Kegyetlen szolgálólány: az elől haladók felhúzzák a létrát – Felcsuti Péter közgazdász az egyenlőtlenség végpontjairól

– A legfrissebb KSH-adatok szerint tavalyhoz képest 76 ezerrel csökkent a szegények száma, már csak 2,5 millióan élnek a szegénységi küszöb alatt. Örülhetünk?

– Minden csökkenésnek örülni lehetne, de csak ha nem felejtjük el azt a tényt, hogy a statisztikák nagyon rugalmas dolgok. Winston Churchill mondta azt, hogy minden statisztikában kételkedik, kivéve azt, amit ő hamisított. A szegénység statisztikái is nagyon rugalmasak. A szegénység nagyon összetett társadalmi jelenség, és mindig lehet olyan mutatót találni, amiben esetleg javulás tapasztalható, miközben összességében nem biztos, hogy a helyzet valóban annyira jó. Például a honi statisztikai hivatal jövedelmi szegénységről beszél, miközben tudjuk, hogy  nem csak jövedelmi szegénység  van. A szegénység széles értelemben véve életesélyekről szól: milyen esélyei vannak az embernek, hogy emberhez méltó életet éljen. Ha megváltoztatják a jövedelmi szegénység küszöbértékét, mint ahogy Magyarországon megváltoztatták, akkor hirtelen megjavulnak a mutatók. Ami biztos, 2,5 millió ember, a magyar lakosság egynegyede így vagy úgy, de szegénynek nevezhető: nem részesül a gazdasági növekedés áldásaiból, nem számíthat megfelelő egészségügyi ellátásra, a gyermekeit nem tudja megfelelő iskolába járatni és várhatóan rövidebb ideig élhet, mint az átlagos magyar állampolgár. Ilyen értelemben nagyon nagy örömre és büszkélkedésre biztos nincs okunk.

– Mindezzel összecseng, hogy a héten publikált Eurostat-felmérések szerint a magyarok 31,9 százaléka él súlyos nélkülözések közepette, míg a KSH mindössze 14,5 százalékukat regisztrálta – az EU-átlag 15,9 százalék.

– Az Európai Unió sokkal átfogóbb koncepció szerint méri a szegénységet, mint a jövedelmi szegénység: szegénységi és kirkesztési küszöbnek nevezik ezt a mutatót, és bizony, e szerint a magyar lakosság negyede ezen a szinten vagy alatta él. És ahogy az összehasonlításokban látni, a velünk egybevethető fejlettségű országok – mondjuk, a Visegrádi Négyek – esetén ezek a mutatók mindenhol csökkentek az elmúlt tíz évben, kivéve Magyarországon, ahol stagnált vagy növekedett ez a szint.

– A szegénység elemzése azonban csak az egyik fele az egyenlőtlenségek vizsgálatának, ahogy ez a brit tudós, Atkinson könyvéből is kiderül.

– Ez a könyv a vagyoni skála mindkét végpontját vizsgálja, mert a túlzott egyenlőtlenséget a társadalom valamifajta betegségének tüneteként fogja föl. Ha az egyenlőtlenségek túlzottak, akkor a társdalomban olyan kérdések merülnek föl: érdemes-e ebben a társadalomban élni? Méltányosan bánik-e ez a társadalom a polgáraival? Ez a méltányosságérzet nagyon mélyen jelen lévő érzés. Egyfelől szeretnénk, ha nem lennének túlzottan nagyok az egyenlőtlenségek, másfelől persze azt is szeretnénk, hogy erős kapcsolat legyen az egyes emberek teljesítménye és az anyagi helyzetük között. Ha e kettővel szemben kételyek merülnek föl, akkor rossz érzések keletkeznek a társadalomban és válságtünetként megjelenik a populizmus, a szélsőségek, a kirekesztésre való hajlam, a bűnösök keresése – ahogy ezeket a mostani világunkból is ismerjük.

– Az emberiség történetét mégis inkább az egyenlőtlenségek mentén lehet leírni…

– Az írott történelmünk valóban erről szól, ugyanakkor az emberiség 100 ezer éves történetének 90 százalékában még viszonylag egyenlően éltünk – erről szólnak az aranykormítoszok. Az utóbbi 10-12 ezer évben változott meg minden, a neolitikumban a mezőgazdasági termelésre való kényszerű átállást, a letelepedést követően éleződtek ki az egyenlőtlenségek. És az egyenlőség igénye mellett ugyanilyen hangsúlyos annak elfogadása, hogy a fejlődés velejárója az egyenlőtlenség. Mert hiszen nehezen képzelhető el, hogy az emberiség minden tagja egyszerre lép és egyszerre kezdi el élvezni a fejlődés vívmányait – mindig lesz, aki több kockázatot vállal, ügyesebb, erősebb vagy szerencsésebb, ezért előrébb jár. Egy Nobel-díjas közgazdász mondta, hogy az egyenlőtlenség a fejlődés szolgálólánya, de könnyen előfordulhat, hogy az elöl haladók felhúzzák maguk mögött a létrát, azaz nem teszik lehetővé, hogy az utánuk jövők és részesülhessenek a fejlődés áldásaiból.

