Külsőre mintha tizennyolc éves lenne. És valószínűleg húsz év múlva is ilyen lesz. Pedig huszonöt. Tízéves kora óta játszik. Zenél, környezettudatos művészeti fesztivált szervez, szakdolgozatot ír. A filmezés az élete, de mindent ki akar próbálni. Lehet, hogy színész lesz, de az is lehet, hogy anya. Mindenre fel akar készülni. Az Aranyélet miatt ismerik fel mindenhol, pedig nyáron Júlia is volt. Döbrösi Laurával beszélgettünk.

 

– Elég sűrű hetei jönnek: bemutatják az Aranyélet záró évadát, két premier a Pesti Magyar Színházban… És ez csak az október. Hogy bírja? 

– Ez most biztos elég naivnak hangzik, de én úgy próbálom csinálni, hogy mindig legyen időm arra, ami fontos. Egyelőre működik. Bár a filmezés nehezebben tervezhető, mint a színház, de nem is vagyok az a tervezős típus. 

– Bár egy sor filmben játszott, mégis egy tévésorozat hozta az igazi áttörést. Nem zavarja, hogy sokan majd ezzel a szereppel fogják azonosítani? 

– Szász Attila filmjeiben (Félvilág, Örök tél – a szerk.) is voltak nagyon nehéz feladataim, de az Aranyélet három évada megváltoztatta az életemet. Már önmagában az elég lett volna, hogy egy ilyen nagyszabású produkciót kell az arcomon vinni. De ott volt még az a nem várt, szenvedélyes rajongás is, amit kiváltott az emberekből. Magasan volt a léc az első évad végén. A másodikra már beleszoktam, most pedig, hogy mindjárt vége, érzek egy kis ürességet. Ami a dolog szakmai részét illeti: nagy ajándék, hogy egy karakterrel mehetsz három évadon keresztül. Megismered, rájössz, mire hogyan reagál, mit gondol, milyen ember valójában. Nem akarnék 10 évig Miklósi Mirát játszani, de azért még elbírnék vele egy-két évadot. 

– Viselhető a népszerűség?

– (Nevet) Most mit mondjak? Panaszkodhatnék, hogy terhes meg ilyesmi, de hát muszáj volt megszokni, az Aranyélet több mint 20 országban megy. Láttam magamat csehül beszélni! Egyébként az első időkben eléggé zavarba jöttem, amikor odajöttek az utcán. Frusztrált, mert sosem vágytam erre. Volt, hogy olyan színházi színészkollégával mentünk az utcán, aki a maga területén valóságos óriás, már mindent eljátszott, amire én csak vágynék, és erre engem ismertek meg ahelyett, hogy őt istenítették volna. Amúgy nem volt negatív tapasztalatom, nem dobtak meg paradicsommal vagy ilyesmi, de mégis természetellenesnek éreztem ezt a helyzetet. Mára megszoktam. Szeretek csak úgy jönni-menni a városban, felszállni a metróra anélkül, hogy lefényképeznének. 

– Tízéves kora óta játszik, és ma már keresett színész. Az ember azt gondolná, vagy nagyon az akart lenni, vagy nagyon szerencsés. 

– Ha csak ebből a kettőből lehet választani, akkor inkább az utóbbi. Bár mindig szerettem szerepelni, produkáltam magam szavalóversenyen, megszoktam, hogy az első sorban állok, ha énekelünk, szóval nem voltam túl szégyenlős. Minden érdekelt: a kosárfonástól a néptáncig, de nem gondoltam, hogy színész leszek. Aztán egyik nyáron anya a drámatábort találta ki nekem, és a tábor vezetője láthatott bennem valamit, mert felhívta utána, hogy lenne egy filmes casting.

– Ez volt a Mi szemüvegesek? 

– Igen. Elmentünk, én elmondtam egy verset, elég bénán, mondták, köszönjük, majd értesítjük. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, mondtam, mutatnék még valamit. A  Gyűrűk Urából Gollam skizofrén monológja volt a kedvencem, hát elmondtam. 

