Kalap, kabát, csavarkulcs - 1956. július: Szombathelyre indultak, az NSZK-ban landoltak

Az összeesküvők a Vörösmarty cukrászdában gyűltek össze utoljára. „Költsük el az összes pénzünket zserbóra – javasolta a többieknek Gyuri. – Mindegy, hogy a másvilágra megyünk, vagy a másik világba, ott már nem lesz szükségünk a forintjainkra.” Polyák György és hat fiatal társa innen a Ferihegyi reptérre indult, hogy eltérítsék a Budapest–Szombathely–Zalaegerszeg menetrend szerinti Malév-járatot. 60 évvel ezelőtt, 1956. július 13-án, pénteken a HA-LIG lajstromjelű LI–2-es utasszállítógép 13 óra 50 perckor 13 utassal, köztük a gépeltérítőkkel és 5 főnyi személyzettel a fedélzetén szállt fel. Nem sokkal később a mindenre elszánt huszonévesek a „Jé, ott van Győr!” jelszóra akcióba lendültek, a fedélzeten pedig pillanatok alatt elszabadultak az indulatok. Kezdetét vette a ma már némely pontján komikusnak ható, de akkor élet-halál kérdést jelentő eseménysor – zuhanással, lövésekkel, sérültekkel, kényszerleszállással, amely kilenc ember számára a szabadságot hozta el. Kilenc? Az előbb csak hét gépeltérítővel kezdődött a történet. Nem ez lesz az egyetlen furcsaság ebben a sztoriban, Magyarország legnagyobb gépeltérítésének történetében.

„Nem volt túlságosan kidolgozott a terv – vallja be hat évtized távlatából nevetve Iszak Ferenc, a gépeltérítés szellemi atyja. – De számunkra csupa szerencsés véletlent hozott a péntek 13., amit babonából választottunk.” A legnagyobb szerencsének azt tartja a ma már Frank Iszak néven Amerikában jógastúdiót vezető egykori újságíró, hogy összeismerkedett a lábatlani bokszklubban Polyák György „ferencvárosi csibésszel”, akiről a kritikus helyzetben kiderült, hogy „millióból az egy”, aki nem csak nagyszerű pilóta és ügyes verekedő volt, de a hősiessége a kritikus pillanatokban megsokszorozta erejét és találékonyságát. „Nélküle mind meghaltunk volna, elképesztő, amit ő ott végrehajtott” – mondja Iszak Ferenc, és ezt erősíti meg az egyik egykori utas, Somody Imre is, az egyetlen, aki a hazatértek közül még életben van és segíthet feleleveníteni a hatvan évvel ezelőtt történteket.


Lábatlanból az égre

Iszak Ferencet jó ideje foglalkoztatta a disszidálás gondolata. A Dunántúli Napló egykor megbecsült újságírója az enyhülés két évében végzett tevékenysége miatt ’56-ban üldözötté vált, az Optikai Művektől a Vásárcsarnokig mindenhol bujkált, míg végül a lábatlani cementgyárban kötött ki, és ott „benézett” az edzőterembe. Bokszolói múltja és lelkesedése önkéntes trénerré avatta, és hamar rátalált hasonló sorsú társaira a klubban. Polyák György vadászpilótának tanult, de mert megtagadta a belépést a kommunista pártba, szintén partvonalra került.

„Egy nap a söröskorsóba kapaszkodva azt magyaráztam Gyurinak, hogy ki kell innen jutnunk valahogy. Ő hitetlenkedve kérdezte, hogy ugyan milyen út vezet ki ebből az országból. Pont egy gép szállt el felettünk és a kondenzcsíkra mutatva azt mondtam neki: hát így, Gyuri, odafönt.”

A két huszonéves sráchoz két másik nehézsúlyú bokszoló, a kulák származása miatt deklasszált Balla Jóska és Kiss Gábor, valamint két vitorlázórepülő, Jakaby Jóska és Pinter Karcsi csatlakozott, akiket politikai okokból kicsaptak a Műszaki Egyetemről. Iszak felesége, Emese lett a társaság egyetlen női tagja. Az eltérítést hónapokig tervezték, de számos információnak nem voltak birtokában, ezért sejthető volt, hogy majd improvizálni kell a gépen.

„Nem érzem azt, hogy meg fogok halni, mondta a feleségem – idézi fel Iszak Ferenc a nagy nap reggelén az utolsó egyeztetést –, és valahogy mindannyian ezt éreztük. Pár órával később, amikor nem tudtuk, hogy milyen országban landolunk, viszont már azt éreztem, ha Keleten vagyunk, a kezemben lévő fegyverrel lelövöm a feleségemet. Nem akarom végignézni, ahogy megkínozzák, felakasztják. Akkor újabb csoda történt, mint annyi pontján ennek a történetnek. A felhők közül nem csak egy repülőtér bukkant ki, de a hamarosan megjelenő katonai gépkocsi antennáján amerikai zászló lobogott: a NATO építés alatt lévő leszállópályájára érkeztünk, mint aztán megtudtuk, az NSZK-ba”. De ne szaladjunk előre a csodák sorában.