– A magyarországi egyenlőtlenségek alakulása mennyire ismert, történetileg vannak-e kiemelkedő korszakok a változásokat tekintve?

– A magyar szegénységkutatás nagyon magas színvonalú, jelzésértékű, hogy Atkinson a köszönetrovatban említi Ferge Zsuzsát, és két helyen is hivatkozik Tóth István György egy tanulmányára. Ugyanakkor érdekes módon a vagyoni skála másik feléről, a gazdagokról itthon nem folyik kutatás, a nemzeti vagyoneloszlás tetejéről nem nagyon vannak információk.

– Na de ott vannak a leggazdagabbak százas listái…

– Azok a gazdagok közt is a leggazdagabbakat mutatják, a 0,1  százalékot, a legfelső 1 százalék ellenben vagy 100 ezer ember. Mi a helyzet velük? Mit lehet az ő jövedelmi-vagyoni viszonyaikról tudni? Nem sokat. Azt viszont igen, hogy vannak olyan csoportok, amelyeknek az esélyei masszívan jobbak, mint a többieké. Mi egy olyan országban élünk, ahol a jelenlegi kormány tudatosan arra törekszik, hogy a társadalom tehetősebb rétegei számára, akár a szegények rovására, jelentős többletforrásokat biztosítson az adórendszeren és a juttatásokon keresztül. És ugyanez a helyzet az egészségügyben is, hiszen kifejezetten bátorítja a magán-egészségügyi ellátást, amit nyilvánvalóan  nem a borsodi mélyszegények fognak igénybe venni. Ugyanígy  az oktatásban, ami teljesen szétszakadt, ahogy azt a nemzetközi összehasonlításokban érzékelhetjük. A PISA-felmérések az elit és a rettenetesen rossz körülmények között működő iskolákban tanulók szélsőségesen jó, illetve rossz teljesítményének az átlagát mutatják.

– A közbeszédben ez úgy jelenik meg, hogy már születés előtt eldől, kinek mekkora esélye van: egy borsodi cigánysorról jövő lány vagy egy budai kerületben felnövő fiú között…

– Ezek anekdotaszerű megállapítások, valódi tudományos igényű feltárás nincs a fölső 100 ezernek az életesélyeit tekintve az alsó 1 millióhoz képest. Ha előáll egy politikai párt, hogy „Fizessenek a gazdagok!”, mint ahogy előállt, azt én populizmusnak és demagógiának tartom. Szemben azzal, ha ugyanezen párt azzal áll elő, hogy mennyire tűrhetetlen, hogy a lakosság fölső 1 százaléka a nemzeti vagyon 30-40 százalékát, vagy az évente megtermelt jövedelem 20 százalékát birtokolja. Az bizony meghökkentő volna, annyira soknak tűnik. Nagyon nehezen képzelhető el, hogy ez igazságos és méltányos körülmények eredményeként jött létre. Ebben az esetben – ha lennének ilyen adatok, de nincsenek! – föltevődhetne a kérdés: mekkora szerepet játszik mindezen egyenlőtlenségek létrejöttében például az adórendszer? Ez a könyv a magyar társadalomtudósoknak is mintát ad a kutatások irányát tekintve.

– Térjünk vissza még a társadalmi válságtünetekhez, hiszen az egyenlőtlenségek növekedése érzékelhetően nem magyar probléma!

– Az egyenlőtlenség dilemmái a modern kapitalizmus legitimációs válságát jelzik, amikor az emberek elkezdik megkérdőjelezni, hogy ez a fajta berendezkedés vajon tényleg az ő érdekeiket szolgálja-e. A Trump-jelenség, a Brexit, a populizmus, Orbán… mind a modern kapitalizmus válságtünete. Mert az emberekben tudatosult, hogy a fejlett világban a lakosság nagyon jelentős csoportjai a globalizáció vesztesei. Korábban egyenlőtlenségek elsősorban országok között voltak, ez is komoly probléma természetesen, de a gazdag országokban élők többé-kevésbé úgy érezték, ők azért rendben vannak. A jóléti állam megfelelő életszínvonalat nyújtott számukra a keresetük és az azt kiegészítő juttatások révén – egészen a ’80-as évekig. Ám a 2008-as válság kellett ahhoz, hogy rádöbbenjenek, az ő országaikban is nagyon masszív egyenlőtlenségek alakultak ki. Most már nemcsak arról beszélünk, hogy Afrikában éheznek a gyerekek, hanem, hogy tízmilliók érzik a fejlett világban, hogy a társadalom nem az ő javukat szolgálja.

