Keleti szerelem - Mireille Mathieu Prágában adott interjút lapunknak

– Úgy tudom, egy klasszikus albumon dolgozik. Ez különleges, hiszen több mint ötvenéves pályafutása alatt soha nem énekelt klasszikus zenét – amennyiben a sanzont nem tekintjük annak. Most miért?

– Ez az albumom a családomról, a családomnak szól. Édesapám imádta a zenét, gyönyörű tenor hangja volt annak ellenére, hogy egyszerű kőművesként dolgozott. Fiatalkoromban én is próbálkoztam az operával, de nem volt elég tiszta a hangom hozzá. Mielőtt tavaly márciusban elment az édesanyám, akit a világon mindenkinél jobban szerettem, megígértem neki, hogy megcsinálom ezt az albumot. Händel-, Fauré- és Schubert-dalokat énekelek, köztük az Ave Mariát, amit kifejezetten édesanyámnak szánok.

– Az ön műfaját, a sanzont a mai fiatalok már kevésbé ismerik, mégis, ahol csak fellép, telt házak előtt énekel. Mit gondol, hogyan élhette túl a sanzon a rock and rollt és mindent, ami utána jött?

– Amikor a pályámat kezdtem, 1965-ben a sanzon volt a legnépszerűbb dolog Franciaországban, és a világon is szinte mindenhol slágerlistás dalok voltak. Egy-egy darab évtizedekig meghatározta a zenei kultúrát. Ma a technika fejlődésével sokkal több és sokszínűbb a könnyűzene, de a dalokat hamarabb felejtik el az emberek. Akkoriban még nem léteztek videoklipek, egy-egy számot közönség előtt vettünk fel, a televízióban. Rengeteg arcközelivel, gyönyörű ruhákban, szép díszletekkel. Ezek a képek egész generációk emlékezetébe égtek bele. Maga a műfaj pedig azért tud ennyire népszerű lenni, mert a dalokat minden énekes a maga stílusában énekelheti, vagyis egy-egy ötven évvel ezelőtt írott dalt bármeddig a repertoáron lehet tartani, nem veszít az értékéből.

– 1963-ban meghalt Edit Piaf, önt pedig két évvel később kikiáltották az utódjának. Mekkora teher volt ez egy kezdő énekes számára?

– Én is, akárcsak sok kortársam, a televíziónak köszönheti az ismertségét. 1965-ben volt egy tehetségkutató. Minden adásban öt amatőr énekes mutatkozhatott be, és a közönség döntötte el, kit akarnak a következő adásban is viszontlátni. Én természetesen Edit Piaf-dalokkal indultam, ahogy sok kortársam – akkoriban el sem tudtuk képzelni, A francia sanzon nagyasszonyával egy gyönyörű, francia luxusszállóban beszélgetünk – Prágában. Nincs ebben semmi különös: Mireille Mathieu, aki hamarosan Budapesten lép föl, éppen Prágában veszi fel legújabb lemezét, a Cseh Filharmonikusokkal. A Palais Prague pedig a franciák kedvelt szállodája a cseh fővárosban. Amikor belép a szobába, először az tűnik fel, mennyire kicsi. Láttam persze tévében, fotókon, de a hangja miatt valahogy mindig magasabbnak képzeltem. Barátságosan kezet fog a fotóssal, a többi újságíróval, végül velem, aztán leül az odakészített karosszékbe, és int, hogy kezdhetjük. hogy mást énekeljünk. Amikor másodszor továbbjutottam,   már én voltam „Avignon pacsirtája” és „Az újjászületett Piaf”. Az, hogy Piafhoz hasonlítanak, egyszerre öröm és teher is. Az ő dalain nőttem fel, ő volt az idolom, csodáltam azért, amit tett, ahogy énekelt, ahogy létezett a színpadon. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ha tényleg szeretnék valamit elérni ebben a szakmában, akkor ezen túl kell lépnem. Remélem, sikerült. Ma is csodálom Edit Piafot, de már csak két dalát énekelem: a Non, je ne regrette rient és a Hymne á L’amourt. Egyébként azt, hogy Piaf még ma is mennyire él, bizonyítja, hogy a legjobb hangú lányok mindig megpróbálkoznak  a tehetségkutatókban is egy-egy Piaf-dallal. Legalábbis nálunk, Franciaországban. Igaz, sokszor hallom, hogy az én valamelyik dalomat is éneklik, ami nagyon megtisztelő.

– Legendásan nagy családban nőtt fel, tizenhárom testvérrel, nagy szegénységben. Hogy sikerült kitörnie ebből a közegből, vagy éppen ellenkezőleg: mennyit segített a család abban, amit elért?