– Azért tízévesen odaállni egy ilyennel, az elég különös lehetett. Egyáltalán, tudta, mi az, hogy skizofrén?

– Persze. A Gyűrűk Urából. Alapmű. 

– Nagyon hamar bekerült a tévébe. 

– A Mi szemüvegesek rendezője, Takács Vera még ugyanebben az évben kipróbált, és ott ragadtam. Szerettek velem dolgozni. Évekig szerepeltem mindenféle gyerekműsorokban, gyerekfilmekben. 

– Az ember azt gondolná, innen egyenes út vezet a Színművészetire. Miért nem felvételizett soha? 

– Ez nehéz kérdés. Földessy Margithoz is azért kerültem, mert gyakorlatilag minden gyerekszínész kortársam járt valamilyen színitanodába, gondoltam, nekem is kéne. Aztán amikor eljött az idő, és választanom kellett, hogy merre tovább, úgy éreztem, nem akarok hosszú évekig bezárva lenni egy iskolába. Mondhatnám, hogy ez afféle tinédzserdac volt, hogy azért se csinálom azt, amit várnak tőlem, de ha őszinte akarok lenni, akkor inkább beijedtem. 15 éves koromtól a Vígben játszottam az Augusztus Oklahomában című darabban, Börcsök Enikő lányát. Imádtam, de egy cérnahangú, 35 kilós csaj voltam, és amikor Eszenyi azt mondta, itt van a színpad, a hatalmas nézőtér, ezt beszéld be, teljesen berezeltem. Azt gondoltam, kevés vagyok és úgysem vennének fel, másrészt meg nem is voltam annyira elhivatott, hogy öt éven keresztül sötét próbatermekben csak ezzel foglalkozzam.

– Ilyennek látta akkor a Színművészetit?

– Igen, és nagyon féltem tőle. Nem is magától az iskolától, hanem attól, hogy ha ezt elvégzem, az valamit véglegesen eldönt az életemben. Utálom a végleges dolgokat, az olyan, mintha valahova bezárnának. Minden más is érdekelt, és nem éreztem magam elég érettnek, hogy meghozzak egy ilyen fajsúlyú döntést. Ezenkívül dolgozni akartam, és tudtam, hogyha oda bekerülök, lehet, hogy három évig se film, se színház. 

– Megbánta? 

– Vannak helyzetek, amikor hiányzik. Mondjuk jó lett volna komolyabban tanulni színpadi beszédtechnikát. És hát ellentétben azokkal, akik oda jártak, nekem nincs igazán színházi kapcsolatrendszerem. 

– Vagyis nem találják meg a fontos szerepek? 

– Inkább azt mondanám, a színházi rendezők szívesebben gondolkoznak olyanokban, akiket tanítottak vagy akiket láttak tíz vizsgadarabban. 

– Színházi színészek az ellenkezőjére panaszkodnak. Őket meg nem hívják filmezni. 

– Hát igen. Valamit valamiért. A filmben sokkal hamarabb voltam otthon, mint a színpadon. Én tudok forgatni, megtanultam a szabályokat. Huszonegy évesen jobban tudtam, mit jelent az, hogy beállni a jelbe, mint a színészóriás, akit arra az egy forgatási napra könyörögtek ki a kőszínházból, de életében ha kétszer játszott filmben. 

– Az ember azt gondolná, egy színésznek a színház az igazi otthona, ott vannak a nézők, a közvetlen visszacsatolás, a pillanat művészete. A film csak játék, káprázat, pénzkereset. 

– Nem az a legjobb a filmezésben, hogy nincs ott a néző. A nézőt nagyon szeretem, fontos látni, hallani, ahogy reagál. Ezért van az, hogy a színházban a próbákon sokszor csak félgőzzel tudok dolgozni, és akkor jön meg az egész, amikor bejön a közönség. A főpróbahéten szenvedek, utána szakad át a gát. A filmforgatás viszont egészen más. Számomra azért izgalmas, mert három valóság elegye. Az egyik én vagyok, aki elindul dolgozni. A másik maga a forgatás, ami egy egészen más világ. És a harmadik a történet, amit játszol. Engem leginkább az inspirál, ahogy egyik valóságból a másikba ugorhatok. Számomra ez a film. 

