Játék mások életével

Két olyan egymáshoz kísértetiesen hasonló kamaszöngyilkosságról tudunk Magyarországon, amelyhez köze lehetett a közösségi oldalakon történő kortárs zaklatásnak. Az egyik Székesfehérváron, a másik Kecskeméten történt körülbelül két évvel ezelőtt. Mindkét esetben 17-18 éves, értelmes, de kissé kívülálló gimnazista fiúról volt szó. A két ügy abban is hasonlított egymásra, hogy a jónevű iskolák, amelyeknek tanulóiról szó volt, teljesen elhatárolódtak a történtektől, nyilatkozni sem voltak hajlandóak, pedig egyes sejtések szerint a tragédiáknak közük lehet ahhoz, hogy az áldozatok kortárs csoportjuk zaklatásának célpontjaivá váltak. Egy-egy ilyen eset rávilágíthat arra: nem számít, hogy milyen kiemelt oktatási intézményről van szó, a cyberbullying (netes zaklatás) bárhol megjelenhet. Ezért is kerestünk meg olyan iskolákat, amelyekről nem gondolnánk, hogy komoly problémát jelenthet a közösségi háló nem megfelelő használata.

Az elmúlt tanévben az iskolai rangsoroknak évtizedek óta az élén álló Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban, de a jóhírű második kerületi Budenz József Általános Iskola és Gimnáziumban is komoly erőfeszítéseket tettek a pedagógusok a netes zaklatásból fakadó problémák megoldására.

Identitáslopás (azaz hamis profil létrehozása más nevében), egy kipécézett iskolatárs csúfolása, kompromittáló fotók feltöltése másról, szexuális tartalmú személyiségi jogot sértő üzenetek ismeretlen feladótól – a netes „csínyek” szinte mindegyike előfordult már a Fazekasban, mondja Hámori Veronika, az iskola igazgatónője. Az iskola legsúlyosabb – másfél éve csaknem egy fél éven át tartó – zaklatásos esete, amelyben mindkét fél más-más módon egyaránt hibás volt, olyannyira elfajult, hogy a gyerekek, a szülők és a pedagógusok is jobbnak látták, ha az érintettek egyike máshol folytatja tanulmányait. A Budenz igazgatónője, Székelyné Nagy Zsuzsanna is hasonlókról számolt be. Az elmúlt évben két komolyabb ügy riasztotta meg a tanári kart, az egyiknek rendőrségi feljelentés lett a következménye: 12 éves tanulójukat zaklatta egy idősebb idegen férfi a Facebookon. A szülők az iskolához fordultak segítségért a pedofíliagyanús eset miatt. Az igazgató, az osztályfőnök és az iskolai pszichológus és a szülők együttes fellépésének köszönhetően véget ért az ügy (közvetlenül azelőtt, hogy a kislány személyesen találkozott volna a zaklatóval). Szülők és tanárok együttműködése vetett véget egy iskolán belüli, a tanulók között zajló zaklatásos történetnek is.

Mindkét igazgatónő azt érzi a legnagyobb problémának, hogy diákjaik nem fogják fel: ami a netre felkerül róluk, egy életre ott marad – az internet világa sem idő-, sem térbeli korlátokat nem ismer. Ráadásul az információ torzítható, valamint sérülékennyé tesz, zaklatás alapjául is szolgálhat, de változatlan formában is gondot okozhat a későbbiekben egy kihívó vagy kínos szituációt megjelenítő kép. Pár éve egy budapesti gimnáziumban osztálykiránduláson itattak le társai egy fiút, majd az öntudatlan kamaszt kínos szitukban fotózták le, később a képekkel kellemetlen helyzetbe hozták. Az ügy a bíróságon ért véget. Ez az eset is jól mutatja: amikor a gyerekek egy virtuális térben licitálnak egymásra, a természetes fékek is hamarabb eltűnnek. Az „áldozat” pedig bizonyos fokú személytelensége miatt kevésbé szánható meg számukra. A gyerekeket a like-gyűjtő akciókban nem tartják vissza az iskolai dörgedelmek, a szülők nagy része pedig teljesen járatlan a közösségi oldalak világában.

