Kényszerpályán tiltani is lehet - Agárdi Péterrel beszélgettünk

– Négyféle kultúrafelfogást különít el Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014 című legújabb könyvében: 1. konzervatív, keresztény-nemzeti; 2. modern liberális, polgári demokratikus; 3. radikális népi-nemzeti, populista; 4. baloldali, szocialista. Mire alapozta a kategóriákat?

– A magyar kultúráról vallott nézetekből és vitákból indultam ki, megpróbáltam az álláspontokból rekonstruálni a kultúrakoncepciókat, és ezekhez társítottam a kategóriákat. Persze így is nagy rizikó, hogy sokan ezt esetleg merev besorolásként értékelik majd. Azokat a kultúrafelfogásokat próbáltam rendszerezni, amelyeknek van valamilyen művelődéspolitikai konzekvenciájuk, akár hatalmi pozícióban, akár ellenzékben. De semmiképpen nem a magyar kultúrát csoportosítom négy irányzatba, az sokkal gazdagabb. A nemzeti kultúrát nem lehet ideológiai skatulyákba gyömöszölni.

– Rögzítsük azt is, az ön által felsorakoztatott kultúrafelfogások mind nemzetiek.

– Így van, persze a nemzetről való gondolkodás eltérő típusai. Igyekeztem mind a négy esetben az áramlatok önelnevezéseit használni. Például a „keresztény-nemzeti vagy konzervatív” nem az én minősítésem, a képviselői – Prohászka Ottokártól Teleki Pálig – nevezték magukat keresztény-nemzeti ellenforradalomnak, keresztény kurzusnak vagy keresztény-nemzeti kultúrának – nem is nagyon burkolt antiszemita üzenettel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egész magyar konzervatív kultúrafelfogás antiszemita lett volna, de az önelnevezés Klebelsberg Kunónál, Kornis Gyulánál, Hóman Bálintnál, Szekfű Gyulánál és másoknál is tartalmazott, bizony, egy baloldalellenes, antiliberális és zsidóellenes konnotációt. Magam elutasítom, hogy bárkinek is joga lenne másokat kirekeszteni a nemzeti kultúrából. E tekintetben két fő irányzat létezik a magyar történelemben. Egyfelől van egy befogadó nemzetfelfogás Szent Istvántól kezdve a reformkoron át egészen máig. Milyen érdekes, hogy a ma legsajátosabb magyar zenei műfajok egy részét „idegen” származásúak (Erkel, Liszt stb.) alkották meg, például a magyar csárdást egy pesti rabbi fia, Rózsavölgyi Márk. Másfelől pedig vissza-visszatér a kirekesztő nemzetfelfogás is.

– Az egyes kultúrafelfogásokon belül is markáns eltérések tapasztalhatók a képviselőik között. Báró Eötvös József „nemes konzervativizmusa” például nehezen hozható közös platformra osztályának egyéb tagjaival…

– A német anyanyelvű Eötvöst nemzeti liberálisnak nevezem. Származását tekintve ugyan konzervatív, de világképe, értékrendje liberális, sőt szinte egyes baloldali alapértékeket is megelőlegez a felfogása. Ő veti fel a kulturális esélyegyenlőség gondolatát, amikor azt mondja: az egyenlőség csak ott tény, ahol az a műveltség egyenlősége. Szerinte a polgári szabadságjogok megszerzését, a jogállam intézményesítését követően csak egy feladat van (bár ebben volt illúzió): a kultúrában is biztosítani a szabadságot, az emberek egyenlő esélyeit. Babits Mihályt is minden a múlthoz kötötte: származása, mély katolikus vallásossága, a nemesi múlt tisztelete (a Halálfiai című regénye ennek fájdalmas elsiratása); az ő számára is megrendítő élmény volt Trianon, mégis, értékrendjében, világképében, szerkesztői gyakorlatában a befogadó nemzetfelfogás mutatkozik meg. Már az 1910-es években, tanársága alatt leszögezte: a magyar kultúra „kiváltképpen és szükségszerűen” exogám, azaz befogadó kultúra. Szemben a konzervatívok, a millenniumi önáltatás ideológiájával, ami endogámnak, önmagából eredőnek gondolta el a magyar kultúrát. Beöthy Zsolt, Bartha Miklós, Tisza István a modernséget képviselő Adyt és Jászi Oszkár körét a leghatározottabban elutasította, dekadensnek, morbidnak, betegesnek, nemzetidegennek tekintette. A konzervativizmusuknak nem a hagyománytisztelet a lényege, hanem egy sajátos, normatív „faji” érték mindenároni számonkérése.

– És mi a kapocs a baloldali hagyományban a költő József Attila és a filozófus Lukács György között?

– Alapvetően a szocialista értékrend társadalmiegyenlőség-igénye, ennek feltételeként pedig a kulturális demokrácia. József Attila több politikai csoportosulást is megjárt, de egész életében szocialistának vallotta magát, az emberek és közösségek egyenlőségét tekintette fontosnak, és líráját meg is ihlette ez a küzdelem. Ő és Lukács György is úgy gondolta, a művészet társadalmi üzenettel bír, a katarzis révén tud minden elnyomottság ellen, az emberi szabadságért küzdeni.

– Művelődéspolitikai szerepük alapján teszi közös halmazba a liberális Eötvöst, a konzervatív Klebelsberget és a pártállami-baloldali Aczél Györgyöt, összefésülésük, főleg az utóbbi kapcsán, sokaknál kicsaphatja a biztosítékot.

