Lakatos László hatéves korban döntötte el, hogy hangszerkészítő lesz. „Apukám bevitt egy műhelybe, és én abban a pillanatban tudtam, hogy hazaértem. Az iskolákat befejeztem, a diplomákat szépen szétosztottam a családban, hogy ne idegeskedjenek, hogy nem lesz miből élnem. Ennek már majd’ harminc éve.” Az elektrotechnikus és tanár végzettségű fiatalember fúvós hangszereken játszott, és egész jól festegetett. Lehetett volna belőle… szinte bármi.

„Hála istennek, nem vettek fel az akadémiára. Lettem volna egy közepes festő. De én már akkor éreztem, hogy a festészetben számomra van egy határ, aminél tovább nem mehetek, nincs hozzá eszközöm. De a hangszerkészítésben nincs ilyen határ. Itt a cél mindig a tökéletesség, amit soha nem érhetek el, de mindig törekszem rá. Nem kell hozzá sok, mondjuk úgy kétszáz élet.”

Lakatos László igazi műhelye – ahogy a legtöbb mesternek – a házában van, neki éppen Zebegényben. Velünk a javítóműhelyben, az Opera mögötti kis utcában találkozik.

Odabent leírhatatlan mennyiségű szerszám, véső, fúró, millió apró gyalu, kések, reszelők, ecsetek, tégelyek. A mester, pipával a szájában, éppen egy beteg hegedűt nézeget. „Nincs valami jó állapotban, de az biztos, hogy komoly darab. Első ránézésre talán Reményi…” A férfi, aki a hegedűt behozta, bólogat: igen, igen, biztosan Reményi. A nagyapja vette még annak idején, és ő is ezt mondta. „Reményi Mihály és László a legnagyobb hegedűkészítők voltak a századfordulón, akkoriban a világon nem volt náluk jobb” – magyarázza a mester. Amikor pedig lemérik a hegedűt, kiderül, minden stimmel. Szinte tökéletes darab.

„A hegedűkészítés olyan, mint a középkor  építészet. Egy Stradivarinál éppúgy az aranymetszés szabályai érvényesek, mint a Szent Péter-bazilikánál.”

Apropó, Stradivari. Egyszer egy fiatalember jött be a műhelybe. Azt mondta, ő zongorista, az édesanyja pedig, aki nemrég halt meg, hegedűművész volt az Operaház zenekarában. Két hangszert hagyott rá, és ő szeretné felbecsültetni őket, mert az árukból venne egy zongorát. „Az első darab nem volt nagy szám, tisztességes, jó állapotú hegedű. A második viszont… Alig volt rajta ép felület, összevissza volt karcolva, egy kicsit talán repedt is volt, de az a hangszer… Uramisten! Azelőtt még sosem fogtam kézbe ilyesmit.” Lakatos mester szeme még ma is csillog, amikor ezt a történetet meséli. Az öreg hegedűről azonnal látták, hogy különleges, néhány perc múlva már biztosak voltak benne, hogy egy Stradivari. „Uram – mondtam a fiatalembernek –, ebből a hegedűből biztosan nem vehet egy zongorát… Ebből minimum negyvenhét Steinwayt vehet!” Furcsa, hogy az idős művésznő nem mondta el a fiának, mi van a birtokában. Talán nem is tudta – próbálom menteni a dolgot. „Dehogynem tudta – kacsint a mester –, ő és aki korábban javította, az biztosan tudta. Legfeljebb nem mondta el senkinek, nehogy lába keljen.”

Egy jó állapotú Stradivari akár két-három  millió dollárba (6-900 millió forint) is belekerül, ha egyáltalán megjelenik a piacon. A cremonai mester hosszú élete során (93 évet élt!) körülbelül ezer hangszert (hegedűt, brácsát, violin de gambát, hárfát) készített, ebből legalább hatszáz még ma is használatban van. „Egy Stradivarit legalább 250-300 éves fából készítettek. Tekintetbe véve, hogy a mester 1737-ben meghalt, és az utolsó éveiben már nemigen készített hangszert, egy ma is használatos Stradivarius fája legalább 600 éves. Még jó száz éve van hátra.”


A jó hegedűfát ugyanúgy a
terroire határozza meg, mint a
jóféle szőlőt. A fekvés, a talaj és
persze a szél. Minél szelesebb a
hegyoldal, annál könnyebb lesz
a faanyag – mondják. A legjobb
a lucfenyő és a jávor, de egyre
többen esküsznek a gyümölcsfákra
– köztük is elsősorban a
körtére és az almára. „A gyümölcsfáknak
meleg hangjuk
van, nekünk pedig sok szép
gyümölcsfánk. Nagyhatalom
lehetnénk, ha okosan használnánk
őket” – mondja Lakatos
László.


Azt mondják, egy kínai gyári hegedű éppolyan tökéletes formájú, mint a legmívesebb Stradivari. A számítógép sokkal precízebben dolgozik, mint a legnagyobb mester. Mégis – állítja Lakatos László –, még egy laikus is meg tudja mondani, melyik a gyári és melyik a mesterhangszer.

