Tejcsoki színű bőr, hófehér fogsor, viseltes kalap. Az ékes magyarsággal beszélő, félig afrikai Lamine tizennégy éve él a kicsi zselici zsákfaluban, Almáskeresztúron. Ő úgy mondja: hazajött, mert neki Magyarország a szabadság földje. Kecskefarmja ma már vonzza az egzotikumra szomjas turistákat, de Lamine nem szereti a túl nagy felhajtást. Választott életmódja filozófiai alapokon nyugszik. Szerinte az élet egy puzzle – ha figyelsz a jelekre és megtalálod az egymáshoz illeszkedő részeket, összeáll a kép.
A faluvégi háznál négy nagytestű kutya áll őrt a szélesre tárt kapuban. Barátságosak, de jobb a békesség, inkább az utcán parkolunk. Az elénk siető Lamine kíséretében gyalog kaptatunk fel a domboldalra, az Afrika pavilonig. Tipsy, a pónilány kíváncsian méreget minket seprű szempillája alól. Házigazdánknak egyébként meg se kottyant az emelkedő, naponta ötvenszer futkos föl és le. „Jobb, mint a fitnesz” – bizonygatja. „Mert a városi ember egész nap ül, aztán elmegy a konditerembe, hogy egészségesen éljen és jól nézzen ki. Amit én csinálok, az is elégeti az energiát, edzés a jó levegőn, és még hasznot is húzunk belőle.”
Jó, akkor legyen kettő
Kaba Lamine egy vegyes házasság gyümölcse. Guineai édesapja építészetet tanult Németországban, egyetemistaként nyaralni jött a Balatonra, ahol beleszeretett egy magyar lányba. Mindkét gyermekük Münchenben született, a szülők és Lamine húga most is ott élnek. A kisfiú a nyarakat nagyszülei hétvégi házában töltötte a Dunakanyarban. „Náluk találkoztam először a természettel. Mezítláb mászkáltam a fűben, fürödtem a Dunában, sütött a nap, ciripeltek a tücskök – úgy éreztem, ez maga a szabadság. Nekem a város aranykalitka, műélet. Már tizenévesen tudtam, hogy nem akarok városban élni. Svájcban teleraktam az erkélyt paradicsompalántákkal, néztem, ahogy megpirulnak a bogyók – varázslatos élmény volt” – meséli.
A guineai rokonlátogatások során is a szabadság levegőjét szívta be. Élvezte, hogy apja hazájában megőrződött az ősi kultúra, a gyerekek együtt játszottak, énekeltek, táncoltak, az asszonyok közösen főztek. Semmit nem hajszoltak, mindenen megosztoztak, boldogok voltak a szegénységben. Húsz éve járt ott utoljára, idén februárban újra elment, és szomorúan látta, hogy minden megváltozott. Van tévé, autó, okostelefon, de már nincs közösség.
Szakács azért lett, mert szeretett a konyhában bűvészkedni, kísérletezni. Főzött Németországban, Svájcban, sőt Alaszkában lazachalászoknak is. Munkahelyein legtöbbször bevándorlók vették körül, akiket nem fogadott be az adott társadalom. Őt is kívülállónak kezelték, amíg meg nem szólalt. Lamine ugyanis mindegyik nyelvet megtanulta, ahol dolgozott, beszél angolul, németül, franciául, és persze magyarul. Épp a svájci hegyek közt szakácskodott, amikor megpillantott egy bájos, törékeny lányt. Simone a kiskertjében gyomlált, s Lamine azonnal tudta, ez a lány kell neki.
