„nekem szemüregembe kéket cseppentett az ég
és bírni véltem valaki kódolatlan üzenetét
de bennem azonmód valami megriadt
mert lefogtak egyből és földre nyomtak
rossz szagú megélhetési hadfiak…”
(Hajdú-Pataki Béla)
„Miért nem mész el legalább havat lapátolni?” Ugye ismerős? Nemrég még én is ezt mondogattam magamban, amikor odajött hozzám egy koldus pár forintért. De azóta történt velem valami, jobban mondva valaki, aki megváltoztatta ezt a bennem élő, előítéletektől terhes képet.
Pár hete üzenetet hagyott nekem a szerkesztőségben egy férfi, aki miután olvasta a hajléktalanokról szóló cikkemet, úgy döntött, felkeres. Hajdú-Pataki Bélának hívták, és azt mondta, szeretne beszélgetni a témáról. Mint kiderült, nem azért, mert szakértőként elemezni kívánja a helyzetet, vagy felkutatni a társadalmi felelősségvállalás hiányának okait. Hanem, mert ő is az utcán él, és úgy gondolta, ha már foglalkozunk a kérdéssel, ne csak a felszínét kapargassuk. Bélussal – ahogy szólítanom kellett – másnapra beszéltünk meg egy találkozót a budapesti Nyugati téri aluljáróban. Elmondta, hogy szeretne meghívni egy forró csokira az ott található gyorsétteremben, és arról fogom megismerni, hogy közel százéves, ráadásul messziről sugárzik róla a nagyképűség. Vissza akartam utasítani a meghívását, de ragaszkodott hozzá.
Fehér inget, nyakkendőt és barna műbőr öltönyt viselt, látszott, hogy készült a találkozóra. Hetven év körül lehetett, de tele élettel. Eleinte próbáltam kérdéseket feltenni, de az események olyan váratlanul és hirtelen követték egymást, hogy egy idő után csak külső szemlélővé váltam. Bélus elmesélte, hogy tizenöt éve, szenteste napján került az utcára. Előtte mozigépész és mérnök is volt, amíg le nem romlott annyira az egészségügyi állapota, hogy a felesége kitette otthonról. Azonban gyorsan hozzátette: nincstelensége nem itt kezdődött. Először harminc éve, lélekben vált hajléktalanná, miután beleszeretett egy cigány lányba, akit az édesapja nem tudott elfogadni. „Mikor a családom rájött, hogy kit szeretek, az apám azt mondta, meggyalázom a fajomat. Nem volt képes arra, hogy elfogadja, nem fehér a menye. Elvesztettem a családom szeretetét, amitől belül hajléktalanná váltam.”
Utcára kerülésekor aztán első gondolata az volt, hogy véget vet az életének. Két szatyorral, rossz egészségi állapotban végleg kilátástalannak érezte helyzetét. Végül valahogy mégis a Kossuth téren találta magát, ahol egy rácson át gőzölgő meleg levegő köré gyűltek a hajléktalanok. Nem küldték el, ő lett a tizenkettedik ott, a legszélén, félig a fagyban. De az utcán az ifjonc van legalul, a hierarchia csúcsát a legrégebb óta kint élő foglalja el. Ahogy társai idővel meghaltak, úgy kerülhetett ő is egyre beljebb, a melegebb felé. Mára már csak ketten maradtak. Közben megjárta az öregek otthonát, a hajléktalanszállókat, és végül a nyugati aluljáróban kötött ki. Ez áll szívéhez a legközelebb. Miközben mesél, néha rábök egy-egy emberre, aki ott köröz az aluljáróban, és az ő történetükkel szabdalja apró darabokra sajátját. Kapkodom a fejem.
Kitartás kell az utcára, mondja, és valami, amibe kapaszkodni lehet. Szerinte ez a túlélés lényege. Neki ezt egyfelől a versírás adta meg, ugyanis néha beengedték oda, ahol mi is ültünk, a Pilvax sarokba. Ő csak így hívja a rideg gyorséttermet az aluljáróban. Másrészről pár éve jelentkezett a Wesley János Lelkészképző Főiskola Szociális Munkás szakára, ahova fel is vették, és jelenleg azért járja másodjára az első félévet, mert nagyon nehéz volt az utcán felkészülnie a vizsgákra. – Egyszer, amikor terepgyakorlatot végeztek a csoporttársaim az aluljáróban meglátták, ahogy itt álldogálok jövőtlenül, és felismertek – meséli. Ma már csak nappalait tölti lent régi helyén, mert a főiskolásokkal volt Iványi Gábor, az intézmény rektora is, aki elintézte, hogy bekerülhessen a kollégiumba.
