Karcagi László: Éhségsor

Azért attól nagyon messze van a hangulat, hogy kedélyesnek legyen mondható. A sor elején gyerekes családok ácsorognak gyerekkocsikkal. Két kicsi hosszú percek óta versenyt bömböl egymással. Vöröslő fejjel ordítanak, vigasztalhatatlanul. Valószínűleg nagyon éhesek már. Öt gyerekkocsit számolok meg fél tizenkettőkor, de később jön még hozzájuk újabb öt-hat család. Íratlan szabály, hogy kisgyerekesek soron kívül kapnak enni.

A családok mögött a sorban idős rokkant emberek következnek tolókocsiban ülve, mankóra vagy botra támaszkodva. A kisgyerekesek után kapnak enni, ők is soron kívül. A rokkantak után többnyire hajléktalanok állnak. Ők itt élnek a téren vagy a környező utcák lepusztult kapualjaiban, lépcsőházaiban. Idejük, mint a tenger, végeredményben mindegy, hogy merre lézengenek, úgyhogy ők már kora délelőtt letáboroznak a sor elejére. Itt még a rendőr se vegzálja őket. Ahogy haladunk hátrébb, egyre több a konszolidált arc, rendes, tiszta öltözetben várnak az ételre. Ők azok, akiknek még van hol lakniuk, de már nincs mit enniük – ezt mondják róluk az ebédosztó Ételt az Életért Közhasznú Alapítvány emberei.

Beállok a sor végére. Mire néhány perc múlva hátra pillantok, már vagy harmincan állnak mögöttem. A sor percről percre nő. Előttem egy szakállas, ápolatlan alak koszlott pulóverben, de a nadrágját mostanában szerezhette. A szürke szövetű ruhadarab valaha talán ünneplő öltönyhöz tartozott, helyenként még most is látszik, hogy vasalt éle volt. A szakállas mellett egy húsz-huszonöt év körüli hátizsákos fiatalember ácsorog. Fiatalságával, rendezett, tiszta, már-már divatosnak mondható öltözetével, frissen borotvált arcával kilóg a tömegből. Más környezetben egyetemistának vélném.

Mellettem apró, idős bácsika csúcsos kötött sapkában. Mögöttem magas, szőke, világoskék szemű, sovány férfi. Hasonlít az amerikai filmszínészre, Donald Sutherlandre. Mintha most lépett volna ki A piszkos tizenkettő című filmből. Mellette alacsony roma fiatalember. Ritkán szól, akkor is halkan. Ők majd minden hétköznap itt ebédelnek.
Azzal indítom a beszélgetést, hogy most vagyok itt először.

– Én meg 1990 óta vagyok hajléktalan, akkor veszítettem el az állásomat is – kezd egy nagyon hosszú és zavaros előadásba a koszlott pulóveres. – Tudjátok, azóta hányan haltak meg mellettem az utcán? Megfagytak reggelre. Képzeld, ott fekszik az ürge mellettem. Nézem, nem mozdul. Megrázom, akkor se. Megfogom a homlokát, hideg mint a föld…

– Miért vagy hajléktalan kilencven óta? – kérdezi az idősebb. – Akkor még mentek a gyárak. Akkor még lehetett dolgozni. Itt a sarkon túl, ahol most piac van, kilencvenben még állt a Ganz-MÁVAG. Tudom, mert ott dolgoztam. Lehúztam 38 évet és öt hónapot… – Börtönben is voltam párszor – folytatja zavartalanul a monológját a hajléktalan. – Volt egyszer a cellámban egy tag, olyan, mint te, no, annak se bírtam a pofáját, be is vertem párszor…

A mellette álló fiatalember felszisszen, kiveszi a füléből a fülhallgatót. Sutherland figyelmeztetően előbbre lép. A hajléktalan elhallgat. Egy-két percig szótlanul toporog, aztán fölnyalábolja két nagy szatyrát:

– No, énnekem nincs időm itt várni – mondja és a tér irányába távozik. Föllélegzünk kicsikét.
Egy hátizsákos, köpcös ember jön a sor mellett elölről. Valami szervezőféle lehet, hangosan kiabál:

– Emberek, ne felejtsétek, jövő héten hétfő és kedd ünnepnap, ezért nem lesz ételosztás. A szombat munkanapnak számit ugyan, de akkor se lesz – mondja, és ahogy halad hátrafelé, számtalanszor elismétli. Az már nyilvánvaló, hogy itt korra, nemre való tekintet nélkül mindenki tegez mindenkit.

