Kék óceán Nógrádban - Csejtei Orsolya riportja a berceli Önbizalom programról

Huszonkét évvel ezelőtt kezdődött: Kinga Petro de Chalendarnak volt egy álma. Férjével, a francia származású csellista-karmesterrel, Philippe de Chalendarral megvettek egy lepukkant nógrádi vadászkastélyt Bercelen. Kipofozták szépen, és Kinga, közgazdász lévén, vállalati tréningeket kezdett szervezni az autentikus falusi környezetbe.

Eleinte nem nagyon volt versenytársuk, dübörgött a biznisz, ám később, ahogy szaporodni kezdtek a hasonló helyszínek és tréningek, úgy érezte, kénytelen új álmok után nézni. Egy igazi, szakterminológiával élve, kék óceán stratéga nem száll hajóra a bevörösödött tengeren, ahol már csak az árban lehet versenyezni, hanem keres egy új, érintetlen kéket. „Nem nagy ügy – mondja. – Józan paraszti ész elég hozzá. Kék óceánt az úgynevezett fájdalompontokból lehet csinálni. Azt kell nézni, hogy hol fáj az embereknek, akár termékben, akár szolgáltatásban, amit te a képességeiddel meg tudnál oldani. Ennyi az egész.” Bercel egyik fájdalompontja pedig, miként a legtöbb vidéki falunak, hogy a fiatalok elmennek. Az öregek meghalnak, a falvak kiürülnek. „Ha erre találsz gyógyírt – folytatja Kinga –, akkor bingó. Akkor tudsz rajta fordítani. Olyat persze nem lehet és nem is érdemes mondani, hogy maradjanak. Isten ments! Menjenek csak. Erre vagyunk predesztinálva. A legkisebb királyfi, de a szegény ember három fia is elmegy a mesékben szerencsét próbálni, nekünk is el kell menni. Ez bennünk van. De az is, hogy a Kukorica Jancsik külföldön János vitézekké válnak. Mindenki igenis menjen el, vonzza őket ki a karriervágy, csak utána mi találjuk meg azt a másik kapcsolót, amivel vissza lehet vonzani őket. Ha azt megtaláltuk, kész a kék óceán. Egy kapcsolót meg nehogy már ne találjunk meg. Én megtalálom!”


Vályogházat vegyenek!

Itt egy pillanatra meg kell, hogy álljunk, mert úgy elbeszélgettük az időt, hogy majdnem odaégett a mézeskalács. Kinga süti a közösségi fa díszeit, és különösen érzékeny a szép, áttört mintás, gyöngyökkel kirakott csillag vagy hópehely formákra.

Ez a mostani például egymagában sül a minigrillben – a közösség kemencéje, ahol a faluból bárki elkészítheti majd a kenyerét, csak tavaszra készül el a kertben. Biztonságba helyezzük a mézeskalácscsodát, és visszatérünk ahhoz a bizonyos kapcsolóhoz, melyhez egy újabb álom, ez esetben rémálom mutatott utat. Az álomban Kinga kietlen falvakon keresztül autózott, sötét ablakok, elhagyott porták mellett haladt el, körülötte minden élettelen, üres. Ébredés után pontosan tudta, mi az, amit szeretne: élettel teli, nyüzsgő Bercelt, fiatalokkal, sok-sok gyerekkel. Egy olyan helyet, ahová a János vitézeknek érdemes visszatérniük. Fenntartható, környezetbarát biogazdaságokat, ökofarmrendszert, tudományos kutatási helyszínt, képzőművészeti alkotó- és kiállítóteret ráépülő kultúrával, szórakozással, koncertekkel, művészteleppel.

Mivel a fiatalokat a fiatalok vonzzák, rá kellett venni néhány családot, hogy Bercelen akarjanak letelepedni. Katacsék voltak az elsők, akiknek Kinga vályogházat adott „szolgálati” otthonként – a szomszédos Csobánkapusztán, a S.U.N. Fesztiválon, véletlenszerűen akadt beléjük, egészen pontosan Katacs 5 éves kisfiába. Cserébe annyit kért, hogy működjenek együtt, és a család, amivel tud, szálljon be a berceli Önbizalom Kistérségfejlesztő Programba.

