El tudnak képzelni kegyetlenebb dolgot, mint egy kánikulában elzárt csap? Magyarországon minden embernek alkotmányos joga, hogy vízhez jusson – nem csak az év legmelegebb napjaiban –, méghozzá megfelelő mennyiségben és minőségben. Csak időnként akad, aki ezt nem veszi figyelembe.
Jelenleg mindenhol van víz Ózdon. Igaz, most épp nincs is 40 fok. Amikor volt, akkor viszont egy ideig víz nem volt. Miért? A polgármester csak annyit mondott: rend kell, hogy legyen, és egyesek lopják a vizet. A közkutak elzárása azonban olyan mértékű felháborodást szült, amivel kezdeni kellett valamit. A jelenség viszont fontos hiányosságokra mutat rá. A víz ugyanis hatalom, csak egyáltalán nem tiszta, hogy ki és hogyan élhet (vissza) vele.
„A lakosság ivóvízzel való ellátása a legfontosabb közszolgáltatások egyike, amely nélkülözhetetlen emberi szükségletet és társadalmi-közegészségügyi igényt elégít ki. A lakosság egészséges ivóvízzel való ellátása az önkormányzatok kötelező feladata” – mondja ki a III. Nemzeti Környezetvédelmi Program. Az a program, ami a 2009–2014 közötti időszakra alapcélként fogalmazta meg az ország fenntartható fejlődési pályára történő állítását. Mindezt a Víz és Egészség Jegyzőkönyv 5. cikke a következőképp erősíti meg: „Biztosítani kell az egyenlő mértékű hozzájutást a vízhez, mind mennyiségben, mind minőségben a népesség minden egyes tagja számára, de különösen azok számára, akik hátrányos helyzetben vannak vagy társadalmilag kirekesztettek.”
De van elég, megfelelő minőségű ivóvíz hazánkban? Az adatok szerint nincs. Magyarországon a lakások 94 százaléka csatlakozik a vezetékhálózatra, 4-5 százalék él olyan környezetben, ahol 150 méteren belül elérhető valamilyen közkút, ám a lakosság 1-2 százaléka ennél nagyobb erőfeszítést kell, hogy tegyen azért, hogy vízhez juthasson. Ez természetesen azokat a mélyszegénységben élőket jelenti, akik telepeken, jóformán négy vályogfal közt élnek, víz, gáz, villany nélkül. Vagyis a hátrányosak és kirekesztettek.
És persze (az ózdi polgármester szavaival élve) mindig vannak „egyesek”, akik lopják a vizet. De azt azért sejteni lehet, hogy az esetek többségében nem a mélyszegénységben élők mossák a (nem létező) kocsijaikat, mint ahogy a kertjeiket sem igazán tudják locsolni, minthogy nincs bennük semmi, amit locsolni kéne. Ettől azonban a víz fogy, feltartóztathatatlanul, és ró egyre nagyobb költségeket az önkormányzatokra. Akik viszont helyenként a közkutak vízdíját igyekeznek áthárítani azokra, akik a kutakat használják.
