Joguk, hogy családban éljenek

Nóra tizenkét éve különleges nevelőszülő. Saját két kislánya mellett rendszeresen egy-két plusz, az állami gondozásból családba helyezett gyereket nevel. Nemcsak azért különleges, mert otthont ad az otthontalanoknak, hanem mert, ahogyan a különlegességét igazoló bizonyítványa mondja, „alkalmas a nála elhelyezett tartósan beteg, fogyatékos vagy három év alatti, azaz különleges ellátást igénylő gyermekek kiegyensúlyozott nevelésére”. Ennek ellenére már két ízben megtörtént, hogy vissza kellett adnia a szívéhez nőtt csöppségeket, mert a kistelepülésen, ahol él, nem tudták biztosítani számukra a megfelelő fejlesztéseket. Noémit egy erdélyi asszony hagyta a debreceni kórházban, pár naposan került Nóráékhoz. Amikor 4 hónapos korában kiderült, hogy nagy valószínűséggel oxigénhiányból fakadó lemaradásai vannak és lesznek, az előírt kora gyerekkori fejlesztések helyett az ellátórendszer turbó üzemmódba kapcsolva néhány hét alatt kijárta, hogy a román állam vissza akarja igényelni és saját állami gondozásba venni a gyereket.

„Többször is felhívtak, sőt személyesen is a lelkemre kötötték, hogy ne említsem meg a fejlődési zavart – meséli már-már rezignált belenyugvással. – És ne is próbáljak küzdeni, a románok akarják a kislányt, végül is az anya román állampolgár, őket illeti a gyerek, előbb-utóbb úgyis sor került volna erre. Mindezt rögtön azután, hogy jeleztem, gond van a picivel, és elindítanám az ilyenkor szokásos protokollt. Egy szülő- vagy egy örökbe fogadó anya és köztem az a különbség, hogy ők legalább küzdhetnek a gyerekeikért. Nem mintha errefelé (Nóra és férje egy Nógrád megyei kistelepülésen élnek) olyan nagyon sokra mennének, de legalább harcolhatnak érte, hogy megkapják az előírt fejlesztéseket vagy hogy a befogadónak kijelölt iskola felvegye őket. Jocó például 3 éves kora óta velünk nevelkedett. Amikor megkaptuk, már lehetett tudni, hogy minden bizonnyal enyhén autista. Ezért is került be a gyermekotthonba – a családja enni alig tudott adni a négy testvérének. Egy autista kisfiú számukra olyan nehézséget jelentett, amit szó szerint felfogni sem tudtak. Csak azt látták, hogy más, mint a többi, hogy sokszor feszültebb, ingerlékenyebb, hogy nem lehet megnyugtatni, sőt szeretni se lehet. Legalábbis úgy nem, ahogy ők tudtak szeretni. Nálunk valahogy magára talált” – mondja büszkén a nevelőanya.

Mivel Nóra egyik saját lánya is sajátos nevelési igényű gyerek, Jocónak már a nagyjából kitaposott úton sikerült kijárni egy óvodai gyógypedagógust, akivel nagyon nagy szerencséjük volt. A gondok ott kezdődtek, amikor ugyanezt a segítséget az iskolában, szakemberhiány miatt, már nem kapták meg. Számtalanszor jelezte, kérte, járt a nyakukra, hogy a gyereknek az alapműködéséhez nagyon nagy szüksége volna az előírt fejlesztésekre, de azon túl, hogy igazat adtak neki és a türelmét kérték, az ég adta világon semmi nem történt. „Egy édes szülő ilyenkor addig mehet, amíg célt nem ér – folytatja Nóra. – Én írhatok az iskolaigazgatónak, a KLIK-nek, de még az ombudsmannak is, vagy kérhetem az ellátórendszer segítségét, maximum azt érem el vele, hogy az állam megpróbálja rövidre zárni a problémát. Nem megoldani, hanem megszüntetni.” Jocó 9 éves volt, amikor az állam úgy döntött, visszaveszi és a saját biztonsága, valamint a kezelhetősége érdekében egy intézetben helyezi el a kisfiút. Nóráék 2 éve mindent megtesznek azért, hogy a gyerek visszakerülhessen a családba, ám mivel az állapota az otthonban ez idő alatt rengeteget romlott – egyedi fejlesztést ott sem kap –, egyre reménytelenebb a küzdelmük.

