

Még maguk a kínai büfések is bevallják, ha kicsit szégyenlősen is, hogy az, amit a pultból elénk lapátolnak, olyan messze van a kínai konyhától, mint Budapest Pekingtől. Kicsit magyaros, kicsit finomított, leegyszerűsített kínálat ez, amit jól példáz a bundázott (illatos, omlós) csirke, krumplival kikérve, amelyet akár egy kicsit csavart vasárnapi ebédként is el tudnánk képzelni. Kell is ez a fajta egyszerűsítés – már csak azért is, mert a 600 forintos menübe nem igazán férnének bele azok az autentikus alapanyagok, zöldségek, tengeri herkentyűk, fűszerek, amelyek igazából jellemzik a kínai konyhát. Persze, tájegységenként változnak ezek a hozzávalók, nincs olyan recept, ami kőbe lenne vésve – miért is lenne, halászléből is mindig a nagypapaféle variációt tekintjük eredetinek. És persze elkészíteni sem olyan egyszerű ezeket az ételeket, így a gyorsbüfé kifejezés is értelmét vesztené, ha órákig főne az alaplé, sülne a hús. Marad tehát az édes-savanyú csirke, ami szószban úszik, édesnek túlédes, viszont egy kicsit savanyú, de mi így szeretjük. Mert ezt szoktuk meg.

De mit esznek ők maguk, az itt élő kínaiak? Akárkit kérdezünk, a józsefvárosi piacra irányít. Ott találhatunk igazi, leginkább kínaiak által látogatott büfét. Belépés csak szótárral, tolmáccsal, saját felelősségre. Ezeken a helyeken nem az idelátogató, egzotikumot keresgélő turisták (értsd: fővárosi gasztromegszállottak) igényeit akarják kiszolgálni, csupán a helyi kínai közösség számára otthonos ízek feltálalása a cél.

Van más lehetőség is, ha nem a piaci büfékultúra, hanem az éttermi kínálat érdekli az éhes embert. Wang mester neve, illetve a Wang Mester Kínai Konyhája már évek óta a köztudatban kering, ha csúcsgasztronómiáról van szó. Azt már tőle magától tudtuk meg, hogy a konyha, amit visz, szecsuáni (itt tanulnak a szakácsai is), így főként az arra a területre jellemző ételekkel lehet találkozni a konyhájában. Az alapanyagokat többnyire a piacról szerzi be, de van olyan összetevő (például a lótuszgyökér), amit Hollandiából kell megrendelnie. Szezonális alapanyagokból főz, így a kínálat is változik, esélyünk se lenne hétről hétre ugyanazt a fogást enni. Egy gong bao csirkét tálalt fel nekünk, amit ezerszer ettünk már máshol, hogy lássuk, mi a különbség. Első harapásra csak annyit tudtunk mondani: ég és föld. Teljesen más állag, egészen más összetevők már ránézésre is (például a lótuszgyökér, vagy a szecsuáni bors), sokkal kifinomultabb ízek. Wang vevőköre immár többségében nem kínaiakból, hanem magyarokból áll, akik meglehetősen nyitottak a kínálatra. Időnként ugyan felmerül a kétely, mondjuk egy-egy belsőségből készült étel kapcsán, ám többnyire nincs olyan, amit ne ennének meg szívesen. Sőt, vendégei gyakran meg is jegyzik, hogy álmukban sem gondolták volna, hogy a hagyományos kínai konyha ilyen – nem véletlenül, hiszen a büfékultúrán szocializálódtak. Viszont találni még a fővárosban, illetve annak külkerületeiben néhány magas színvonalon teljesítő (és épp ezért meglehetősen drága) kínai éttermet, ahol érdemes kipróbálni a különböző, máshol már megismert fogásokat, mert egészen más, újszerű élményben lesz részünk. Nem csoda, hogy ezekre a helyekre még mindig többnyire kínaiak járnak.