„Olyan ez, mint amikor a tudósok előállítanak egy tökéletes emberi sejtet, amivel csak egy probléma van: nem él. Ha az ember sokszor nyúl hozzá egy fához, akkor az a fa átveszi az ember rezgéseit. Ez persze transzcendencia, de mi hiszünk benne.”

Antonio Stradivarit már életében hamisították, azóta pedig ezerszám készültek „valódi” Stradivari-utánzatok. Némelyikük kiváló hangszer, de – állítják a szakértők – meg sem közelítik az eredetit.

„Egy hangszerkészítőnek a legfontosabb a mestere. Tőle tanul meg mindent, a faválasztásól a kézmozdulatokig. Stradivari annyira fukar ember volt, hogy a saját fiait is rabszolgaként dolgoztatta, és semmit nem tanított nekik. Ezért nem vihették tovább a műhelyt.” Ezt már Faragó-Thököly Márton meséli, aki egy ferencvárosi bérház második emeletén készíti hangszereit.

A 33 éves fiatalember Kanadából települt haza, tizenhárom évvel ezelőtt. Ötvenhatos menekültek gyermekeként orvosnak készült, de mindig tudta, hogy sosem lesz belőle az. „Az egyik Reményi unoka Kanadába vetődött, ott nyitott műhelyt. Tőle kérdeztem, fogadna-e mint tanítványt? Azt mondta, neki nincs már helye, de ha magyar vagyok, inkább jöjjek haza, mert Budapesten dolgozik Guminár Tamás, aki ma a világ egyik legjobb mestere, és tőle sokat tanulhatok.”

És nemcsak tanult, hanem az első hegedűjét is abból a fából készítette, amit a mestertől kapott. „Az első saját fáimat akkor vásároltam, amikor elkezdtem a hangszerkészítő iskolát Budapesten. Ez három év volt, utána két év inaskodás. Mikor végeztem, akkor vehettem elő ezeket a darabokat.”

Márton egy év alatt két-három hegedűt készít, a fennmaradó időben hangszereket javít. „Egy hangszer elkészítése minimum 400-450 munkaóra. Buddhista lélek kell ahhoz, hogy ezt a fajta koncentrált figyelmet és a néha napokig tartó egyedüllétet elviselje az ember. Van, hogy annyira belefeledkezem a munkába, hogy egész nap egy falatot sem eszem. Néha napokig ki sem mozdulok a lakásból. Egy gyalupad nagyon tudja vonzani az embert.”

Transzcendencia ide, buddhista lélek oda, a hegedűkészítőnek is meg kell élnie valamiből. Egy magyar készítő remekéért ma akár 2-3 millió forintot is adnak. Feltéve, hogy van rá vevő. Elsősorban zenészek és gyűjtők vásárolnak kézzel készült hangszereket. Faragó-Thököly Márton szerint ma már nem az a baj, hogy kevés a jó mester, hanem hogy szűk a magyar piac.

A legjobbak elsősorban külföldön adnak el, de egyre több zenész szülő vásárol a gyermekének ilyen hangszert, tudva, hogy ha a gyerek abbahagyja is a zenélést, a hegedű megtartja az értékét.

„Ma az ingatlan után a hangszer az egyik legjobb befektetés – mondja, és leemel a polcról egy német nyelvű katalógust. – Ez a bank például több száz hegedűt, brácsát és nagybőgőt vásárolt fel, és adta oda a legkiválóbb zenészeknek. A hangszer akkor tartja meg az értékét, ha értő kezek játszanak rajta.”

A fiatal mester szerint a legfontosabb az évtizedekkel ezelőtt elvesztett bizalom helyreállítása. Hogy a zenészek ne mondják, hogy csak külföldön lehet jó hangszerhez jutni. Ezért kezdeményezte hat évvel ezelőtt a Wine and Violin Hegedűkészítő Szalont, ahol a zenészek és készítők találkozhatnak és tapasztalatot cserélhetnek.

„A magyar hangszer sorsa hasonló  a kadarkáéhoz – magyarázza. – 1945 és 1990 között háromféle bor létezett: fehér,  vörös és a kadarka. Na az utóbbi olyan is volt. Harminc évnek kellett eltelnie, mire ismét eljutottunk oda, hogy a kadarka egy csodálatos bor, csak érteni kell hozzá.



A magyar hegedűkészítő iskola Európa-szerte elismert
volt, egészen a II. világháború végéig. A Reményi, Sternberg
és Mogyoróssy műhelyekben készült hangszerek felvették a
versenyt a bécsi vagy akár az olaszországi mesterekéivel.
A háború sok készítőt elűzött,
mások odavesztek. 1945 után a műhelyeket államosították, a
legjobb szakembereket pedig bekényszerítették az akkor alakult
Kozmoszba, hivatalos nevén Kozmosz Kultúrcikk és Fémárukat
gyártó Ipari Szövetkezetbe. Köztiszteletben álló hangszerkészítők
gyártottak rendőr- és úttörősípokat szakmányban.
Akik tehették, 1956-ban elhagyták
az országot. A többiek vagy „alámerültek és kibekkelték” a
következő évtizedeket, vagy felhagytak a szakmával. 1990 után
új lendületet kapott a magyar hangszerkészítés. A mai harmincas-
negyvenes generáció már újra ott van Európa élvonalában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!