– Magyarország a felzárkózó országok közé tartozik, ezzel akár magyarázható az egyenlőtlenségek növekedése?

– Magyarország esetében az a kínos, hogy nem gyors a növekedés – ahogy például Kínában vagy Indiában –, trendszerűen 2-2,5 százalék az utolsó 20 évben, a felzárkózás pedig kimondottan lassú a szomszédos országokhoz képest. A kormány – a nagyon is vitatható társadalmi víziója szerint, amely a közép- és a felső osztályok megerősítése révén képzeli el a polgárosulást – forrásokat csoportosít át a szegényektől a gazdagokhoz, és gyakorlatilag lemondott a szegényekről, nem tud mit kezdeni 2,5 millió emberrel. Pedig az állam sokat tehetne annak érdekében, hogy a piac által törvényszerűen megnövelt egyenlőtlenségeket a maga eszközeivel mérsékelje. Különösen annak érdekében, hogy ez a leszakadás ne öröklődjön át, ne váljon strukturálissá, amin aztán már nem nagyon lehet segíteni. És ez a tragikus: ezek az emberek egy idő után nemcsak szegények lesznek, de el is felejtik, vagy soha meg sem szerzik azt a tudást, képességeket, tapasztalatokat, amelyekkel egy jobb környezetben élni tudnának a lehetőségekkel. Ez nagyon veszélyes út, amit embertelennek tartok. Hát milyen országban fogunk élni, ahol a tehetős emberek egyszerűen elfordítják a fejüket a polgártársaik negyedétől? Mert akkora a különbség anyagilag, kulturálisan, társadalmilag, tudás szempontjából, hogy nem lesz mondanivalójuk egymásnak. Mi lesz ezzel a 2,5  millió emberrel és mi lesz a gyerekeikkel? Ez a mostani kormány számára nem fontos, mert ha fontos lenne, akkor többet fordítana az oktatásra és az egészségügyre, ami a jövedelmi különbségeket nem, de legalább az életmódbeli különbségeket csökkentené. Ez rövidlátó és ostoba politika, ráadásul erkölcstelen. És tévedés azt hinni, hogy ezek csak a cigányok, a mélyszegénységben élők problémái, hiszen a mélyszegények száma körülbelül 300 ezer, itt pedig 2,5 millió emberről beszélünk. Közéjük tartoznak diplomások is, akik leszakadtak a középosztálytól, csak kínlódnak a rosszul fizető munkahelyeiken, és huszadikán  azt számolgatják, ki tudják-e fizetni a gázszámlát. Annak pedig semmi jele, hogy mindez ideiglenes állapot lenne.



"Hát milyen országban fogunk élni,
ahol a tehetős emberek egyszerűen elfordítják a fejüket a polgártársaik negyedétől? Mert akkora a különbség anyagilag, kulturálisan, társadalmilag, tudás szempontjából,  hogy nem lesz mondanivalójuk egymásnak."


Anthony B. Atkinson javaslatai az egyenlőtlenségek csökkentésére:

- Olyan technológiai innovációk ösztönzése, melyek növelik a munkavállalók alkalmazhatóságát és az emberi mozzanatokat a szolgáltatásban.
- Szakszervezetek, civil szervezetek megerősítése.
- Pontos, kitűzött cél a munkanélküliség csökkentésére; közfoglalkozatás minimálbéren.
- Országos bérpolitika: minimálbér és magatartási etikai kódex bevezetése.
- Garantált pozitív reálkamat a megtakarítások után.
- Nagykorúság elérésekor kötelező tőkejuttatás.
- Közösségi tulajdonú befektetési szervezet létrehozása: vállalati és ingatlanbefektetések céljából.
- Progresszívabb személyi jövedelemadó.
- Munkából és önfoglalkoztatásból származó keresetek adóalap-kedvezménye.
- Örökség és ajándékozás progresszív és tőkeadóval terhelése.
- Progresszív és arányos ingatlanadó.
- Gyermeknevelési juttatás emelése, adózása jövedelemként.
- Társadalombiztosítás megújítása: növelés és a jogosultak körének kiszélesítése.
- Fejlesztési segélyek összegének emelése.
- Nem lakásalapú jelzáloghitelek bevezetése.
- Magánnyugdíj-megtakarítások jövedelemalapú kezelése.
- Évi vagyonadó bevezetése.
- Minimumadó a vállalatok számára.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!