Karinthy 130 - Válasz Karinthynak

Karinthy Frigyes:
Ó Nyájas Olvasó!
LEVÉL

Kedves tanár úr vagy szerkesztő úr, vagy nem tudom, hogy nevezzem, aki 2016. november 16-án a Múzeum hírlapi halljában böngészi ezeket a lapokat, hogy nagy történelmi regényéhez, mely a forradalomban játszik, egykorú adalékot szerezzen – hát, hogy vannak maguk odaát, a másik században? Ma különös kedvet érzek, hogy magával eldiskuráljak, hogy magának, aki nekem nem válaszolhat, levelet írjak az idők mélységéből. Én is kaptam ilyen leveleket a múltból, ó, igen, csiklandós borzongással lapozgattam én is az 1792-es Moniteur és Ami du Peuplesárga rongyait. Danton és Marat és Desmoulins Camille irkáltak nekem a múlt börtönéből, és gondoltam rá, és tudom jól, hogy valamikor én is patinás múlt, sárga történelem leszek korommal együtt, a nagy falak közt, melyeknek egy ablaka van csak, hátrafelé nyíló. Ó, és borzongva gondoltam rá, mi lett volna, ha a régi emberek egyszer közvetlenül szólítottak volna a nevemen, vagy pontos megjelöléssel üzentek volna nekem, arccal fordultak volna felém, és rám néztek volna – talán felelni tudtam volna nekik, hangosan kiáltva a mély kútba, elmúlt idők sötétségébe.
Most hát így szólítlak meg téged, száz év múlva élő embertársam, én, a régen porladó és régen halott. Mily bölcs és milyen hatalmas vagy hozzám képest, milyen szegény és nyomorult és tanácstalan és vak vagyok én a te szemedben. Nincs az a császár és fejedelem és elnök, aki boldog ne volna, ha egy percnyi beszélgetésre méltatnád őt, s megkérhetné tőled: nézd meg valamelyik tankönyvben, meddig élt ő – és közöld vele.
Kérlek szépen, válaszolj nekem. Próbáld meg, kiálts nagyot, talán meghallom. Vagy írj ide a Pesti Napló elsárgult margójára néhány szót, de jól nyomd meg a ceruzádat, hogy mármost el tudjam olvasni – avagy nem találtatok ti fel valami olyan vegytintát, ami száz évvel előbb nyomot hagy már a papíron, mielőtt írtak volna rá? Gondold meg, minő jelentősége volna, ha néhány dolgot közölnél velem, amit te könnyen megtudhatsz.
Hogy ide menjek és oda ne menjek, hogy itt ez lesz és ott az lesz, hogy ezt kerüljem, azt pedig cselekedjem. Mert mit tudok én, vakon és tehetetlenül tévelygő e forradalomban? Gondold csak meg, milyen hasznos lett volna Robespierre-nek, ha én, szegény kis újságíró, Thermidor hatodikán figyelmeztetem őt, hogy jó lesz óvatosabban bánni a Közjóléti Bizottsággal, mert Henriot holnap megérkezik Párizsba. Gondold meg, Capet Lajos milyen hálás lett volna neked, ha rákiáltasz, hogy Varennes-ben ne váltson lovakat, mert Drouet, a postamester habzó lovakon nyargal már a falu felé.
Talán te is tudsz efféléket – bizonyosan tudsz. Kérlek, felelj. Látod, tanulhatsz te is tőlem – készülő regényedhez adhatnék én is néhány korhű adalékot, hiszen te bizonyosan más, intimebb dolgokra vagy kíváncsi, mint amit hamis és nagyképű történelmi munkák nyújthatnak neked, aki, remélem, tehetséges ember vagy, és éppen úgy utálod a hamis, célzatos, romantikus beállítású korrajzokat, mint ahogy én utálom.
Kérlek, írótárs, válaszolj. Könyörgök neked, írd meg sebtiben – mi lesz? Hová megyünk? Meddig élünk? Mifelé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk?
Ó, kérlek, felelj! Beszélnék én is neked, elmondanám ezt a délelőttöt – de fáradt vagyok, látod, és érzem, hogy egyetlen nagy és igaz dolog volna csak: ha megszoríthatnám a kezed, és nem kellene nyomorultul elpusztulnom, mint mindennek, ami kedves és drága volt, s amiben hinni tudtam.