A szerencse napja

Már az is nagy dolog volt, hogy az aznapi járatra minden gond nélkül jegyet adtak a hét fiatalnak. Ennek oka az lehetett Iszak Ferenc szerint, hogy aznap érkezett az országba Mikoyan a Kreml küldöttjeként megbuktatni Rákosit, és az összes ávós ezzel volt elfoglalva. Azért egy így is akadt a fedélzeten, ezt az összeesküvők is tudták, úgy tervezték, hogy a jelszó elhangzásakor minden férfiutast leütnek, mert köztük kell lennie az ávósnak. A csomagjaikat nem kutatták át, így felvihették azokat a csavarkulcsokat és gumibotokat, amelyekkel aztán nekiestek az utasoknak: Komáromi Károly, a Zalaegerszegi Ruhagyár osztályvezetője, Szántó György, a gyár műszaki igazgatója, Dénes Tibor dramaturg és egy DISZ-titkár (Dolgozó Ifjúság Szövetsége,  a Rákosi-korszak kommunista ifjúsági szervezete, az 1957 tavaszán alakult KISZ elődje – a szerk.) fiatalember jócskán kaptak az ütlegekből. A másik DISZ-titkárt, mivel egy hölgy volt, nem bántották. „Egyáltalán nem tűntek izgatottnak, nem volt semmi a levegőben” – meséli Somody Imre, aki akkoriban Szombathelyen élt és dolgozott, és éppen hazafelé tartott a budapesti Ganz Művekben tartott szokásos látogatásáról. „Az egyikük Sződnél elkiáltotta magát, hogy »Jé, ott van Győr!«. Én akkor felvilágosítottam a tévedéséről, így az akció nem indult még el. Elszundítottam, aztán arra ébredtem, hogy zuhanunk. Mindenki és minden repkedett a fedélzeten, miközben ütlegelték a férfiakat” – idézi fel Somody az apokaliptikus jelenetet, amelynek nyomait korabeli fotók őrzik: a gép belsejében mintha bomba robbant volna, úgy nézett ki. A személyzet minden tagja, beleértve az ávóst is, a pilótafülkében tartózkodott, amelynek ajtaját bezárták, és a központ utasításait követve meredeken ereszkedni kezdtek, hogy kényszerleszállást hajtsanak végre. Polyák ekkor berúgta az ajtót és kirántotta az ügyetlenkedő ávós kezéből a pisztolyt. „A hat Malév-gép közül csak ezen volt fából a pilótafülke ajtaja – mondja Ferenc –, a többi alumíniumból. Azt nem tudtuk volna betörni, és így hamar véget is ért volna a kalandunk. Egy újabb szerencsés véletlen.” Polyák nagyon komoly közelharcba került az ávóssal, miközben a rádiós egy rakétapisztollyal ütötte a fejét, ami 36 helyen berepedt. A megszerzett pisztollyal figyelmeztető lövéseket adott le, melynek hatására a fedélzeti szerelő azt mondta: „Fiúk, adjuk meg magunkat!” Akkor már Góré János első tiszt is hajlandó volt engedelmeskedni neki. Az ávóst kipofozta a kabinból, a fejét többször beleverte a gép kárpitozás nélküli oldalába – ez volt az igazán fapados járat, amely hol személyeket, hol árut szállított. Ez esetben vegyesen, ezért is sérülhetett meg az egyik utas súlyosan egy nehéz ládától a zuhanás közben. Mivel a földön tudtak már a gépeltérítésről, alacsonyra kellett menniük, hogy ne szedjék le őket, sem Magyarországon, sem a többi országban: Pozsony és Bécs között a Duna fölött pár tíz méterre repültek, „a hajókéményekbe be tudtunk volna köpni” – meséli Somody Imre, aki a gépeltérítők segítségére sietett a navigálásban. Az összeesküvők az előző évi Kincses Kalendáriumból kitépett aprócska, pontatlan térképpel próbáltak tájékozódni, nem nagy sikerrel. Bécs fölött végre felhúzhatták a gépet, innentől oldódott a hangulat „odafönt”.


Hősök és banditák

„Az egyik srác elővett egy üveg rumot, hogy nyugodjunk meg, mindenkitől elnézést kért és elmesélték, hogy miért vágtak bele a veszélyes kalandba. Azt hiszem, hogy aki nem volt nagyon rosszul, az mind megértette őket” – idézi fel Imre.