„Hiába tartunk előadásokat az internet veszélyeiről, a gyerekek nem látják, milyen következményei lehetnek annak, ha túl sok vagy nem megfelelő adatot tesznek magukról közzé, ha kihívóan viselkednek, ha bántják egymást – mondja Székelyné Nagy Zsuzsanna, az iskola igazgatója. – Felmértük, hogy milyen komplex ez a probléma: a kommunikációs kultúra hanyatlása, a személyiségi jogok kérdése, bűnmegelőzési tájékozatlanság, a nagyon komolyan terjedő internetfüggőség mind összeadódnak.” Tavaly ősszel egy szülő segítségével körvonalazódott számukra a megoldás: felállt egy hármas szakértői csapat a Belügyminisztérium Oktatásképzési és Tudományszervezési Osztálya, a II. Kerületi Rendőrkapitányság és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat munkatársaiból. Ez utóbbi olyan meggyőző előadásokat tartott az osztályfőnöki órákon, hogy több diák az alkalmak után felkereste őket személyes problémáival. A rendőrség bűnmegelőzési órákat szervezett, a Belügyminisztérium munkatársai pedig nekiláttak a szülőkkel együtt használható tájékoztatófüzetek átdolgozásának, amelyeket ősszel már haza is vihetnek a diákok.

A Fazekas igazgatónője nem kért külső segítséget, kollégáival a szülőknek és a diákoknak tartott előadásokon hívta fel a figyelmet a veszélyekre, valamint kötelezővé tette a 13 éven aluliak leiratkozását a Facebookról – volt olyan 4. osztályos kislány, aki zokogott a hír hallatán. Ez ugyanis a közösségi oldal használatának hivatalos korhatára, de nem jár következményekkel az, ha valaki a regisztrációkor „öregíti” magát, később pedig beállítja valódi életkorát, sokszor a szülők hozzájárulásával, sőt segítségével. A fazekasos diákok két napot kaptak arra, hogy lejöjjenek az oldalról, a legtöbben így is tettek, akad azonban olyan diák, aki álnéven visszakúszott a Facebookra. Az iskolának – jól tudják ezt ők is – nincs eszköze a szankciókra.

„Csak neveléssel tudjuk elérni, hogy rájöjjenek arra, hogyan használják a közösségi oldalakat. Nagyon fontos a szülő szerepe, ezért figyelmeztetjük őket is időről időre. A tanárokat pedig arra kérjük, hogy figyeljék ugyan a diákokat a Facebookon, de ne ott barátkozzanak velük” – mondja Hámori Veronika, a Fazekas igazgatónője.

Az őszt mindkét iskolában némi félelemmel, de a lehetőségeikhez képest felkészülten várják. A közösségi bomba ugyanis általában ilyenkor robban: kiderülnek a nyári sérelmek, egy osztállyal feljebb lépve pedig sokan hirtelen nagyobbnak érzik magukat, amelyre mások figyelmét is szeretnék felhívni: vagy egy sokat sejtető képpel, vagy társaik cikizésével.

Védtelen like-gyűjtők

Tom aznap délután boldogan kerekezett barátjához. A kisfiú rég várta, hogy találkozhasson Jackkel, akit a neten ismert meg. Boldog volt, hogy pajtása, aki a helyi focicsapatban játszik, edzeni hívja az otthonába. Amikor becsengetett a megadott címre, egy idegen férfi nyitott ajtót, aki Jack bátyjaként mutatkozott be. Sörrel itatta, amíg az öcsre várakoztak. Tom túl későn jött rá, hogy Jack nem létezik, hogy ez az ellenszenves férfi hívta igazából ebbe a házba. Undorító dolgok történtek ott vele, amiket még a szülei előtt is szégyellt. Aztán nem bírta többé magában tartani a vele történteket, segítséget kért egy olyan honlapon, amelyen zaklatások áldozatai jelentkezhetnek. Jól tette: megszabadult a tehertől, attól a szorongató érzéstől, hogy ő tehet mindenről. A férfit pedig letartóztatták, így másokat már nem bánthat.

A Tom – kitalált, de nem teljesen valótlan – történetéről szóló kisfilm rendszerint sokkolja a diákokat a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat felvilágosító tanóráján. A többi, kortárs netes zaklatásról, adatvisszaélésekről, internetes veszélyforrásokról szóló videó megtekintése és a feldolgozó beszélgetés során sok fiatalnál „esik le a tantusz”, ismernek magukra a filmekben. Ráébrednek, hogy túl sok személyes információt pakoltak fel magukról az oldalakra, hogy kihívó fényképeik könnyen egy pedofil oldal fotórovatát gazdagíthatják, és hogy milyen keveset tudnak virtuális barátaikról.