– Szombat, vasárnap, hétfő, kedd. Négy teljes nap kaja nélkül – számolja az ujjain a halk szavú. – Ez húzós lesz.
Az idősebb úr, mint kezdőt, engem karol fel jóindulatúan és tippeket ad az életben maradáshoz: – Hogy ne halj éhen a hétvégén, próbálkozhatsz itt a sarkon túl, a Dobozi utcában. Ott ünnepnap is van kaja. De korán oda kell állni, már kilenc előtt. Sokan egyébként azt csinálják, hogy reggel ott kezdenek, aztán amikor végeztek, átállnak ebbe a sorba. Így kétszer is tudnak enni egy nap.

– Aztán ott vannak még a Tömő utcában az apácák, ahol szintén lehet próbálkozni – teszi hozzá Sutherland – de készülj fel, ha odamész délben, négy körül kapsz enni, mert ebéd előtt mise van.

– Miért nem adsz vért? Azzal valahogy ki lehet húzni a hétvégéket – így a roma fiatalember.
Látva az értetlenségemet, Sutherland elmagyarázza. – Elmész a Stáhly utcába, ott van egy központ, ahol vérplazmát lehet adni. Amikor elsőre bemész, még csak megvizsgálnak, vért vesznek, hogy jó-e a véred, nincs-e benne valami betegség. Ha jó, akkor az első véradásnál 2500, az összes többinél 1500 forintot kapsz. És hetente lehet vért adni!

– Mi minden héten adunk – dicsekszik a halk szavú –, és 1500-ból már ki lehet húzni hétvégén. Aztán, ha figyelmesen kérdezősködsz, akkor megtudod, hogy mikor, hol osztanak élelmiszercsomagot. Tegnap például a Bánya utcában osztottak.

– Kik?

– Mittudomén. Valamilyen bank. Megvan! A Magyar Élelmiszerbank Egyesület.
A sor, amelyik közben úgy 250-300 méteresre nyúlt hirtelen megelevenedik.

– Megjött az autó!
Az idősebb bácsi vekkerórát halászik elő a kabátja zsebéből és csóválja a fejét:

– Késtek majdnem tíz percet! Lesz egy óra is, mire sorra kerülünk. Éhes vagy? – kérdezi, és amikor bólogatok, hozzáteszi: – Néha lehet repetázni. Tegnapelőtt – kuncog – háromszor álltam sorba. Babfőzelék volt. Azt imádom. Ezek a krisnások szuper jól főzik. Csak arra figyelj, hogy ne dobd el a kanalat, meg a tányért, mert a repetához nem kapsz újat!

– Tuti, hogy ma nem lesz repeta – így a magas fiatalember. – Baromira sokan vagyunk. Szerencse, ha jut mindenkinek étel.
A sor még hosszú percekig nem moccan. Annyi történik, hogy előttünk húsz méterrel egy fogatlan nő veszekszik egy kopasz pasassal. Házastársak. Azonnal ott terem a köpcös hátizsákos rendezőféle és elsimítja a családi viszályt azzal, hogy ha nem hagyják abba, akkor nem kapnak ebédet. Ez az érv hat.

Köröttem a sorban közben arról beszélgetnek, hogy mitől függ a tömeg létszáma. Hónap elején kevesebben vannak, mert negyedike-ötödike táján osztják az önkormányzati segélyt. 22 500 forintból napokig lehet élni, úgyhogy a segélyesek tizedike után kezdenek visszaszállingózni. Tizenegy-tizenkettedike viszont a nyugdíjpostás ideje, és akkor pár napra a kisnyugdíjasok maradoznak el. Így huszadika tájára azonban már összeáll a teljes mezőny. A beszélgetésből kikövetkeztetem, hogy Sutherland, meg a halk szavú segélyen él. Minden évben három hónapra közmunkások és utcát sepernek olyankor. Az idős úr és a magas fiatalember munkanélküli.

Megindul a sor. Hajszálpontosan egy órára érünk a végére. A krisnások profi módon szervezik az ételosztást. Először egy asszonytól műanyag kanalat kapsz. A következő asszony két szelet kenyeret nyom a kezedbe. A műanyag tányérban gőzölgő levest az asztalról veheted fel, és kapsz még limonádét is műanyag pohárban.

A tányér tűzforró a levestől, majdnem eldobom. Aztán figyelem, hogy csinálják a többiek. A két szelet kenyeret használják tálcának. Sokan állva esznek, mint a lovak. Mások a járda szélére ülnek, úgy falatoznak. A tér túlsó végében van néhány pad. Oda igyekszem. Az egyik padon helyet szorítanak. Csendben kanalazzuk az ételt. Zöldségleves. Sok borsóval és krumplival. Van még benne zöldbab, sárgarépa, gyökér, paszternák és zeller is. Jó sűrű. Elveri az ember éhét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!