K . F.
PESTI NAPLÓ, 1918. NOVEMBER 17., 12 O.


Kedves Frigyes,

kérdezed, hogy vagyunk errefelé mostanában.
A történelemről, satöbbi, remélem, nyilatkoznak majd a tudós kollégák, én most egy mindent átíró változásról, a Facebookról mesélek neked. Az Fb egy össznépi mulatság… Az embernek van egy saját idővonala, például cserélgeti magáról a szelfiket: síruhában, bikiniben…
Vagy befotografálja például délben a spenótot tükörtojással, a többiek meg szellemes hozzászólásokkal reagálnak, és pici ikonokkal, úgynevezett emotikonokkal jelzik érzelmeiket. Világos?
Na jó. Nézzük meg, hogy nézne ki egy írásod mai körülmények között…
Az ördög bújt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk az osztályba, két új szelektívhulladék-gyűjtő kukát találtunk.
A szemetet természetesen kiszedjük belőlük, és szépen eltrancsírozzuk a tetejükön,
Deckner máris fotózza őket a mobiljával. Ehhez művészi ösztön kell.
A második tíz percben váratlanul kitör a mémháború.
Először Kelemen idővonalán jelenik meg egy fotó Kelemenről, mely tudtul adja, hogy az illető önmagát a pólója feliratán „migráncs”-nak minősíti, s ezt minden külön értesítés helyett állandóan reklamírozni óhajtja.
Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja valaki, hogy elhatároztuk, megvicceljük Robozt. Kelemen csakhamar csinál egy hasonló photoshopos fotót Roboz oldalára.
Roboz már vagy öt perce tátott szájjal röhögős szmájlikat biggyeszt Kelemen falára. Kelemen meg csak hunyorog az emotikonjával – a sok szmájli nő, dagad, egyre vidámabb lesz, orkánná fajul – de minél jobban röhögnek ők egymáson, mi annál jobban röhögünk őrajtuk.
Zajcsek ordít, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, és mobilostul beül az egyik új szelektívbe.
Csetben szívatjuk Zajcseket, halkan bugyognak az üzenetek. „Gyere ki gyorsan, hívat az Emmi” – provokáljuk. Mivel nem reagál, Roboz is próbálkozik: „Fedél nélkül?”
Zajcsek megvetően kiköp a ládából, és undorral magára húzza a fedelet. Hanem most belép az influenzás Kökörcsint helyettesítő nejlonblúzos Vértes földrajztanárnő a magyartanár Csányi osztályfőnök úr kísértében, aki felolvassa Csőke igazgató úr körözvényét, miszerint holnap, a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Emléknapján megemlékezés lesz, és pont a mi osztályunknak kell tartania az emlékműsort, mellesleg meg kéne már beszélni a tavaszi tanulmányi kirándulást. Steimann, a DÖK elnöke bal kezével a beszédét írja a pad alatt a laptopjába, jobbjával jelentkezik, hogy József Attilát szavalna a műsorban, valamint a Lajos-forrást javasolja.
Mindenki másnak eszébe jut Zajcsek, aki a szelektívben ül.
És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó rekeszizom, amit képtelen erőfeszítéssel szorít le a halálos röhögés. A fojtott röhögés forró láza lüktet a vérvörös arcokon, és a halántékok kidagadnak. A pad alatt mindenki a mobilján pötyög.
Kelemen befotózza és felteszi az osztálycsoportba a születési anyakönyvi kivonatát, ahol az áll a „kórisménél”: újszülött. Hatan lájkolják.
Auer befotózza a szelektívet, és felteszi.
Kelemen reagál: „Mi ez?”
Auer: „Konténer a migráncsoknak.”
Löbl: „A többit is bele kéne tenni.”
Auer bemásol egy Index-cikk-részletet:
„Az őrizetesek a déli határ mentén felállítandó, 200-300 főt befogadó konténerekbe kerülnek (ez lesz a kötelező lakóhelyük), és mindvégig itt maradnak, amíg az ügyükben döntés nem születik.”
Ezt tízen lájkolják.