Az évente 20 ezer gyereket elérő felvilágosító program során tapasztaltak is azt bizonyítják – mondja el Borsi Zsuzsa, az európai Safer Internet Plus (biztonságos internet, saferinternet.hu) program hazai koordinátora –, hogy a fiatalok bár tudják, „mit nem kéne” a neten, mégis veszélybe sodorják magukat és/vagy társaikat. A nagyszámú érintettséget mutatja az is, hogy a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány Lelkisegély-vonalához havonta mintegy 20 hívás érkezik kifejezetten internetes zaklatás miatt. Ezek döntő részében átfedés van az internetes és az iskolai bántalmazás között, sokszor a személyes inzultusok folytatódnak a virtuális térben. Senkár Éva, a Kék Vonal pszichológusa szerint előfordul, hogy az egész életre kiható lelki gondokat, akár öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokat okozhat, ha nem kapnak segítséget az áldozatok. „Sokszor banális sérelmek fajulnak durvább bántalmazássá: valakit az iskolában kipécéznek, majd fokozatosan a »partvonalra« kerül, és zaklatások célpontjává válik. Ilyenkor pedig százszor durvább dolgokat képesek a bántalmazók az interneten leírni, mint ami az iskolában elhangzik. »Kicsinálunk«, »jobb lenne, ha eltűnnél «, a legalpáribb lejáratások sem ritkák. Előfordul, hogy az áldozat nevében vagy akár gúnynévvel nyitnak egy Facebook-profilt, ahová megalázó képeket, szövegeket tesznek föl, és ahol lejárató pletykákat terjesztenek róla” – mondja a szakember, aki szerint folyamatosan növekszik azon gyerekek száma, akiknek segítségre van szükségük.

Utoljára három éve készült átfogó európai kutatás a gyerekek internetezési szokásairól, amelyből kiderült, a magyar iskolások átlagosan 9 éves korukban kezdik el önállóan használni a világhálót. Az azóta eltelt időszakban az internethasználat kezdete vélhetően még korábbi időszakra tolódott és joggal feltételezhetjük, hogy a gyerekek többségének esetében 5-7 éves kor környékén fog stabilizálódni. Ságvári Bence szociológus, az ITHAKA Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója, a magyarországi kutatás vezetőjének tapasztalatai szerint már a 10- 11 évesek is gyakran számoltak be arról, hogy használják a legnagyobb közösségi oldalt, a Facebookot. Először inkább ezt is csak játékra, majd egyre inkább közösségi funkciókra. Már a 2010-es eredmények is azt mutatták, a 9–16 éves magyar gyerekek kétharmada rendelkezik legalább egy közösségi oldalon saját profillal. Manapság már az tekinthető kivételnek, aki 14-15 éves kora ellenére még nem regisztrált.

Az EU Kids Online-felmérésben minden tizedik gyerek számolt be arról, hogy rossz tapasztalata volt a használat során. Közülük 72 százalékot valamilyen zaklatás ért, 30 százalék számára zavaró szexuális tartalmú videóval vagy képpel találkozott, 29 százalékukat pedig szexuális jellegű üzeneteket is kapott. Kulcskérdés tehát, hogy a gyerekek mennyire vannak felkészülve a veszélyekre, és hogyan reagálnak, ha ilyesmivel találkoznak. Ságvári Bence úgy tapasztalja, hogy a fiatalok többsége jóval tudatosabb és óvatosabb ebben a kérdésben, mint azt a szülők vagy a tanárok hinnék. A fiatalok egymástól tanulnak, a felnőttektől a legritkább esetben kapnak hasznos információt a közösségi oldalak használatáról. „Az informatikaoktatás fókuszában még mindig a számítógép felépítésének megtanulása és az irodai alkalmazások használata van. A tudatos és biztonságos internethasználattal kapcsolatos ismeretek átadása azonban jóval ritkábban része az iskolai oktatásnak” – mondja a szociológus. A hátrányosabb helyzetű családokban, ahol a szülők alig vagy egyáltalán nem használják az internetet, a gyerekek nagyobb veszélynek vannak kitéve az internet világában. Szintén veszélyes vizekre eveznek az „ismerős- és like-gyűjtők”, akik önértékelési problémáikból fakadóan vagy csak valamiféle versenyszellemtől vezérelve igyekszenek minél több kapcsolatot létesíteni a közösségi oldalakon. Nem ritka, hogy kiskamaszoknak ezernél is több „barátja” van a Facebookon, ami nyilvánvalóan lehetetlen lenne, ha csak azokat jelölné be és vissza, akikkel valóban személyes kapcsolatot tart.