Nemsokára újabb veszélyhelyzet állt elő, a kapitány jelezte, hogy már csak negyedórára elegendő üzemanyaguk van, kénytelenek leszállni, miközben csak remélték, hogy eredeti céljuk, München felé haladnak.

A már említett újabb szerencse folytán az elhagyott repülőtéren landoltak Ingolstadthoz közel, Manching szélén egy üres NATO-reptéren.

Fogalmuk sem volt, milyen országban lehetnek.

„Rögtön a sebesültekkel kezdtünk foglalkozni, leszedtük a repülőajtókat és ráfektettük őket – meséli Iszak Ferenc. – Aztán egy biciklijét toló ember fedezte fel őket, aki hozott segítséget és megnyugtatta őket: az NSZK-ban vannak. Pillanatokon belül felbolydult minden: jöttek a mentők, a rendőrök, aztán az újságírók is, és a tudósításuk nyomán egy perc alatt világsztárok lettünk.” A kommunista országból gépeltérítéssel megszökött fiatalemberek másnap már a címlapokon szerepeltek. „Egy arra járó fotósnak pár óra alatt meglett a nyaralásra való pénze” – meséli nevetve Somody Imre, akit a többi épségben maradt emberrel, azaz a személyzet egészséges tagjaival egy közeli panzióban szállásoltak el.

„Azt mondta a házigazda, hogy együnk-igyunk, úgy is a német vagy a magyar állam fizeti, egy hétig nagyon jól voltunk tartva.”

Mivel a magyar állam nem állt diplomáciai kapcsolatba az NSZK-val, így a Frankfurtban szolgálatot teljesítő kereskedelmi attasé képviselte az országot azokon az egyeztetéseken, ahol arról döntöttek, hogy ki megy és ki marad, illetve, hogy hogyan jutnak majd haza, akik a távozás mellett döntenek. „Az utasok közül a két DISZ-titkár gondolkodás nélkül a disszidálás mellett döntött, a többiek és a személyzet tagjai nem akartak maradni. Szegény Góré János első tisztnek borzalmas hete volt, folyamatosan a repülési térképeket dugdosta a szobájában, nehogy a gaz imperialisták hozzájussanak, nem mintha bárkit érdekeltek volna” – meséli nevetve Somody Imre. Az ügyeiket intéző Gáti János kereskedelmi attaséra Somody nagy szeretettel emlékszik vissza, mert a hithű kommunista férfi sort kerített arra, hogy rejtjeles üzenettel értesítse a férfi családját arról, hogy életben van.

A hazaút is tartogatott még izgalmakat Somodyéknak, egyrészt, mert a számukra fantasztikusnak ható autópályán suhantak a határig, másrészt, mert útközben Bécsben nemzetközi sajtótájékoztatón vettek részt, amelyet a bécsi magyar nagykövet szervezett.

A nyugati sajtó azt firtatta, hogy miért is volt a fegyverrel rendelkező (ávós) Doktor Elek a fedélzeten, amire a magyarok kitérő választ adtak. Otthon nagy szenzáció volt a „banditák” által eltérített gép áldozatainak hazatérése. Somodyt csak egyszer hallgatták ki otthonában, és még egy beszámolóval „tartozott”: gyárának vezérigazgatója hosszú balatoni nyaralásra invitálta a családjával együtt, amelyen mindenről részletesen be kellett számolnia.

A kint maradottak egysége hamar megbomlott Iszak Ferenc szerint, egyrészt, mert legfőbb kovász, a félelem eltűnt, másrészt, mert Iszak elvállalt egy állást ott helyben, emiatt ugrott a közös utazási engedélyük Amerikába. „Visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam a hírszerzésről, az otthoni kővágószőlősi uránérclelő helyekről, ahol dolgoztam, kellett beszámolókat készítenem, majd az ’56-os menekültek ügyeit intéztem.”

Végül egy kivétellel mind Amerikában telepedtek le, köztük két pár is. Az egyik az Iszak házaspár volt, a másik pedig az egyik géprabló és az eltérített DISZ-titkár, azaz Kiss Gábor és Antal Ilona. A disszidenseket távollétükben halálra ítélték.

„Gyönyörű emlék, minden pillanatát újra és újra átélem, ezért is írtam meg a történetünket egy könyvben – ahogy azt a landoláskor meg is beszéltük. Hatvan évig fogalmaztam magamban, idén végre megjelent – mondja Iszak Ferenc, akit ma is a szabadság repülőseként emlegetnek társaival együtt szerte a világban. – Csodák sorozata történt, a legnagyobb csoda pedig az volt, hogy pár óra alatt a sötétség országából a szabadság földjére érkezhettünk – ahogy azt elterveztük.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!