Egyre több öreg, lakatlan vályogházat, kúriát vásároltak fel a faluban – először csak maguk, aztán a barátaik, és most már a barátaik barátai is. Kinga elindította az Édenkert programot: az angyalbefektető megveszi a berceli vályogházat, jó esetben ad mellé némi felújítási költséget a beköltöző fiataloknak, ők pedig megcsinálják a házat meg az ökogazdálkodásra alkalmas kertet. Lesznek kecskék, állatok. És akkor a „befektető” városi gyerekének, amikor lejön ide a családdal, saját kecskéje, házi teje, biozöldsége, fűszere lesz. Amit pedig a föld- és házhasználó családok pluszban eladnak, abból fognak élni. Mindenki nyer.


Betenni valamit a közösbe

A képlet egyszerű, a megvalósításhoz azonban kicsivel több időre van szükség. A falubéliek amolyan csodabogárként néznek a betolakodó „hippikolóniára”, akik hagyják nőni a füvet, mint a dudvát, hiszen majd az állatok úgyis lelegelik azt.

Furán néznek ki, furcsa goa zenét hallgatnak, és ami még ennél is furcsább, hogy közösségben és környezettudatosan gondolkodnak. Minimalizálják a szemetet, kevés csomagolt élelmiszert vásárolnak, és igyekeznek maguknak mindent megtermelni, egyelőre csak annyit, hogy legyen mit télire elspájzolni. Katacs időközben a közösség egyesületének elnökévé avanzsált – azt mondja, muszáj az intézményesített forma. Két év amúgy szinte semmi, Spanyolországban 35 év alatt jutott el egy hasonló kolónia addig, hogy szinte mindenük közös legyen.

Első lépésben a vidékre költözőket, az önfenntartó képességet szeretnék segíteni. Ezt szolgálja például az épülő kemence is, amely iránt végre már a falubeliek  is érdeklődnek. Mielőtt azonban még bárki a könnyű „házszerzés” vagy legalábbis lakhatás lehetőségét látná a dologban, nem olyan egyszerű bekerülni közéjük. Egyelőre 10 család él itt és így, és aki csatlakozni szeretne hozzájuk, annak be kell vállalnia egy féléves, közel éves tesztüzemet. Lejárni, ismerkedni, közösen időt tölteni. „A legjobb erre az együttdolgozás – mondja Katacs. – Együtt gyomlálni, kertezni, ültetni, szaletlit, kemencét építeni, vályogozni. Ami akad. Rengeteg a munka, aki akarja, bele tudja rakni a sajátját.” Sokaknak megtetszik ez az életforma és a berceli lehetőségek, de aztán megijednek. Volt, aki magától lépett vis?- sza, és akadt olyan is, akit a közösség nem fogadott be. „Aki nem tartja be az íratlan szabályokat, nem közénk való. Fontos, hogy érezzük, integrálódni akar.”


Legyen minden Bercelen!

Egyelőre tíz családból áll a berceli közösség a közösségben – Katacsékhoz barátok, barátok barátai, aztán azok barátai csatlakoztak. Mostanság kezd bővülni a kör: hamarosan egy fiatal tanár és egy ökogazdaságra specializálódott, innovatív szemléletű fiú és a hegedűtanár barátnője is a faluba költöznek.

Épp most jött tárgyalni a telekről, két görög lánnyal, akiket a couchsurfingen (szállásadó oldalon) keresztül szedett össze – nála pecóztak néhány napig, és kedvük volt leruccanni egy ízig-vérig magyar faluba mézeskalácsot díszíteni. Ahogyan Kinga, ők is kicsit idegenül hatnak a környezetben, de valahogy a jelenlétüktől is egyre világosabbá válik, hogy Bercelen nem a kasza-kapa-kecske-földtúrás tengely mentén alakul a kistérség-rehabilitáció. 