Bélus már csak félig hajléktalan, tud tisztálkodni, verseket írni, és a vizsgáira készülni. Azóta segíti a kint maradt társait. Van szolid kis jövedelme, és egy százast vagy egy kétszázast mindig ad a nála is jobban rászorulóknak. Egy furcsa alak lett ott, aki együtt aludt velük, és mikor kicsivel jobbra fordult a sorsa, visszajött szétosztani, amije van. A kürtős kalács tábláját cipelő nyolc hónapos terhes kismamának, Katinak, Sárikának, akit aznap reggel elkísért a segélyosztó helyre, vagy Anikónak, akinek odaadta a kesztyűjét, mondván ő zsebre dugott kézzel is tud mászkálni.
Itt tartott a történetében, amikor beleszólt egy hang a szomszéd asztaltól. – Miért nem írnak többet ezekről a történetekről – kérdezte szabadkozva, amiért ismeretlenül is belehallgatott a beszélgetésünkbe. Zsuzsa az egyik nagy pesti egyetem tanulmányi osztályán dolgozik. Azt mondta, fórumot kell teremteni a hajléktalanoknak, hogy elmondhassák, hogyan váltak nincstelenné, és mit próbáltak már annak érdekében, hogy talpra álljanak. Hogy ne megvetést, szánalmat, hanem részvétet érezzenek irántuk. Az mondta, ő is befogadott valakit pár éve. Az egyik ismerősének a gyereke került önhibáján kívül az utcára, és az óta sajátjaként tartja el. Így összesen heten vannak, és bár a fiai utálják, ő nagyon megszerette.
Közben Béla meglátja a gyorsétterembe betérő régi barátját, Tóth Sándort, a Magyar Színház színészét. Egy rövid összeborulás után Sándor felajánlja Bélának, hogy a menjenek el most az ünnepek körül egy két előadására hozzá a színházba. Azt mondja, vigye magával „a családját” is. Miután a színész távozik, Bélus elmeséli, hogy régebben kisegített néhányszor a színházban, és cserébe megvendégelték a színészek. Említett neveket, olyanokét, akikről sokat lehet olvasni a bulvárlapokban, de nem ilyen szövegkörnyezetben. Ez a téma valahogy nem olyan trendi, mint a megcsalta, megverte, tönkrement vagy elvált. Segített, törődött, befogadta. Tényleg, milyen furcsa.
Négy órája már, hogy belecsöppentem ebbe a furcsa valóságba. Búcsúzóul kapok egy dedikált példányt a Magánbirodalom című antológiából, ami kortárs költők verseit: orvosét, tanárét, ügyvédét és Bélusét is tartalmazza. Felállunk, Bélus kifelé menet még elmond gyorsan pár történetet azokról, akik ott álldogálnak a metrókijárat körül. Mikor elköszön, én zavarodottan négyszáz forintot teszek a kezébe, mondván, ő jobban tudja, kinek van rá a legnagyobb szüksége. Szorítja a kezem, és hálálkodik. Nem kell, szívesen tettem, és ugyanolyan szívesen írom e sorokat is. Én ennyit tudtam segíteni.
Majd egy hónapja lettek „legalább olyan” körülmények közé helyezve Tarlós István programja által a 13 kiemelt budapesti aluljáró hajléktalanjai, ezért kíváncsiak voltunk, vajon mi történt azóta, sikerült-e mindenkit elhelyezni, és mi következhet ezután. Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke lapunknak úgy nyilatkozott: eddig nyolcvan, az „aluljárókban életvitelszerűen élő” embert sikerült elhelyezniük különböző szállásokon, illetve otthonokban. Annak a negyven hajléktalannak, akik nem fogadták el a segítséget, és visszamennének az aluljáróba, a Nyugati és a Déli pályaudvaron kialakított ún. Tolerancia Pontok jelenthetnek menedéket. Ezeken a helyeken este 8 és reggel 6 óra között az aluljáró egy részét elfüggönyözve, oda szállított padokon tölthetik az éjszakát, akiknek nincs hova menniük. Meleg levegő befújásával temperálják nekik a levegőt, őrök vigyáznak a rendre, reggel pedig takarítók tisztítják meg a területet. Megoldásra vár még azonban a problémásabb otthontalanok helyzetének kezelése. Ők általában alkoholbetegségben és/vagy pszichés zavarral küzdenek, és leginkább egyéni terápiákra lenne szükségük, talán kicsit határozottabb fellépéssel. Vecsei Miklós a program eddigi legnagyobb eredményének a hosszú távú megoldásokról elindult kommunikációt tartja, de kiemelte: a tiltásnak, és a megrendszabályozásnak ő sem látja értelmét. „Eszközöket jelenítsünk meg, ne fenyegetést” – véli.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