Abban, hogy Simone-nal Almáskeresztúrra költöztek, döntő szerepet játszott Lamine festőművész nagyapja, aki hatvanöt éves korában hátat fordított Budapestnek és itt vett házat. Mire az i¨ú házaspár 2004-ben megérkezett, a környéken mindenki ismerte a különc városit, Szigetvárig szinte nem volt olyan porta, ahol ne lógott volna a falon egy-egy képe. „Nagyapa nekünk adta a fáskamrát, kivakoltuk, konyhát építettünk hozzá és csináltunk veteményeskertet, mert ahhoz valamicskét értettünk” – idézi fel a kezdeteket Lamine. „A szüleim mindezt visszalépésnek élték meg. Ők idegenként kezdtek új életet egy idegen országban, megteremtették a családnak a jómódot, mi pedig visszatértünk oda, amit ők maguk mögött hagytak. Én sem tudtam, mi vár itt ránk. Kalandtúrára indultunk, ami a mai napig tart. Nem terveztük, hogy állataink lesznek, de kiderült, hogy a kecske roppant hasznos, lerágja a telket elborító bozótot és még tejet is ad. Utána olvastunk, így megtudtuk, hogy a kecske társas lény. Jó, akkor legyen kettő – gondoltuk. Aztán négy lett, mert a gazda, akitől vásároltunk, már felszámolta a nyáját, csak a kedvenceit tartotta meg és ragaszkodott hozzá, hogy együtt maradjanak. A négy kecske sok tejet adott, ezért kezdtünk el sajtot csinálni. Kérdezgettünk, kóstolgattunk, ami nem sikerült, ment a moslékba, mert akkor már hízóink is voltak.”
Nincs megállás
A Kaba-farmon semmi nincs túllihegve. Az Afrika pavilon ívelt teteje, az oszlopon függő afrikai maszk éppcsak sejteti az ősi gyökereket. A maszk alá felszögezett cédulán ákombákom gyerekírással ez áll: „szél fújta, csodálatos nap volt”. Mióta Laminéék beszálltak a falusi vendéglátásba is, mind több a látogató. „Itt a gyerekek nem a telefonjukon lógnak. Látszik rajtuk, hogy nem tudnak betelni a kecskékkel, kutyákkal, macskákkal, pónikkal. Mi fontosnak tartjuk, hogy megmutassuk nekik és mindenkinek: így is lehet élni” – jegyzi meg Lamine. Majd hozzáteszi: az Afrika pavilont eredetileg kétszintes lakóháznak szánta, de csak hitelből tudták volna befejezni, és nem akartak egy ház rabjai lenni. Arra is rájött, hogy nem kell ekkora ház, mert ők mindent ketten csinálnak, egész nap kint vannak, a házba csak aludni járnak.
Főszezonban reggeltől estig nincs megállás. A ma már hetventagú kecskenyáj napi százhúsz liter tejet ad, kézzel fejnek, ilyenkor a kecskék fejét egy saját készítésű, kalodaszerű faácsolat rögzíti. A tejből naponta tizenkét kiló sajt készül, amit pécsi üzletekbe és éttermekbe szállítanak, a maradékot helyben árulják. A régebben vészesen fogyó falu mostanság hatvannyolc őslakót számlál, ám az utóbbi években felpezsdült az élet, németek, svájciak, belgák vettek itt üdülőházat. Magyar fiatalok is akadnak, akik Laminéék példáját követve itt akarnak letelepedni.
Almáskeresztúron egyre több vendégház nyílik, néhányba a Kaba-farm viszi a reggelit. Ebédelős csoportot is fogadnak az Afrika pavilonban, de a náluk töltött órák sosem csak az evésről szólnak. Lamine amúgy bármit megfőz, persze elsősorban a saját termékeiket reklámozza. És már hozza is a bodzás, cukormentes üdítőt, mellé az ízléses címkével ellátott, csomagolt lágysajtot. Mohón eszegetünk, közben Lamine azt mondja: jókor jöttünk, kezdenek átállni téli üzemmódra, most jut ideje ránk. „Ilyenkor már csak kétnaponta készítünk sajtot, mert az állatok egy része vemhes, másik részük az lesz, tehát nem veszünk le tőlük tejet, mert kell az energia a magzatnak” – magyarázza. „Vannak kecskefarmok, ahol fehérjedús táplálékot kapnak az állatok, s egész évben fejik őket. Szerintünk ez természetellenes. Mi a réten legeltetünk, mert úgy gondoljuk, a kecskének is jár a szabadság, télen pedig pihenjenek ők is meg mi is.”