Ságvári Bence tapasztalatai szerint bizonyos életkor felett teljesen felesleges tiltani a közösségi oldal használatát. Sok iskolában a házirend szerint a diákoknak kikapcsolva kellene tartani a telefonjukat, ők azonban órák közben is facebookoznak. Okosabban járnak el azok a tanárok és iskolák, akik megpróbálják tudatosan beépíteni a közösségi oldalakat az oktatásba, az iskola mindennapi életének megszervezésébe. Például zárt csoportokat hoznak létre, majd ott kommunikálnak diákjaikkal a házi feladat vagy az osztálykirándulás ügyében. A felnőttek, a szülők részéről pedig a legcélravezetőbb stratégia az lehet, ha nem veszítik szem elől teljesen a gyerekek tevékenységét a közösségi oldalakon. Ságvári Bence szerint azzal segítünk nekik a legtöbbet, ha bizalommal közelítünk a gyerekek online tevékenységéhez, és ezt a világot megismerve és megértve próbálunk meg tanácsokat adni nekik.

Közösségi tragédiák

Bálint Orsolya

„Hetedikes koromban webkamerán cseteltem, hogy új barátokat szerezzek. Azt mondta, gyönyörű vagyok és tökéletes… Azt kérte, mutassam meg a mellemet… Megtettem. Egy évvel később kaptam tőle egy üzenetet a Facebookon, hogy ha nem csinálok neki egy kis műsort, közzéteszi a rólam készült félmeztelen képet. A karácsonyi szünetben hajnali négykor a rendőrség kopogtatott az ajtónkon. Mindenkinek elküldte a képemet” – így mesélte el, kártyákra írva a saját történetét a 15 éves kanadai Amanda Todd, az internetes zaklatás legismertebb áldozata, akinek megrázó videovallomását világszerte több mint tizenötmillióan nézték meg.

Amandát nemcsak az ismeretlen férfi zaklatta és fenyegette, hanem saját iskolatársai is, míg végül súlyos depresszióba esett és pánikrohamok gyötörték. Hiába váltott háromszor is iskolát, a fotó miatt társai újra kiközösítették, megalázták. „Ami egyszer felkerült a netre, kitörölhetetlen onnan” – írta Amanda, majd hat héttel később felakasztotta magát. Az Anonymus hackercsoport felfedte feltételezett zaklatója, egy 32 éves kanadai férfi nevét és címét. „Ha nem ő lenne, aki ezt a szörnyűséget művelte Amanda Todd-dal, akkor is egy a neten gyerekekre vadászó pedofil ragadozók közül” – tették közzé üzenetükben.

Amerikában a legnagyobb nyilvánosságot az ohiói Steubenville-ben történt ügy kapta, melyben egy tizenhat éves, ittas tinilányt a helyi iskolai focicsapatból többen is megerőszakoltak, és erről videók, fotók és kommentek százai kerültek fel a Facebookra, a Twitterre, a YouTube video- és az Instagram képmegosztó oldalra. Az elkövetőket nemi erőszak és (mivel kiskorúról volt szó) gyermekpornográfia terjesztése miatt is elítélték, de felfüggesztett börtönbüntetést kapott az a két tinédzserlány is, akik az áldozatnak halálos fenyegetéseket küldtek. Az ügybe szintén bekapcsolódott az Anonymus hacker közösség, és nyilvánosságra hozták további feltételezett tettesek nevét is, tiltakozva az ellen, hogy az iskola vezetősége kiváló sportolóikat védve megpróbálta eltussolni az ügyet.

Az amerikai ABC tévécsatorna Cyberbully címmel filmet is készített Megan Meier történetéről, akit a MySpace közösségi oldalon ért zaklatás, és emiatt a 14. születésnapja előtt öngyilkos lett. Az FBI nyomozása kiderítette, hogy a lány szomszédjai (egy iskolatársa és annak anyja) létrehoztak egy hamis felhasználói profilt az oldalon, és egy kitalált fiú nevében leveleztek Megannal, majd az így nyert bizalmas információkkal visszaéltek. Missouri államban ezután szavazták meg a „Megan-törvényt”, mely büntethetővé teszi az internetes zaklatás minden formáját.