Roboz: „Na de jelenleg összesen 586-an vannak.”
Auer folytatja a cikket: „A kérelmük elbírálása idején a migránsok a konténerekben maradnak, az eljárás helyben, telekommunikációs úton történik.”
Wlach: „Teleportálják őket?”
A kis Löbl leejti a fülhallgatóját, lemászik érte a padok alá, onnan szelfizi magát.
– „Bukj fel az árból”, ahogy a Költő mondja – veti oda az osztályfőnök. Mint gátját áttépő áradat, harsan fel a röhögés…
CSONTOS ERIKA


Írjatok Anyeginnek!

Szeretem a leveledet, mióta olvastam, folyton a sajátomat fogalmazom, és közben lángol a fejem, ég a körmöm, torkomon akadnak a szavak, olyan izgatott vagyok. „Én írok magának levelet. Kell több? Nem mond ez eleget?”
Micsoda év volt a tavalyi! Három sportolónőnek is fogalmaztam levelet. Az első szó ez volt, epedek. Persze csak képzeletben. Kozák Danuta, Marozsán Dzsenifer és Szász Emese voltak a három királynők, csillag ragyogott felettük, körötte koromsötétség. Hosszú Katinka levelét megírta. Neki nem volt mit mondanom, flúgosan imádom.
Szépen odacsúsztatta a vezetőjének, aki először pimaszul visszautasította, aztán megint pimaszul ejtette, fenyegette, mígnem leereszkedett és elolvasta. Húsz év nagy idő, addig odaragasztva ült odafenn az égben ennek az embernek a feneke.
Ha a férfi nem fordul el, egy csepp jelet ad, érdemes írni neki. Ha változtat, elballag, vagy epedve szeret, pláne.
Ha lemond pozíciójáról, nem ő a világ ura, és már nem kormányoz, kész főnyeremény. Akkor ez jel: teljesen belénk habarodott. A bombalevél olyan, mint a faltörő kos időzített csillagszóróval. Repdes és szikrázik.
Egy jól irányzott levél rojtos seprűvel sepri el a rabszolgaságot. Ismerek olyan nőt, aki remegni kezd egy kósza falevéltől, vagy aki széttépi, mielőtt elküldené, akad, aki megrágja és lenyeli. De ültem már metrón bajuszos férfi mellett, aki könnyezett egy mailtől. A könnycseppek a telefonja képernyőjére folytak, onnan a szövetkabátjára, aztán a csizmájára. Később hótócsa folyt talpa köré, mely valójában sáros könnytenger volt. Mégis csillogott, mert gazdája felengedett. A legjobb levelektől hatalmasakat sóhajtozunk. Azonnal beleszerettem a levelébe.
Nem volt bátortalan és félszeg, hazudós és szépítős.
Katinka nem akart intim és titokzatos lenni. Valójában Katinka levelét küldtem el a női focistának, a vívónőnek és a kajakos lányoknak. Borítékja tejfehér volt, akár egy női mell, szoptatás közben, rózsaszín szeplőkkel. Tatjánának képzeltem magam, és pontokba szedtem az epedés után a bánatom. Pontokba – rímek helyett. Legszívesebben mindennap őket nézném a tévében a politikusok helyett. A levél bírálta a sok felesleges szuperstandiont, a fociba ölt mérhetetlen jutalmakat, a pályával üzérkedő uszodákat és az önkormányzati sportcégeket, a cselgáncstermeket és a súlyemelők eldugott romos garázsait.
Aztán rátértem a tőr és a focilabda szeretetére, a gyerekeink jövőjére stb. Nem hazudok, egy fillérbe sem került egyetlen szó sem. A szerelmes levél persze nem is a szerelemről szólt, hanem a cserbenhagyásról, a magányos, gyötrelmes órákról egy fekete szobában, mikor a szívünk kalapál. Amolyan antiszerelmes levelet írtam a magyar sportolónőknek, akárcsak Anyeginnek írtam volna. Ne féljetek szeretni! Mondja az antiszerelmes. Ne gyötrődj, mondd az igazat! Ha meg kell szólalni, lányok, nyugodtan sikítsatok! Tatjana is milyen finoman kezdte, aztán hogy kipanaszkodta magát. Végül összezsugorodott és teljesen aláment a szenvedélyes szerelemnek.