A kör ördögi, jó megoldás egyelőre nem született. A bizonytalanság oka elsősorban jogi: nincs ugyanis tisztázva, mire terjed ki a polgármesterek hatalma, és mire nem. A TASZ idén év elején kért segítséget az ombudsmantól a helyzet tisztázására. Romaprogramjuk keretében ugyanis több Heves és Borsod megyei településen találkoztak a problémával, miszerint a helyi képviselőtestületek önkormányzati rendeletben szabályozzák a közkútról vett víz díját. Főként olyan területeken, ahol a vízhálózatba be nem kötött, vagy éppen arról már (nyilván tartozás miatt) leválasztott ingatlanok lakói, vagyis szegény, rendkívül rossz körülmények közt élők használják ezt a vizet. Az alapvető jogok biztosa júniusban tette nyilvánossá az elvégzett vizsgálat eredményeit, és ekkor hívta fel a figyelmet arra, hogy jelenleg hazánkban tisztázatlan a vízhasználati díj önkormányzati kivetésének jogszabályi háttere. Szúrópróbaszerűen vizsgálták meg néhány, a fent említett területeken elhelyezkedő önkormányzat vízhasználati rendeleteit (többek közt olyan településeknél, mint Hernádnémeti, Felsőzsolca és Gyöngyöstarján), és azt tapasztalták, valóban nagy eltérések vannak arról, ki, mennyit és kire hárít át a vízdíjból. Az érintett minisztériumok közt sincs ez ügyben egyetértés: a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium álláspontja az, hogy a vonatkozó jogszabály lehetőséget ad az önkormányzatoknak arra, hogy másra terheljék a költségeket. Ezt azonban még ők is aggályosnak találják, így javasolták a közvíz beszedett helyi adópénzből történő kifizetését. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma viszont úgy látja, kizárólag az önkormányzat dolga, hogy biztosítsa a vizet mindenki számára, akinek szüksége van rá, a használatra vonatkozó díjat pedig nem állapíthat meg. Szabó Máté ombudsman tehát felkérte az emberi erőforrások miniszterét, hogy az érintett minisztériumok bevonásával dolgozzon ki egy vízdíj-támogatási rendszert a szociális alapon rászorulók részére.
Igazságot tenni ebben az ügyben szinte lehetetlen. Helyi adókból a hátrányos helyzetű térségekben lévő önkormányzatok nehezen tudják kifizetni a közkutakból elcsorgó vizet, pláne akkor, ha abból jóval több fogy a szükségesnél. Ha másra terhelik át a vízdíjat, akkor az jár rosszul, aki amúgy is szinte a semmiből él (következésképp fizetni sem tud). És az is, aki rendelkezik vezetékes ivóvízzel, és nem használja a közkutat (még autómosásra sem). A szociális alapú támogatási rendszer megoldást jelenthetne erre, kérdés, hogy lesz-e rá fedezet, és hogy mikor vezethetik be (ha elkészül egyáltalán). Addig azonban csak retteghetünk a hírektől, hol és mikor zárják el újra a vizet.
Ám mindez nem történhet meg nevelő szándékkal. Úgy, ahogy egyébként történt nemrég a Miskolc melletti Lyukó-völgyben, ahol a helyi Jobbik vezetésével, egy markolóval vágták át a nem fizető családok telkére vezető vízcsöveket. „Rendteremtés” – így jellemezte Jakab Péter, a Jobbik helyi képviselője az akciót, amelynek keretében rengeteg család maradt víz nélkül. „Most már sem a putrikban, sem azok 150 méteres körzetében nincs vízvételi lehetőség”, így viszont „olyan fokú gyermekveszélyeztetés alakult ki a területen, hogy az azonnali és radikális beavatkozást igényel a gyermekvédelem részéről” – folytatta a rendteremtési elképzeléseket a képviselő. A vízzel tehát vissza is lehet élni, hatalmat gyakorolni olyan, amúgy is elnyomott, hátrányos helyzetű embereken, akik végső kiszolgáltatottságukban bármikor pellengérre állíthatóak.
Vagy éppen Ózdon, ahol a „mások bűnei” miatt szomjaztak gyerekek, idősek, betegek a legnagyobb hőségben. De a hőségtől függetlenül is – ma Magyarországon elvileg egy gyereknek sem lenne szabad szomjasnak lennie.
Az mindenesetre beszédes, hogy az önkormányzat még 3 évvel ezelőtt nyert 1,46 milliárd forintot Svájctól a vízellátási infrastruktúra fejlesztésére. A pályázati kiírás szerint még 2 évük van arra, hogy befejezzék a projektet, vagyis hogy legyen mindenhol megfelelő mennyiségű és minőségű víz.
Mindezek tükrében tehát arra az egyszerű kérdésre, amit az ombudsman tett fel („Tud-e inni a gyerek csapvizet, ha szomjas?”), nem biztos, hogy mindig, mindenhol igen lesz a válasz. És sajnos egyáltalán nem biztos az sem, hogy a jövőben nem fordulhat elő többé, hogy pénzhiány miatt vágják el az embereket – akár a legnagyobb hőségben is, ha úgy adódik – az életet adó víztől.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!