– Valóban szegények voltunk, mint a templom egere, volt, hogy öten aludtunk egy ágyban. De mindig volt mit ennünk, és mindig hagyták, hogy azzal foglalkozzunk, amit a legjobban szeretünk. Én például énekeltem, mint apám és anyám is. Úgy alakult, hogy nekem nem lett gyermekem, úgyhogy számomra a család ma is a tizenhárom testvérem, az ő gyerekeik és unokáik. Amikor karácsonykor összejövünk, negyvenen-ötvenen vagyunk az asztal körül. A család nagy erő, és nem csak átvitt értelemben. Sokáig édesanyám jött velem a koncertkörutakra, segített mindenben, ma az egyik húgom jár velem. Látja, ő az, ott a széken! (A sarokban egy másik pici hölgy mosolyog, le sem tagadhatnák egymást – K. P.) Mi mindig számíthatunk egymásra, akármi történik. Amikor édesanyánk elment, én éppen Varsóban koncerteztem. Nagyon fájt, hogy nem lehettem mellette, de ott volt vele az egész család. Ha egyszer el kell mennem, én is így szeretnék.

– Ön hívő katolikus, ezt szinte minden alkalommal el is mondja. Mit gondol az olyan kérdésekről, amelyek az egyházat is megosztják: a másság elfogadásáról, az egyneműek házasságáról, a nők döntési jogáról, az abortuszról?

– Tudja, mi nagyon sokan éltünk együtt, ahogy már mondtam is. És mindannyiunknak megvolt a maga baráti köre. Rengetegféle embert ismertünk meg, és anyánk mindig mindenkit befogadott a házba. Függetlenül a vallásától, világnézetétől, származásától. Nagyon nyitott ember volt, és mindannyian ezt a nyitottságot és toleranciát tanultuk tőle. Volt egy kedves lelkész ismerősünk, ő mondta mindig: „nem érdekel a bőröd színe, sem a vallásod, csak mondd el, mi a bajod”. Ez egész életemre belém vésődött. Az egyik legszebb francia szó a tolérance. Azt jelenti, fogadjunk el mindenkit olyannak, amilyen, és ne akarjuk megváltoztatni. Ha találkozom valakivel, aki nem katolikus, és a szerelemről is más a véleménye, mint az enyém, én elfogadom, mert így neveltek.

– Akkor ön szerint helyes, ahogy Ferenc pápa nyit a nagyvilág felé?

– Ferenc pápának lelkes híve vagyok, és örömmel tölt el, ahogy kinyitja az egyház kapuit. És igen, sok kérdésben egyet gondolunk.

– Manapság sok kollégája, énekesek, színészek állnak ki a nyilvánosság elé, és vallják meg – sokszor kemény hangon – politikai nézeteiket. Hiába kerestem, nem találtam egyetlen politikára utaló mondatot sem korábbi nyilatkozataiban. Nem foglalkoztatja a politika, vagy úgy gondolja, hogy minden a legnagyobb rendben van a világban?

– Én nem politizálok, és azt kívánom, bárcsak ne is kellene soha. Persze tudom, hogy a világban sok a probléma: háborúk, szegénység, ostoba politikusok, de ahogy a mondás is tartja: mindenki söpörjön a saját háza előtt. Ezzel arra célzok, hogy mindenki nézze meg, mi folyik a saját országában, mielőtt megítélne más országokat. Mélyen megérint, hogy vannak olyan francia családok, akiknek nincs mit enniük, de a világpolitika nem az én asztalom.

– Vagyis azt sem tartja politikai kiállásnak, hogy szinte minden évben fellép Oroszországban, és Putyin elnök, akit a fél világ diktátornak és veszélyes embernek tart, születésnapi jókívánságokat küld önnek?

– Ami Oroszország és köztem van, az nagy szerelem. De nem Putyin elnökkel kezdődött. Én voltam az első nyugati énekes, aki fellépett a Szovjetunióban, 1967-ben. Szentpéterváron adtunk műsort, táncosokkal, zenekarral. Óriási siker volt. Azóta tart ez a szerelem. Ez nem a politikáról szól, ahhoz, hogy engem szeressenek Moszkvában, nekem nem kell mindenkit szeretnem.

– Járt már Prágában, Pozsonyban, Bécsben, Moszkvában, Varsóban, de még sosem jutott el Budapestre. Miért került minket eddig?

– Fogalmam sincs, tényleg. (nevet) Valahogy így alakult. De sokat hallottam az országról, Budapestről. Imádom Lisztet, a Szerelmi álmok az egyik nagy kedvencem. Láttam egy csomó filmet, tudom, hogy fantasztikus fürdőik vannak, és ha ott leszek, biztosan megkóstolom a gulyást.


+1 kérdés
– Biztosan hízelgésnek tűnik, de akkor is igaz: ön hetvenévesen is gyönyörű. Mit kell ehhez tenni?
– Nincs különösebb titok. Édesszájú vagyok, de tudom, hogy meddig mehetek el csokoládéban. Kerülöm a Napot, és sokat alszom. Ha koncertezem, akkor legalább napi tíz órát. A közönség elvárja, hogy mindig a legjobb formámat hozzam, úgyhogy nem okozhatok nekik csalódást.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!