Felmorzsolta őt a saját levele. Ülni egy sámlin a konyhában és krumplit hámozni, feküdni egy kinyomópadon, futni a köröket. Dolgozni ezerrel azért, hogy változtassunk.
Meg kell mondani, hogy bánnak velünk, csakhogy a beszéd, a támogatás hiánya egy lehetetlenül csúnya és kopott küszöb átlépése volna a sportban. Mégis meg kell tenni. Ha a férfiak nem mondják, nem látják, vagy lehurrogják, még egy levelet kell írni!
Senki nem cenzúrázta a leveleimet, hiszen ők csak a fejemben léteznek. Hetek óta cipelem őket, hurcolom az ölemben. Se tinta, se papír nem kell hozzá, hogy egy levél paca legyen a címzett szemében. Újév reggelén tejfehér a Duna-parti kavics a zúzmarától, a Parlament és a Szabadság híd is jégvirágba borult. A sétáló egy pillanatra visszahőköl, a villamos, a hetes busz, a füstölő metrókocsi is megáll, az öngyilkos a korlátnál – odaragad jeges tenyere. A korcsolyázó gyerekek, a hóember. Néma téli csendben álltnak. Most a száraz, forró melegben a falevelek üres ölekbe hullanak.
Egy, kettő, három. Írjon mindenki levelet! Akinek panasza van, szeret, és nem szeretik viszont. Írjon mindenki levelet, aki nem hiszi el, amit a főnöke mond, írjon levelet a rossz rendszerhez. Ha szeretne dönteni, megúszni, lefutni, leszúrni. Győzni, nyerni, edzeni, még több súlyt felemelni. Írja meg mindenki a szemével, a hajával, az arcával és az ujjával. Ne fojtsa vissza lélegzetét! Fojtsa vissza az, aki levelét elolvassa. Aztán majd kihajt a szagos, olajos, tavaszi csupazöld meleg falevél.
KISS NOÉMI


Kedves Frici!

El se tudod gondolni, mennyire örülök, hogy üzentél nekem. Ha jól értem, te most 1918-ban vagy. Miközben írsz, november 16-át mutat a naptárad [Károlyi Mihályék éppen kikiáltják a (nép)köztársaságot]. Képzeld csak, mielőtt megkaptam leveled, éppen egy kortárs kollégám regényét olvastam. A forradalomról, a szocialistáról.
Vagyis kommunistáról. Vagy az most ellenforradalom néven fut? Mindenesetre Tanácsköztársaság. Bevallom, már most kicsit összekavarodtam. Nem csoda, én még a vérvörösből haloványpirossá szelídült Kádár-rendszerben jártam iskolába, azóta fejemben összekeveredtek féldecik s kormányzatok. Persze, te nem tudhatod, mi az a Tanácsköztársaság (hamarosan megtudod), se azt, mi az a Kádár-rendszer (sose tudod meg ). Ez a Kádár egyébként éppen most kezdte az elemit a Cukor utcai iskolában (neked: most; nekem: régmúlt) – ha gondolod, egyszer nézd meg a kis lurkót, ebből a Jancsi gyerekből lesz a magyar 20. század legtovább regnáló imperátora, több mint három évtizedet tölt majd első titkári trónszékében.
Tudom-tudom, hetet-havat összehordok, amiből egy szót se értesz. Kérlek, ne haragudj, de annyi mindent akarok hirtelen mondani neked, hogy mindent összezagyválok. Szóval, mikor leveled megérkezett hozzám (98 év mélyéről), éppen egy regényt olvastam, amiben egyszer csak te tűntél fel. Komolyan mondom. Mint regényhőst láttalak negyedórával ezelőtt, sétáltál 1919. május elsején, szemrevételezted a vörös várost, majd találkoztál Kun Béláné Gál Irénnel, aki meghívott téged magukhoz, a Hungária Szállóba, ami akkor szovjetházként működött.
Akkor te azt mondtad Kunné kérdésére, hogy jól vagy, vagyis „igyekszel jól lenni”. Ennek örültem, bevallom, mert mindig (időben) távoli barátomnak tekintettelek.
