Kihívás és kiállás – Dés László, a bevállalós

– Kell a baletthez érteni, ha zenét ír egy ilyen előadáshoz?

– Nem árt. A balettben nincs beszéd, magyarázat, a tánc gesztusai, a mozdulatok mesélik el a történetet – és persze a zene. Leginkább kortárs szimfonikus zenét írtam, de vannak benne improvizációk, ha már dzsesszzenész vagyok. A musicalekben, dalokban van szöveg, ami sokat segít a történet elmesélésében. Nehéz volt például a fizikai inzultust vagy egy pókerpartit megzenésíteni, utóbbit sikerült szellemesen megoldanunk: 4 hangszer folytat párbeszédet, amit a koreográfia, a táncosok remekül visszaadnak.

– Mit mond ma a világhírű dráma? Mitől lehet aktuális?

– 1947-ben mutatták be a Broadway-n, 1951-ben készült belőle film. Érdekessége, hogy a színpadon és a filmben is Marlon Brando játszotta Stanleyt. Akkor az USA-ban a homoszexualitás bűn volt, Tennessee Williams „érintettként” szintén sokat szenvedett emiatt. Ma az előítéletek szintén nagyon erősek itthon, de az is mindenkit érintő, örökérvényű kérdés, hogy milyen döntések, véletlenek révén veszíthetünk el mindent, kerülhetünk a legkiszolgáltatottabb helyzetbe vagy leszünk éppen boldogok.

– Jól sejtem, hogy akkor tud a dzsesszel foglalkozni, ha zenét szerez a „könnyed műfajban”, kiszolgálva a közízlést?

– Csakis a magam ízlését szolgálom. Sikeres musicalszerző, filmzeneszerző és dzsesszzenész is vagyok, nem kell mentegetőznöm. Dolgozom a magam tudása, tehetsége, ízlése szerint, semmit nem csinálok megalkuvásból. Ha ez tetszik a közönségnek, az remek, Anno nem tudtam, hogy az Udvaros Dorottya-lemez sikeres lesz vagy sem. Szerettem dalokat írni, ezért csináltam. Elfogyott 30 ezer példányban, ami akkor bukásnak számított, mert egy Koncz Zsuzsa- vagy LGT-album 200 ezerben mentel. De az a lemez hozta magával például azt, hogy 1986-ban Kaposváron Lukáts Andor felkért egy zenés darabra, ugyanis Ascher Tamás kezébe adta az Udvaros-dalokat.

– Arra utaltam az előbb, hogy a „könnyebb műfajból” (musical, filmzene, dalszövegszerzés) meg lehet élni, a dzsesszből kevésbé.

– Ez a műfajok sajátja: az egyikre néhány százan, a másikra több tízezren kíváncsiak. De nem ez alapján dolgozom. Például Olaszországban Verdire járnak tömegek, ott az a közízlés. Nálunk más… Aki dzsesszzenésznek megy, az ne panaszkodjon, tudjuk, hogy a nyelvezete bonyolultabb, kevesebben kíváncsiak rá. Egyébként az improvizációs dzsesszkoncert nekem könnyebb, mint például egy musical szerzése, ez utóbbinál ugyanis az elejétől a végéig ott vagyok, a szövegkönyv, a zeneszerzés után jön a stúdiózás, a keverés stb., sokkal bonyolultabb, időigényesebb. Szó sincs róla, hogy ez alsóbb rendű lenne, mint a dzsessz.

– Múlt hétvégén zajlott a 88. Ünnepi Könyvhét. A tavalyit Esterházy Péterrel nyitotta meg, az volt az utolsó közös fellépésük. Az idein már egyedül szaxofonozott…

– Nagyon szomorú volt, ugyanott álltam, ahol tavaly felléptünk. Ugyanazt játszottam: az Örömódát. Dadogva, ahogy tavaly is, mert örömre nincs ok. Ott volt Péter felesége, megöleltük egymást, az jó volt. Utána jött Závada Pál megnyitója.

– A szaxofon és a dzsessz – legalábbis az ön előadásában – nekem legtöbbször szomorúnak hangzik. De lehet, hogy csak nem hallgattam eleget…

– Nincs hangzásideál a szaxofonnál a dzsesszben. Mindenki kezében máshogyan szól a hangszer – alkattól, habitustól függ, és attól is, hogy milyen passzban vagy. Már az 1987-ben alakult Trio Stendhalban is alkottunk vidámat, drámait, témától, hangulattól függően.