– Rendben van: imád dolgozni, ezerrel pörög, egyik filmet forgatja a másik után, beszivárgott a színházba is. De akkor hogy jött képbe az ELTE és éppen a nemzetközi tanulmányok? Kellett egy akármilyen diploma? 

– A diplomának még mindig van értéke. Ha úgy adódik, ugyanazért a munkáért többet kérhetsz, ha van diplomád. Egyébként pedig a közélet mindig is érdekelt. Az, hogy hogyan születnek a döntések, hogy én is jól tudjak dönteni, ha kell. És mindig is úgy gondoltam, hogy a diplomára szüksége van az embernek, mert bármilyen vészhelyzet adódik, mondjuk, arcomba repül egy virágcserép, vagy leszakad a lábam, vagy simán csak megöregszem, és nem tudok többet játszani, akkor kell valami, amihez nyúlhatok. Vagy lehet, hogy holnapután teherbe esek, és annyira bejön, hogy azt mondom, én inkább évente egy gyereket szeretnék szülni, és akkor kell egy munka, amit terhesen is lehet csinálni. Az én luxusom az, hogy nem azért szeretem a munkámat, mert megélek belőle, hanem mert olyasmikkel foglalkozhatok, amit imádok és amivel egyetértek. Ha egyszer ez nem lesz ilyen, akkor kell lennie B tervnek. Akkor talán elmegyek egy alapítványhoz vagy énekelek.

– De hát most is énekel. Nyáron a Rómeó és Júliában rockot, a Surfalone nevű formációban pedig valamiféle fúziós jazzt. 

– A zene mindig része volt az életemnek, és mindig az is lesz. Tizennégy évig foglalkoztam napi szinten komolyzenével, voltak olyan terveim, hogy a Zeneakadémiára megyek. Ha van valami, amit bánok, hogy sosem volt elég időm gyakorolni. 

– Másra viszont van. Mondjuk környezettudatos tábort szervezni az isten háza mögött az ipari kender felhasználásáról… 

– Nem az isten háta mögött, hanem Tápiószentmártonban. És a Zengető nem tábor, hanem fesztivál. Kevesen tudják, hogy a ’60-as évekig Magyarország kendernagyhatalom volt, de aztán a növény démonizálásával ez az egész elhalt. Pedig az ipari kender az a kultúrnövény, amely megmenthetné a Földet. Szinte bármi készülhet belőle: ruha, papír, ház, a földet is tisztítja. A vörösiszap sújtotta területeket is kenderrel vetették be! Szeretnénk, ha újra divatba jönne. 

– Egyszer egy női magazinnak azt mondta, a világon a legjobban a rasszizmus idegesíti. Egy olyan interjúban, amelyikben a kedvenc színéről és ételeiről faggatták. Miért olyan fontos, hogy erről beszéljen? 

– Mert nagyon erősen jelen van a társadalomban, a fejlődés útjában áll, és az égvilágon semmi értelme nincs. Utálom, hogy a gyűlöletre reklámkampányokat és politikát lehet építeni. Hogy háborúzni lehet azért, mert a másik másmilyen. Nem történhet annál borzalmasabb dolog egy társadalommal, mint hogy megtanítják félni és gyűlölni. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha ezt végre elengednénk. Gondoljon bele: annak se jó, aki ezt valóban így gondolja. Gyűlölködni valamiért, amiről nem tehetünk: szétrohadsz belülről. Képzeld el, hogy szembejön veled életed szerelme, de nem veszed észre, elmész mellette, sőt talán le is köpöd, mert más a bőre színe.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Döbrösi Laura 

Aranyélet, Félvilág, Társasjáték. Júlia, a kis Gigi a Tündér Lalából és Hanna az Időfutárból. Az egyik legjobban foglalkoztatott fiatal színész Budapesten él, tömegközlekedik. Haja hol hosszú, hol egészen rövid, ahogy a szerep megkívánja. Két produkció között a szakdolgozatát írja, környezetvédelmi témában.

 

Címkék: Interjú

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!