A mérték érték
Dél körül az ólban már fészkelődnek a kecskék, nem csoda, rég a legelőn kellene lenniük. Lamine miattunk borította fel a szokásos menetrendet, nehogy üres ólat találjon a fotós. Mielőtt kihajtaná a nyájat, még rátér arra, miért állt rá némi húzódzkodás után erre a beszélgetésre. Azért, mert van valami, ami nem hagyja nyugodni. Tavaly meghívták, hogy látogasson el lakásotthonokba, állami gondozott gyerekekhez. Hat helyen járt, Szigetvártól Mohácsig.
„Sose voltam még hasonló helyen, nagyon megérintett. Hattól húszévesig voltak ott gyerekek, meséltem nekik, csináltunk a tejből túrót, vajat, nagyon tetszett nekik, nem akartak elengedni. A nevelők beszéltek arról, hogy ha a gyerekek innen kikerülnek, könnyen elkallódhatnak. Nincs családjuk, nincs hová menniük, legtöbbjük sorsa bizonytalan. Ott csírázott ki bennem a gondolat, hogy ezek a gyerekek közösségben nevelkednek, s a közösség nagy erő. Ha felnőve összeállnának, vennének egy házat vidéken és gazdálkodni kezdenének, az megalapozhatná a jövőjüket. Szeretném, hogy létrejöjjön egy ilyen projekt. Amivel tudok, segítenék is szívesen, és nem csak én. Több tucat fiatal gazda van körülöttünk ötven kilométeres körzetben, összedolgozunk, barterozunk, jó emberek, hozzánk hasonlóan gondolkoznak, egészségesen termelnek. Biztos vagyok benne, hogy ha nem is mindenki, sokan beszállnának ebbe az ügybe.”
Lamine nem hiszi magát Megváltónak. Eszében sincs bárkire ráerőszakolni a saját elveit. De úgy véli, kell és érdemes terjeszteni azt az értékrendet, amely az életüket meghatározza. Ők úgy döntöttek, mértéket tartanak. Nem akarnak több állatot, amennyi pénzt így megtermelnek, az nekik elég. Van egy húszéves autójuk, amíg megy, nem vesznek másikat. Most már a nagy házban laknak, mert a nagypapa visszament a fővárosba, jelenleg egy öregotthonban él.
Előbb-utóbb építenek majd másik házat, de nem kacsalábon forgó palotát, hanem kicsit, otthonosat, megfelelő szigeteléssel, napelemekkel, fúrt kúttal.
Már lefelé baktatunk, amikor látom, hogy Simone derékig behajolva a kocsijuk csomagtartójába egyik csomagot pakolja a másik után. Csak a reggeli köszönésnél bukkant fel egy percre. Náluk Lamine a marketingfelelős, jól is áll neki. Simone sem rejtőzködött, de ma annyi ideje se volt, hogy levegőt vegyen. Meghalt a kilencvenegy éves nagyapja, holnap hajnalban indul Svájcba.
Egész nap az motoszkált bennem: vajon miért nincs ennek a két szép embernek gyermeke? Most merem csak megkérdezni, és Lamine azt válaszolja: lett volna három is, sajnos mindegyik elment idő előtt. Már megbékéltek ezzel, nem sorscsapásnak élik meg. Úgy tartják, talán ez is egy jel, talán egyéb dolguk van a világban. Például az, hogy minél több embernek megmutassák, szerényen is lehet boldogan élni. Mert szerintük az az igazi trükk, ha a kevésből ki tudják hozni a legtöbbet.
FOTÓK: DRASKOVICS ÁDÁM
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