Januárban egy 14 éves olasz tinédzser, Carolina Picchio követett el öngyilkosságot, mert nem tudta tovább elviselni a zaklatást, ami egy házibulin készült ittas videofelvétel miatt kezdődött, és még a halála után is folytatódott. „Bocsássatok meg, hogy nem vagyok elég erős, de nem bírom tovább” – ezt a búcsúüzenetet hagyta, és arra is utalt, hogy a mocskolódó hadjáratot volt barátja kezdte. Az olasz ügyészség végül nyolc 15 és 17 év közötti fiút gyanúsított meg az ügyben. Tavaly novemberben pedig egy 15 éves római fiú akasztotta fel magát, mert a Facebookon azt terjesztették róla, hogy meleg. Ezután olasz szülők egy csoportja bírósághoz fordult, hogy a közösségi oldal üzemeltetőit felelősségre vonják – a nyomozás jelenleg is folyamatban van.

A jelenség azonban nem csupán az amerikai vagy a nyugat-európai fiatalokat érinti. Tavaly egy 12 éves szlovák kisfiú apja vadászpuskájával lett öngyilkos, feltételezhetően társai zaklatása miatt. A Microsoft kutatása szerint a legtöbb internetes zaklatást a kínai fiatalok szenvedik el: 88 százalékuk állítja, hogy zaklatták az interneten (ez a világszerte nagyjából 37-40 százalékos átlag több mint kétszerese), míg a legkevesebbet (17 százalék) a japán fiatalok.

Bíborka kalandja a neten

Csepelyi Adrienn

Vajon mennyire könnyű a legnépszerűbb közösségi oldalon ismerkedni, információt gyűjteni másokról, netán hazudni, mint a vízfolyás? Jelentem – pontosabban képzeletbeli, tizenéves alteregóm jelenti –, gyerekjáték.

Szabó Bíborka június 22-én kezdte meg kalandos online életét. Adatlapja szerint 1998. március 19-én született, budapesti. Ahhoz, hogy mindezt kiötölhessem róla, előzetesen létre kellett hoznom egy e-mail címet, ami nagyjából 5 percet vett igénybe. Hogy tökéletesen tizenöt évesnek tűnjek, a címbe leleményesen beleillesztettem Justin Bieber nevét is, az mindig jól jön, ha tinilányok szimpátiáját kell elnyerni. Gondoltam, a Facebook-nevemet is bieberesítem, de nyilván másoknak is eszébe jutott ez a frappáns ötlet, mert a rendszer közölte, nem bitorolhatom sztárok nevét, használjam a sajátom. Így lettem Szabó. Az első feladat egy profilkép volt, körülbelül tízpercnyi keresgélés után már fel is töltöttem a vízparton mélabúsan, de háttal merengő Bíborka képét, háttérnek pedig egy móló szívszorító, naplementés fotóját választottam. Hogy igazán érett és művelt tininek tűnjek, összegugliztam néhány pazar idézetes képet Marilyn Monroe-ról, és külön mappába töltöttem őket, apró szívekkel kidekorálva. Végül már csak egy kutya kellett, szereztem hát egy igen jóképű mopszot, és büszke gazdiként azonnal posztoltam is. Így kezdtem el jelölgetni – ugyanis egy tizenéves ismerősömet felvéve az ismerőseim közé a Facebook ezernyi lehetőséget ajánl fel, kit ismerhetek. Az első ember öt másodpercen(!) belül igazolt vissza. Hat óra alatt 9, huszonnégy órán belül 20 ismerősöm lett, és innentől záporoztak a bejelölések. Egy hét múlva megkaptam az első privát üzenetet, nyilván egy fiútól, aki megkérdezte, mi újság, mintha legalábbis rendszeresen beszélnénk. Tőmondatokban válaszoltam, így nem fogott gyanút. Az üzenetben csajozni próbálók a második hétre háromra szaporodtak, én pedig közben lelkiismeretesen vágyakoztam a tenger után a bejegyzéseimben (össze is szedtem 2 like-ot). Bevetettem két háttal állós, forrónadrágos fotót, a vártnál kevesebb sikerrel. Minden jól ment, míg Bíborka vérszemet nem kapott a sokkoló gyorsasággal 200 fölé szaporodott baráti körétől, és ádáz jelölgetésbe nem kezdett. Először csak egy figyelmeztetést küldött a Facebook – arányaiban sokan nem igazoltak ugyanis vissza, körülbelül ötvenen –, hogy töröljem a felkéréseimet. Megtettem, és mivel ekkorra már a többi felhasználó ontotta a jelöléseket, Szabó Bíborkának július 3-án már 260 ismerőse volt. Mindegyiknek hozzáfértem valamennyi adatához, fotóihoz, láttam, hol járnak, mit néznek a moziban, kivel buliznak, mikor nincsenek otthon. Valamennyien kiskorúak, de rengeteg kihívó képük van: a lányok bikiniben vonaglanak a fényképező előtt, a fiúk félmeztelenül. Öregszem.

