Megszenvedett könyvek – Bartos Erika a beteg gyerekekért

– A Csillagbusz már a hatodik segítő jellegű munkája. Saját ügyek ezek, vagy felkérésre készültek?

– Egyet leszámítva mindegyik megkereséssel kezdődött. Készítettem már daganatos, leukémiás, szívbeteg, szervátültetett gyerekeknek hasonló könyvet. Az első megkeresés 2009-ben érkezett a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet irányából – kaptam egy levelet egy anyukától, akinek a kisfián Angliában végeztek el egy szívsebészeti beavatkozást. Elmesélte, hogy a kezelés legelején a kisgyerek kapott egy könyvet, amelyben az ő kis nyelvén le volt írva, rajzokkal illusztrálva, hogy mi történik majd vele a műtét során. Miután túlestek a műtéten, és a gyerek felgyógyult, az édesanya elhatározta, hogy itthonra, magyarul is ír egy ilyet. A szakmai partner a klinika volt, engem pedig azzal keresett meg, hogy illusztrálnám- e. Az első kis füzetnek egyetlen beavatkozás volt a témája, a szívkatéterezés, de később született egy második füzetke is magáról a szívműtétről.

– Ismerte a szívbetegségeket?

– Semmit nem tudtam róluk. Szerencsére elmondhatom, hogy csak szülni voltam kórházban. Viszont rengeteg segítséget kaptam a klinikán dolgozó orvosoktól és önkéntesektől. Mindent elmondtak, mindenre felkészítettek, hogy kicsit beletanuljak, mielőtt lerajzolom, és személyesen is körbejárhattam a kórház helyszíneit, a kezeléseket. Bármit kérdezhettem, mindenre választ kaptam, de így is megrázó volt számomra.

– A Meggyógyult a szívem után egy még komolyabb téma találta meg…

– Az Őrzők Alapítvány keresett meg a Tűzoltó utcai Gyermekklinikáról: daganatos és leukémiás gyerekek számára szerettek volna könyvet készíteni, ugyanazzal a céllal, amivel a szívfüzet is létrejött. Ebben a kötetben már sokkal tágabb terjedelemben mutattuk be a betegséget négy daganattípuson keresztül. Egy leukémiás, egy agydaganatos, egy gyomordaganatban és egy csontvelődaganatban szenvedő kisgyerek útját jártuk végig rajzokkal és szöveggel.

– Konkrét gyerekek ők?

– Igen, de más néven szerepelnek a könyvben. Van, akivel ma is tartom a kapcsolatot, merthogy szerencsére mindannyian felgyógyultak, mind a négy történetnek pozitív a vége. Hiába, hogy a statisztikák nem azt mutatják, hogy minden esetben ennyire pozitív az út, ennek a könyvnek az a célja, hogy ezt a pozitív életszemléletet táplálja, és ezáltal segítse a gyógyulást.

– Mennyire volt lelkileg megterhelő végigjárni velük a különböző protokollokat?

– Sokszor nagyon megszenvedtem. Amit tudtam, ki is próbáltam. Befeküdtem például a CT-gépbe, mert bár mondták, hogy embert próbáló feladat, én nem tudtam, mire számítsak. Úgy szerettem volna lerajzolni, hogy tudjam, mit érez az, aki benne fekszik. Felnőtt embernek is rémület abban a szűk csőben feküdni. Csak úgy tudom végiggondolni, mit tanácsolnék egy-egy ilyen helyzetben egy kisgyereknek, milyen trükkökkel vészelje át a vizsgálatot, ha tudom, milyen neki ott bent. A Kékgolyó utcai Sugárkezelő Intézetben folyó kezelések is mélyen megráztak. A sugárkezelés egy vastag, betonfalú teremben történik, itt a kicsiknek mozdulatlanul kell lenniük, ami eleve nagyon nehéz számukra. Azt találták ki az orvosok, hogy ezen a bitang vastag betonfalon fúrnak egy lyukat, beleépítenek egy hangszórót, így ha a szülő kívül mesét olvas, azt bent hallja a kisgyerek. Pontosan tudja, hogy már csak két Kisvakondot kell végighallgatni, és akkor vége.

– Hogyan kezeli a lelki tusákat?

– Minél jobban fáj, minél inkább megrendít valami, annál jobban akarom csinálni, annál inkább akarok segíteni. És hát minden lelki tusa komoly érési folyamat bennem is. Nagyon sokat tanultam belőlük.