De vajon mi a helyzet a házi koszttal? Az ide települt kínaiak vélhetően nem szakítottak étkezési szokásaikkal abban a pillanatban, amint átlépték a határt, de nem is járnak minden nap kifőzdébe, étterembe. Általánosságban elmondható, hogy a megszokott összetevők túlnyomó többsége beszerezhető idehaza is – például a józsefvárosi piacon. Ami viszont nincs minálunk, az van például Bécsben (ez főként egyes zöldségekre igaz), ezért néha odáig kell menni egy-egy alapanyagért. Amúgy semmi akadálya annak, hogy bárki a saját konyhájában kísérletezzen a kínai konyha alapfogásaival.

És hogy mi kerül az ünnepi asztalra a kínai holdújév alkalmából? Például hal, mert szerencsét hoz – ellentétben a magyar szokásokkal, hiszen nálunk épp az ellenkezőjével kell számolni: elúszik a pénzünkkel. A lényeg, hogy minél többfajta étel legyen a terített asztalon. Desszertet viszont nem nagyon érdemes keresni – az egy másik étkezés, például a délutáni teázás alapkelléke. Ám ha végigettünk egy hagyományos, sokfogásos vacsorát, akkor nem is biztos, hogy férne még belénk bármilyen desszert… (D.-H.N.)

Csak az első hely

A hetvenes években felnőve, mint minden kínai gyerek, csodálta a magyar asztaliteniszezőket, mára viszont a mi reménységeinknek van mit tanulnia tőle. Ő Wei Jin Qiu, vagy ahogy mindenki nevezi, „Csocsó”, a Budapest keleti végein, a China Mart iroda- és üzletházban működő Magyar–Kínai Asztalitenisz Klub tulajdonosa és vezető edzője. Fiatalon, egy lábtörés után kellett az edzősködés mellett döntenie, mert mint mondja: „Kínában, ha fél évet kihagysz, versenyzőként elfelejtenek”. Húszévesen a kínai női válogatott edzője lett, majd egy kuvaiti kitérő után 1989-ben, huszonöt évesen költözött Magyarországra. Egerben, Hajdúszoboszlón, majd a fővárosi BVSC-nél nevelt kiváló utánpótlást, végül néhány éve úgy döntött, saját egyesületet alapít. „Az előző kluboknál, ha rosszul mentek a dolgok, mindig én voltam a hibás. Ha viszont jöttek az eredmények, egyre többen mondták, hogy ez az ő sikerük. Nem értettem. Én szeretem vállalni a felelősséget mindenért, ha jó, ha rossz” – idézi fel a klubalapítás okait „Csocsó”. A kedvünkért bemutató edzést is tart hétéves fiával, aki bár alig éri fel az asztalt, hihetetlenül ügyes, szemmel szinte követhetetlen labdameneteket játszik apjával. Érdekel, vajon „Csocsó” később magyar vagy kínai színekben látná szívesen a fiát? A kérdéssel csak addig jutok, hogy „Ha egyszer versenyző lesz a fia…”, mikor félbeszakít: „Csak a világ első helye! Csak akkor van értelme csinálni. Az én célom, hogy ez legyen a világ legjobb klubja. Lehet, hogy nem sikerül, de minden nap tanulok valamit, és ettől jól érzem magam.”

Ezt igyekszik tehát átadni a tanítványoknak is, akik között magyarok és kínaiak éppúgy vannak, mint szlovákok, angolok vagy vietnamiak. Azért később válaszol a félbehagyott kérdésre is, és elmondja, mivel a fia itt született, később versenyezhet magyarként is, bár ha nem változik semmi a hazai asztalitenisz életben, akkor ennek kicsi az esélye. „Huszonöt éve vagyok Magyarországon, azóta csak veszekedést hallok. A mi klubunkba viszont mindenki mosolyogva jön, és mosolyogva is megy el innen.”

A mindennapokban Wei Jin Qiu sokáig nehézségekkel küzdött, mert érkezésekor, ’89-ben még kevesen beszéltek angolul, neki pedig a magyar nyelvvel gyűlt meg a baja. Ma már jól kommunikál, ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki elfogadja őt. „Sokszor csak úgy odakiáltanak az utcán, hogy »miért nem mész haza?«. Egyszer egy 30 év körüli fiúhoz odaléptem, és elmondtam neki, hogy én itt harminc embernek adok munkát, és többek közt magyar gyerekeket tanítok pingpongozni. Megkérdeztem, hogy ő mit csinál, mire csak annyit mondott, »semmit« és csendben odébbállt.” (B. Zs.)