Július 4-én aztán beütött a krach – a Facebook nem engedett belépni. Először közölte velem, hogy egy hétig nem jelölhetek senkit ismerősként, majd azt is, hogy úgy tűnik, Szabó Bíborka nem valós személy (a rendszert nem győzte meg a forrónadrág), bizonyítsam be, ha mégis. Előbb egy úgynevezett captcha ugrott fel: a képen látható betűsort kellett beírnom, alátámasztandó, hogy nem vagyok robot. Ezt az akadályt könnyedén vettem, ám a következő lépésben egy fotóról kellett megmondanom, melyik „ismerősöm” látható rajta. Csúnyán megbuktam. A rendszer szerint óránként egyszer próbálkozhatok egy újabb fényképpel – ám tekintve, hogy a Facebook vagy nyolc válaszlehetőséget kínál fel, az esélyem, hogy újra Szabó Bíborkaként tündökölhetek, kétségbeejtően alacsony. A rendszer tehát okosabb, mint bármelyik „ismerősöm” a 260-ból.

Kitörölni a kitörölhetetlent

Lebhardt Olivér

Az informatikusok és az adatvédők régóta sejtik, hogy hiába töröljük adatainkat a Facebookról, az oldal tovább tárolja azokat. Max Schrems osztrák egyetemista egyszemélyes háborúja óta azonban biztosan tudjuk.

Az ausztriai joghallgató egy iskolai feladat alkalmával észrevette, hogy a Facebook adatvédelmi szabályzata és számos eljárása ellentétben áll az európai adatvédelmi irányelvekkel. Sok minden zavarta Schremst, de leginkább az, hogy semmit nem tudunk arról, milyen adatokat tárol rólunk a Facebook, és mit kezd azokkal később. Pedig az európai és az ír jog alapján (Írországban van a Facebook európai leányvállalata), minden adatkezelésről tájékoztatnia kell az adatkezelőnek az adat tulajdonosát, és engedélyt kell kérnie tőle minden új felhasználásra.

Ugyanezen európai szabályozás miatt, minden EU-állampolgárnak joga van tudni és kikérni az összes személyes adatot, amelyet egy cég tárol róla. Schrems kihasználva ezt a lehetőséget, hathetes huzavona és 23 e-mail után egy 1222 oldalas dokumentum formájában végre saját szemével láthatta, mit tud róla a legnagyobb közösségi oldal.

Az eredmény megdöbbentő volt: a Facebook a r égen kitörölt üzeneteket, barátokat és címkéket ugyanúgy tárolta, mint a meglévőket. Ez azt jelenti, ha megszüntetünk egy barátságot vagy leveszünk egy címkét egy képről, az nem törlődik ki, hanem csak láthatatlanná válik számunkra. Ez nyilvánvalóan ellentétes az európai adatvédelmi irányelvekkel. Schrems nem hitt a szemének, amikor ezt mind megkapta, mégis igazi jogi kihívásként értékelte a lehetőséget, a dokumentumot pedig bizonyítékként használta fel abban a 22 feljelentésben, amit a Facebook ellen tett az elmúlt két évben. Az ír adatvédelmi hatóság azonban májusig a 22 panaszra csupán egy jogi értelemben nem kötelező érvényű jelentést adott ki, felületes leírásokkal – olvasható Schrems internetes portálján, a Europe versus Facebook elnevezésű oldalon. Azóta több mint száz személy adott be panaszt, valamint öt EP-képviselő is kérdéssel fordult az ír adatvédelmi hatóság magatartása miatt az Európai Bizottsághoz. Az ügy folyamatban van, tétje, hogy törölhessük a Facebookról az egyelőre törölhetetlent.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!