– Például mit?

– Sok egyéb mellett azt, hogyan lehet a legnehezebb helyzetben is pozitívnak maradni, támaszt nyújtani, kapaszkodót adni. Az Őrzők Alapítvány önkéntesének például, aki egyébként érintett édesanya, minden helyzetben van a zsebében egy képletes buborékfújó, amivel egy kis örömöt tud csalni az arcocskákra. Persze én is mindig szívvellélekkel, az utolsó hitemig igyekszem a legjobbat nyújtani. Amúgy mindig a felkészülési szakasz igazán nehéz, a rajzasztalnál már elememben érzem magam. A rajz fantasztikus kifejezőerő. Két vonallal szerintem több érzelmet lehet elmondani, mint egy hosszú beszéddel.

– Mindig azonnal igent mond egy felkérésre?

– Először kicsit félek tőle, aztán persze rábólintok, végigcsinálom, és végül mindig örülök, hogy elvállaltam. Épp most fogadtam el egy újabb felkérést, amelyben a Pető Intézet konduktorai kértek fel egy epilepsziáról szóló mű elkészítésére. Egyelőre erről sem tudok sokat, de majd belemerülök. Az autizmus spektrumzavarral élő gyerekeket bemutató Csillagbusz miatt például fél évre beiratkoztam a Gyógypedagógiai Főiskolára.

– A karitatív könyvekkel párhuzamosan indított egy új sorozatot is: a Brúnó Budapesten az építészet és a mesekönyvek világának egyfajta ötvözete…

– A Brúnó-sorozat igazi jutalomjáték, építészet és gyereklélek egybeszőve. Ennél nagyszerűbb feladat számomra nem is létezik. Hatrészes sorozat lesz, tulajdonképpen a Hoppla folytatása, de nem állatfigurákkal, hanem emberekkel. Csaknem három évig gyűjtöttem a témákat hozzá, a főváros szerethető oldalát domborítottam ki. Minden helyszínt, ami benne van a könyvben, végigjártam. Jegyzeteltem, rajzoltam, ahol tudtam, ott fotóztam is. A Várnegyed metszetrajzánál például nem lehetett fotóval boldogulni. Alaposan át kellett gondolni, mi van mi fölött, hogy jönnek a szintek. A Sikló metszete is nagy kedvencem. Még a műszaki vezetőjével is beszéltem, hogy értsem, hogyan működik, mi hajtja. Rá is került a rajzra: legalul ő az az apró, zöld ruhás figura az íróasztalnál.

– Mintha a mesék világában egyre nagyobb hangsúly kerülne eredeti szakmájára, az építészetre. A Budapest titkai már nem is gyerekkönyv.

– Sándor Tibor, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményének a vezetője a könyvben lévő rajzokból nyílt kiállításon azt mondta, hogy ez a Budapest-könyv magán hordozza, hogy mesekönyvkészítő írta, mint ahogy a Brúnó is, hogy építész készítette. Számomra ez nagyon rendben van. Az ember úgysem bújhat ki soha a bőréből. Ha újra szakmát kéne választanom, most is az építészetet választanám. Bár alapvetően óvónő akartam lenni, csak a műegyetem varázsa elvonzott.

– A Budapest-könyvbe is annyira megszállottan vetette bele magát, mint ahogyan a lerajzolandó betegségekkel ismerkedik?

– Pont ugyanúgy. Három évig kutattam levéltárakban, beszéltem intézményigazgatókkal, századfordulós alkotók leszármazottaival találkoztam. Strobl Mátyás például, a Halászbástyánál lévő Szent István-szobrot alkotó Strobl Alajos unokája meghívott az otthonába, ahol családi fotókba is belepillanthattam. De olyan is előfordult, hogy azt a DHL-es szállítmányozót kutattam föl, aki anno a Mátyás-templom harangjait utaztatta Passauba felújításra.

– Nem használja a netet forrásként?

– Az internet sok mindenre jó, de számtalan olyan információ kering rajta, amit senki nem ellenőrzött. Valaki egyszer leírta, azt mások átvették, és ma már készpénznek vesszük. Krúdy Gyuláról is számos portál leírja, hogy ott lakott az Astoria közelében álló Unger-házban, pedig erre nincs bizonyíték. Csupán annyi tudható az író levelezéséből, hogy az Astoriában lakott egy ideig. Szóval a netről csak óvatosan informálódom, mindig a leghitelesebb forrást keresem.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!