Aki marad, segíteni akar

Tavaly pár napra a figyelem középpontjába került a hagyományos kínai orvoslás egy „honosítási” törvényjavaslat kapcsán. A sok vitát kiváltó kérdés, azaz, hogy legalizálják-e a több ezer éves hagyományaikkal gyógyító keleti doktorok tevékenységét, megosztotta az orvostársadalmat. Nemsokára újra napirenden lesz a kérdés. Tény, hogy a ’80- as évektől hazánkban praktizáló kínai orvosokra soha nagyobb szüksége nem volt a magyar egészségügynek.

„A kínai orvos valaha csak addig kapott fizetést, ameddig a páciensei egészségesek maradtak. A jó orvos ugyanis nem gyógyít, hanem a bajt segíti elkerülni.” Ez az alap filozófiája a kínai orvoslásnak, s ezt vallja Dr. Chen Zhen doktor is, aki még 1989-ben egy orvoscsoporttal jött Magyarországra. Chen és társai akkor az itt még teljesen „kínainak” számító fito terápiáról és az akupunktúráról tartottak előadásokat. A doktor három éven keresztül ingázott a két kontinens között, s kétségek nélkül hitte: egyszer a két világ összeér. Ekkor már a közös „gyógynövénybázisról” is szólt a munka. Csakhogy a projekt 1992-ben véget ért. Chen doktor mégis azt mondta: ezt itt nem lehet lezárni. Sem a „hídépítést”, sem a több száz gyógynövény „összeolvasását”. Folytatta, később már családi kooperációban. Gyógyszerész felesége, Dr. Wang Fan, vagyis „Chenné” a gyógynövények feldolgozásához szükséges hagyományos szárító, őrlő kézi szerszámokat, valamint a Kínában nélkülözhetetlen gombatönköt tette úti csomagjába. Így indult neki a nyolc napon és hét éjszakán át tartó hosszú útnak. S otthonuk Magyarország. Immár 22 éve.

Míg a keleti gyógymódokat évtizedekig kuruzslásnak minősítette a nyugati orvostársadalom, ma már egyetemen oktatják. Dr. Chen elsők között népszerűsítette a kínai hagyományos gyógyászat lehetőségeit. Megalapozta a kínai gyógynövények magyarországi kutatását és felhasználását, a kínai gyógyászat egyetemi szintű oktatását. Ma a Közép-európai Hagyományos Kínai Orvosok Szövetségének elnöke is, s kínaiként a nagyon is európai orvostudományok kandidátusa. A honosításáról szóló mostani politikai vitának nem akart a részese lenni, de örül, hogy talán végre Magyarországon is legális lehet a kínai orvosok tevékenysége.

„Érthetetlen, hogy a mai napig nem rendeződött ez a helyzet, pedig egy kínai orvos csak segíteni akar. Egészen más szemszögből látja a világot, ami újat ad és tesz hozzá az itteni orvosláshoz. Nyilván nem jönnének át orvosok ezrei ide, amikor Angliában, Kanadában, vagy Amerikában az itteni fizetések tízszeresét kereshetik. Aki itt van, itt marad, valóban segíteni akar” – mondja békésen Chen doktor, miközben gyógynövényei teljes tárházát pakolja ki a hatalmas asztalra. Egy-két tucat jótevő mézes jujuba, csemege gesztenye, szerzetesek körtéje, néhány sor csüdfűgyökér, pirított ginkomag és ginsengszeletkék. Figyelmes vendéglátóként, s persze orvosként észrevétlenül tanít, folyamatosan jó tanácsokat ad és mesél arról, melyik növényük, hogyan teszi, vagy épp tartja rendben egészségünket. „Összeüti” nekünk, röpke 3-4 óra alatt az újévi menüt, sok-sok maggal, az ugyanis gazdagságot hoz. De van itt minden, ami erőt, energiát és egészséget ad. Teákat főz, egytől egyig különleges elixírek. Egyik a tüdőre, amire most különösen figyelni kell, másik a vérünket tölti fel energiával és persze vassal. De csakis a „kötöttel”, mert a szabad vas nem jó… Végtelen a tudás, amiből kis ízelítőt kaphatunk. (K. J. V.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!