Jöjjenek a csúcstechnológiák is, de azok, melyek negatív ökológiai lábnyomot eredményeznek! Kinga a legelvetemültebb újító, mottója: Legyen Bercelen! Minden. Nem volt rest több mint egy órán át autóval követni egy a környékről felszálló hőlégballont, hogy meggyőzze az üzemeltetőt, hozza Bercelre a fel- és leszállópályát. Ő a kastély nemzetközi ügyfeleit, vállalatvezetőket, indiai maharadzsát, arab sejket kínált cserébe, akik egy jó kis hőlégballonozásra bármikor kaphatók. Sikerült neki, a hőlégballon ma már Bercelről emelkedik a magasba, és a MOL-lal együttműködésben beteg gyerekek repültetését is felvállalták. De meglátva a környékben rejlő potenciált, ide helyezte át székhelyét a WWOOF Magyarország is (nemzetközi biofarmhálózat, ahol önkéntesként lehet segíteni és ezáltal megtapasztalni, milyen falun élni és mezőgazdasági munkát végezni), épp egy szociális farmhálózat kiépítésén dolgoznak. Ha minden igaz, azt is sikerült kibrusztolni, hogy az ELTE Csillagászati Tanszéke Bercelen állítsa fel az ország következő, a térség első és egyetlen rádióteleszkópját.


Fekete öves újító

Miközben Philippe a Miskolci Nemzeti Színházban vezényel vagy a világ legkülönbözőbb tájain koncerteket ad, Kinga karateedzésre (is) jár. Lassan fekete öves tréner – ha levizsgázik, a berceli iskolában szeretne edzéseket tartani. No, nemcsak úgy, hanem egészségmegőrzés céljából. A mozgás-gyógyszert szeretné a falubeliek körében népszerűsíteni mint komplementer gyógyászatot. Közben nyaranta öt éve mennek a Berceli Zene Napok – a Boston Szimfonikus Zenekar Tanglewood mesterkurzusa nyomán Kinga és Philippe létrehozták a saját Bercelwoodjukat. Rohmann Ditta gordonkaművész és Fassang László orgonaművész idén már hatodik alkalommal mutatta meg a zenetanároknak és zeneművészeknek, hogy a muzsikával milyen csodákat lehet elérni. Állítólag Philippe is fürdik ebben a sokféleségben: „A jezsuita 8-as misére járunk – meséli Kinga –, melynek az elején, ad hoc kiosztott, ott megtanult énekeket énekel a gyülekezet több szólamban. Egy ilyen után azt mondta nekem Philippe majdhogynem sírva, hogy köszönöm neked, hogy olyan országban élhetek, ahol az emberek így énekelnek…”

Kinga nagyjából 20 projektet futtat, mindegyikben igyekszik az adott szakma legnagyobb hazai és nemzetközi sztárjait meggyőzni róla, hogy menjenek Bercelre. A legjobb ökoépítészeket gyűjti maga köré – idén nyáron már itt tartották az első nemzetközi ökoépítészeti workshopot.

Miközben beszélgetünk, a háttérben karácsonyi muzsika szól: „szálljatok le, szálljatok le, karácsonyi angyalok”, a görög lányokkal pedig angolul duruzsolnak a helyi közösség nemezelő, mézeskalácsgyártó lányai, asszonyai. Kicsit abszurd, mégis nagyon valóságos közeg, ahol az ember a gyerekcipő ellenére is elhiszi, hogy itt tényleg valami nagy dolog készül. Persze ehhez kell az a fajta nyitottság is, ami a faluvezetést jellemzi: ha ide költözik egy hegedűtanár, akkor az iskola csinál hegedűtanszakot. Mi sem természetesebb ennél. Balassagyarmaton amúgy is van hetven hegedű dobozban, amit az itteni tankerület megvett. Az pedig, hogy Bogi párja épp Gergő, aki az archetípusa azoknak a fiataloknak, akiket Kinga a faluba szeretne csalogatni, kész mázli. Számtalan ökoközösséget végigjárt már, videót készített róluk, és ahogy ő mondja: Bercel az egyedüli település, amelyik ki akarja találni magát.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!