Nem is reméltem, hogy egyszer majd levelet írsz nekem.
Ha jól nézem, te most 31 éves vagy, édes öcsém, én már 42. Először is, engedd meg, hogy őszinte részvétemről biztosítsalak, tudom, mit jelentett neked Etel.
Ami pedig a leveledet illeti. Azt kéred tőlem, mondjam el neked, mi lesz. Hová mentek? Meddig éltek? Mifelé törekedjetek?
Mitől tartózkodjatok?
Sajnos nincsenek jó híreim. Rossz, rosszabb és legrosszabb forgatókönyvek fogják váltani egymást.
Ha pillanatra úgy is tűnik, kisüt a nap, az csak csalóka napfény lesz, és sötét és még sötétebb egek fogják felváltani. Nincsen remény, nincsen remény…
De talán néhány általános jó tanácsot azért adhatok neked, úgy is mint középkorú szerző és szerkesztő a fiatal, káprázatos tehetségnek.
Mi lesz?
Semmi jó, erre készülj fel, Frici.
Hová mentek?
Tönkre. Ahogy szokták mondani. És akkor még finoman fogalmaztam. De attól neked dolgoznod kell, írnod kell, nem szabad a humorban tréfát ismerned.
A „komolyak” ugyan mindig le fognak sajnálni, „bohóc” – legyintenek, de te ezzel percig se törődj, te csak álljál tótágast az Unalom trónszékében. Emlékszel még Babits Kritika című írására? Biztosan emlékszel, hiszen tavaly jelent meg a Nyugatban. Ezt írta: „A mi kritikusaink az Unalom szentségét prédikálják s irodalmunk már megint veszedelmesen kezd hasonlítani ahhoz a »jótársasághoz«, amelyben nem illik életbevágó dolgokról beszélni. Valami exkluzív finomkodást és előkelő affektálást tartanak ők ma irodalminak; valami kerülését minden érdekesnek vagy lényegesnek, – amit ők »az olcsó hatások kerülésének« neveznek.
Régi dolog, hogy az unalmas író olcsó hatásnak nevez mindent, ami érdekes.”
Nyugodj bele, hogy a humor (ami neked van, nekik nincs) még sokáig az „olcsó hatások” közé lesz számítva.
Mit mondjak? Röhögj rajta! Röhögj rajtuk! (Lesz majd egy Rejtő nevű íróbarátod – jelenleg a Kertész utcai községi Polgári Fiúiskola növendéke –, na, vele majd röhöghettek együtt.)
Meddig éltek?
Amíg meg nem haltok, sajnos. Így megy ez. Mifelé törekedjetek?
Nem vagy már gyermek, tudod hát jól, hogy teljesen mindegy mindenféle törekvés. Meg szánalmas is.
Az élet megtörténik így is, úgy is. A piaci lángososnál hallottam egy vénembertől (olyan arca volt, hogy azon látszott, a fószer hugyozott már tankcsapdába és evett lótetemet is): „Istenemre mondom, haza és család ellen nincs orvosság.”
Mitől tartózkodjatok?
Rossz szeszek, rossz írók, jóakarók, főokosok, csalhatatlan ítészek, azután politika, fekete szerelem, siker, és még sokáig lehetne folytatni. Frici, pardon, hogy ezt mondom, de, kérlek, nagyon vigyázz Desirére, főleg, ami a politikát és a sikert illeti. Tudod, hogy néha nem ismer mértéket. (Vagy, ahogy Tömörkénynél mondják: „túlmén az elégen”.)
Még annyit, de annyit írnék neked, de sebtiben máris telifirkáltam a Pesti Napló elsárgult margóját (mai vegytintával, hogy olvasni tudd). Megszorítom kezedet, add át ölelésem Krúdynak és Füst Milánnak, Szép Ernőnek és Szomorynak, Móricznak és a legkisebb Cholnokynak, Tersánszkynak és Adynak, Bródynak és Ambrus Zoltánnak, és mind a többieknek. Tudd, hogy nekünk ti nagyon sokat jelentetek. Szinte mindent. Legyetek jók, ha tudtok, és ne higgyetek senkinek!
CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!