Segítség nélkül nem megy

Az állami gondoskodásba kerülő fogyatékos gyerekek számára előnyösebb lenne, ha nem intézetekben, hanem nevelőszülőknél élhetnének – állítja Kovács Éva, a Kézenfogva Alapítvány szakmai vezetője. Sok nevelőszülő szívesen vállalná is, hogy fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozzon, ha elegendő segítséget kapna, és nem kellene pluszban megküzdenie az állami ellátórendszer hiányosságaival. A nevelőszülők szinte kivétel nélkül nők – elegendő, ha a házaspár egyik tagja kapja meg a képesítést, a család onnantól befogadó családdá válik –, többségük szegényebb településeken, régiókban él. Mivel a nevelőszülőség munkalehetőség is, és munkaviszonyként ismeri el az állam, zömüknek ez a kizárólagos foglalkozásuk. Kovács Éva úgy gondolja, hogy a fogyatékkal élő gyerekek nevelésére alkalmas különleges nevelőszülők száma nem azért csökken évről évre, mert hibádzik a szándék. Szerinte számtalan olyan nevelőszülő van, aki szívesen fogadna családjába fogyatékos gyereket, csak éppen amiatt nem teszi meg, mert attól a pillanattól kezdve, hogy hazaviszi a gyereket, segítség nélkül, egyedül marad a problémával. „A gyermekvédelembe kerülő gyerekek esetében a sok-sok nehéz családi történet által okozott érzelmi sérüléshez képest egy értelmi fogyatékosság vagy mozgássérültség nem is tűnik feltétlenül annyira nehéznek. Az a tapasztalat, hogy sok-sok rosszabb dolog is történhet egy kisgyerekkel, mint az, hogy fogyatékos, amit a nevelőszülők is jól tudnak” – vallja a szakember. Úgy véli, Nóráék esete tipikus történet. A Kézenfogva Alapítvány segítségét is kérték olyan párok, akik nem a gyerek, hanem a rendszer fogyatékosságaival nem tudtak megbirkózni. Egy középkorú házaspártól éppúgy elvették a másfél éves neveltjüket, mint Nóráéktól Jocót, miután az anya jelezte, hogy van valamilyen mozgásproblémája. Pedig a szülők nem ijedtek meg, nyakukba vették a kisvárost, ahol éltek, és vadul kutatták, hogy hol kaphatna a kisfiú megfelelő szaksegítséget, korai fejlesztést. Mivel azonban azon a településen nem volt ilyen ellátás, ezért a gyermekvédelmi rendszer visszavette a gyereket, és egy intézetbe helyezte, ahol szerintük a fejlesztése jobban megoldott.

Minden harmadik fogyatékkal él

A szakmai állásfoglalás, de még a gyermekvédelmi törvény szerint sem jelent valódi megoldást, ha ilyen esetekben a gyereket visszadugják az intézetbe. Az államnak gondoskodnia kellene arról, hogy a kicsik kaphassanak elérhető szakellátást és korai fejlesztést, a szülő pedig megfelelő támogatást. A Hintalovon Alapítvány éves jelentésében szereplő adatok alapján 2017-ben közel 21 ezer gyerek és fiatal élt a gyermekvédelmi szakellátásban – körülbelül kétharmaduk nevelőszülőknél, a többiek pedig nevelőotthonokban. Bár a gyermekvédelmi törvényben előírt kötelezettség szerint a 2015-ös év végéig nevelőszülőknél kellett volna elhelyezni valamennyi családjából kiemelt 6 év alatti gyereket, ehhez képest az egyik legfrissebb európai kutatás szerint 550 három éven aluli gyermek él továbbra is Magyarországon gyermekotthonban, amelyek nem nyújtanak a szükségleteiknek megfelelő ellátást. 2016. december 31-ig a 12 éven aluliak családba helyezésére is sort kellett volna keríteni, ám hivatalos, megismerhető adat ennek sikerességéről, illetve a 6 éven aluliak nevelőszülőknél való elhelyezésének arányáról a mai napig nem áll rendelkezésre. Talán még ennél is durvább, hogy a gyermekotthonokban élő kiskorúak harmada valamilyen fogyatékossággal, sajátos nevelési igénnyel él – ők még mindig a „kivétel”, akikre az állam önkényesen nem vonatkoztatja a gyermekvédelmi törvényben és a nemzetközi egyezményekben előírtakat. Magyarországon egyébként a fogyatékossággal élő gyerekek száma meghaladja a 35 ezret – integrációjuk az iskolarendszer hiányosságai miatt nemcsak az állami gondozásban, de a családokban sem nagyon valósul meg.

Fogyatkozó nevelőszülők

A legfrissebb KSH-adatok szerint is a gyermek- és lakásotthonban élő gyerekek harmada fogyatékossággal élő, ehhez képest a fogyatékos gyerekek gondozására szakosodott különleges nevelőszülők száma idénre 23 százalékkal csökkent. Az anyagi keretek (alacsony nevelőszülői bér és gyerekek utáni ellátmány), valamint a nevelőszülőség alacsony társadalmi megbecsültsége mellett az is problémát jelent, hogy az aktuális képzési rendszerben azok, akik nevelőszülővé szeretnének válni, egy olyan, 9 hónapig tartó (heti 1 napos elfoglaltságot jelentő) képzésen kell, hogy részt vegyenek, ami munka mellett nehezen teljesíthető. Különleges nevelőszülőket pedig már nem is képeznek, pontosabban a jelenlegi tananyagban nincsen arra vonatkozó modul, hogyan kell bánni a sérült vagy fogyatékkal élő gyerekekkel. Az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét aláíró államok elismerik ugyan, hogy „a szellemileg vagy testileg fogyatékos gyermeknek teljes és tisztes életet kell élnie, ha lehet, családban”, de Magyarország egyelőre nem ratifikálta az egyezményt. Ahogyan a gödi Topház vagy a Zalaegerszegi Gyermekotthon kapcsán tavaly mi is beszámoltunk róla, az otthonokban áldatlan állapotok uralkodnak, ugyanakkor egy fogyatékos gyereknek szinte esélye sincs rá, hogy családba kerüljön. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány vezetője hangsúlyozza, nagyon fontos lenne, hogy a speciális figyelmet igénylő gyerekek helyzetére ne csak a sajtóban megjelenő botrányok idején figyeljen oda a társadalom. „A speciális figyelmet folyamatosan biztosítanunk kellene – döntően azért, hogy helyzetükben előrelépés következhessen be, családjaik megkapják a szükséges támogatást, és a gyerekek ne „másodrendű” állampolgárokként lépjenek majd ki a felnőtt életbe.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!