– A Trio Stendhalban Snétberger Ferenccel és Horváth Kornéllal bejárták szinte egész Európát, de Indiában is koncerteztek. Majd a rendszerváltáskor Snétberger Berlinbe költözött. Önben fel sem merült, hogy megragadja a kínálkozó lehetőséget?

– Langypisa diktatúra volt a ’80-as évek végén, mindenki érezte, hogy bomlik a rendszer itthon és a Szovjetunióban is. Érződött a felszabadultság és a nyitás. A művészi életben is egyre többet szabadott kimondani, leírni. A kaposvári színház életébe 1986-ban kapcsolódtam be, akkor már senki nem törődött az elvtársakkal, erjedési folyamat zajlott. De az összekacsingatás a művész és közönsége között még bőven működött. Aztán a rendszerváltozás után némi zavar támadt. Már mindent ki lehetett mondani a médiában, a nyilvánosságban, feleslegessé vált a metaforikus jelbeszéd. De az utóbbi években mintha újra kezdene visszatérni! És ez nem véletlen.

– Ahogy az sem, hogy azt mondják: nagyobb kaland itthon maradni, mint külföldre költözni.

– Ez a szocializmusban is szállóige volt. Visszakanyarodtunk oda, pedig megvolt a lehetőség, hogy Budapest olyan legyen, mint Bécs, Párizs vagy más európai, demokratikus város. De meg kell tanulni ezt is kezelni, és ennek ellenére tudni dolgozni és normálisan élni.

– Folyamatosan telt házzal megy a Vígszínházban A Pál utcai fiúk, amiben a grund a haza jelképe. Hogy érzi magát a mai „grundon”?

– Jobb sorsra érdemes az ország. Nem használtuk ki 1989 lehetőségét. Az egész reformkor, az 1848–49-es szabadságharc arról szólt, hogy az elmaradott feudális világból egy felvilágosult, európai polgári létet valósítsunk meg, most ennek pont az ellenébe megyünk. Ezt teszi tönkre a jelenlegi politika. És ki tudja, mennyi idő lesz ezt a károkozást rendbe hozni, ha egyáltalán lehetséges. Persze én már nem magam miatt aggódom, hanem a gyerekeimért, az unokáimért.

– Önt inspirálja vagy bénítja ez a közeg?

– Fontosnak tartok még megírni dolgokat. Van egy olyan témám, ami vélhetően életem legnagyobb munkája lesz. Egy valós, magyar történelmi személyiségen keresztül mutatja majd be a világunkat, egy zenés darab lesz, de nem musical.

– Szinte minden ellenzéki tüntetésen részt vesz, Bayer Zsolt lovagkeresztje miatt tavaly visszaadta saját tiszti keresztjét. Megéri nyíltan politizálni?

– Ez nem haszonelvűség kérdése. Van egy koordináta-rendszerem, gerincnek is nevezhetjük. Nulla, azaz az origó alá nem megyek, mert megroppan, elporlad a váz. Sokakat láttam, akik belülről szétmállottak, megromlottak, s ezzel a tehetségük is eltűnt. Jelezni kell a hatalom felé, hogy az nincs rendben, ha egy kártékony szörnyeteg, egy nyilas lelkű újságíró, aki a kormány megbízásából írja a szörnyűségeit és megfertőzi a közbeszédet, ilyen kitüntetést kap. Én nem akarok ilyen figurával egy klubba tartozni. Akár a Kossuth-díjamat is visszaadnám, ha odáig fajulna a helyzet. Nagyon szomorúnak tartom, hogy Kocsis Zoltán elfogadta azt a Horthy által alapított Corvin-láncot, amit anno Bartók Béla visszautasított. Vagy hogy Kertész Imre elfogadta azt a Szent István-rendet, amivel anno Göringet és Haynaut is kitüntették. Ezt szerintem nem lehet.

– Sok művész nem vállalja ilyen nyíltan a véleményét…

– És? Igen, sokan félrenéznek, úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne. Cenzúrázzák magukat. Hárítanak, jól akarják érezni magukat, ami érthető, de öncsalás. Én az előző rendszerben sem fogtam be a pofámat, most, az állítólagos demokráciában sem. Vannak rendezők, művészek és a közönség, akik kíváncsiak rám. Jelenleg négy színház játssza a munkáimat, de egyre szűkül a megnyilvánulási tér. Azért ne higgye, hogy egész nap ezen kesergek.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!