– Bármennyire is blaszfémiának tűnik együttes emlegetésük, egy reális nemzet- és kultúraképhez ez szerintem hozzátartozik. Eötvös egyszerre volt szépíró és filozófus, közoktatásügyi miniszterként, MTA-elnökként művelődéspolitikus, szabadságközpontú és a nemzet fölemelkedését szolgáló kultúrafelfogással. Klebelsberg Kuno közoktatásügyi miniszterként Trianon után a keresztény-nemzeti ideológia jegyében a magyar kulturális intézményrendszer megújítását tűzte ki célul. Aczélnak ugyan nincsenek elméleti művei, de előadásaiból, írásaiból, gyakorlati munkájából rekonstruálni lehet sajátos, enyhén konzervatív, de baloldali kulturális értékrendjét. Nem szerette ugyan az avantgárd törekvéseit, de engedte a Csontváry-kultusz kibontakozását, részben az ő támogatásával „fogadták el” a közelmúltban elhunyt Juhász Ferenc monumentális költészetét. Persze az egypártrendszer ideológiai normáit ő is érvényesítette. Eltérő társadalmi, műveltségi, ideológiai tartalmú nemzeti kultúrafelfogást képviseltek, és politikai-hatalmi helyzetben mindegyikük igyekezett ezt, ha ellentmondásosan is, de érvényesíteni. Ki is hozták koruk kulturális életéből a maximumot, amennyire az adott mozgástéren és kényszerpályán lehetőségük volt erre.

– Az aczéli politika által a tiltott kategóriába sorolt művészek nyilván vitába szállnának önnel… Mindenesetre a kultúrafelfogások mindegyike különböző társadalmi rétegekben látta ideológiai alapját – a konzervatívok a keresztény középosztályban, a liberálisok a városi polgárságban, a népiek a parasztságban, a baloldal a munkásosztályban –, ez lehet az oka, hogy jórészt képtelenek a konszenzusra, inkább kiszorítják egymást?

– Ez már nem kulturális, hanem politikai kérdés, hiszen különböző társadalmi osztályok érdekütközései fogalmazódnak meg a politikai ideológiákban, bár mindegyik hangoztatja a nemzet egységét. Eltérő érdekcsoportok hatalomért vagy annak megtartásáért folytatott küzdelme ez, amelynek volt-van „kulturális elágazása” is. Eredendően és véglegesen mégsem teljesen összeegyeztethetetlenek: vannak találkozások, közös értékek. Ahogy József Attila írja: „A nemzet: közös ihlet”.

– Ritkán kerültek fölénybe a liberálisok, kevésbé vonzaná a magyarokat az értékrendjük?

– A kiegyezés korában Eötvös, Trefort Ágoston, Wlassics Gyula révén hatalmi pozícióból, a 20. század első felében Jászi Oszkár Huszadik Századában, a Nyugat vagy a Baumgarten Alapítvány jóvoltából ellenzékben érvényesült a szemléletük. Az államszocializmus korában búvópatakként volt jelen. A rendszerváltást követően az MSZP–SZDSZ-kormányok idején a liberális kultúrafelfogás dominált, függetlenül a miniszter pártállásától. Sok eredménnyel, jóllehet néhány szempontból (kevés érzékenység a társadalmi egyenlőtlenség, a tömegkultúra iránt) bírálható gyakorlati eredményességük: lehetett volna hatékonyabb, demokratikusabb és baloldalibb ez a kulturális irányítás. Az biztos, hogy a társadalom jelentős részét sajnos nem tudta maradandóan maga mellé állítani. 2010 után pedig a jobboldal hihetetlen gyorsasággal szétverte a szabad szellemű felső- és közoktatási, kulturális, tudományos intézményrendszert.

– A népi radikalizmusról nem ejtettünk még szót, de talán már csupán az emlékezetét konstatálhatjuk, társadalmi bázis híján.

– Eredeti értelmében valóban megszűnt, mert a magát népinemzetinek nevező kultúrafelfogás már nem a magyar szegénység kulturális felemelkedésével foglalkozik, ami pedig igencsak aktuális lenne, hanem összekapcsolódik a Horthy-érát rehabilitáló konzervativizmussal. Teljesen abszurd, hogy az a népi mozgalom, ami egyszerre volt antikapitalista és élesen Horthy-ellenes, a rendszerváltás után – tisztelet néhány kivételnek – eredeti értékeit feladva egy kirekesztő és úri nemzetfelfogás irányába torzult.

– E rehabilitáció hátterében körvonalazódik valamiféle kultúrafelfogás?

– Leginkább egy etnonacionalista udvari kultúrát próbálnak intézményesítni – lásd a túldimenzionált megaépítkezéseket vagy a Fekete György vezette Magyar Művészeti Akadémiát. A korábban demokratikusan szerveződő kulturális szervezeteket megduplázzák, ellentársaságokat, kormányzati tudományos intézeteket hoznak létre, amelyeket harsányan nemzetinek neveznek (mint a dohányboltokat), pozitívan diszkriminálva is őket a finanszírozásban. Alapvetően hatalompolitikai érdekből visszatért a kirekesztő nemzetfelfogás.

– A kritikán túl mit tud fölmutatni a baloldal ezzel szemben, van aktuális kultúrakoncepciója?

– Úgy érzem, van. Vitányi Iván munkásságára utalhatok, vagy a nemrég elhunyt Pataki Ferencére és Poszler Györgyére, azután Csepeli György kultúraelképzelésére, a Krausz Tamáshoz köthető Eszmélet- kör nyitott, rendszerkritikus és plebejus érzékenységű kulturális felfogására vagy az újbaloldali fiatalokéra.

– Mindezek érvényes választ adnak a legújabb – a digitális és mobilkommunikációs – kultúraváltás kihívásaira?

– A nyitottság adott a kulturális személyiségek oldaláról, ha nincs is végleges válaszuk rá. A publikációkból, vitákból az elméleti alapok jól láthatók, de az eredményes gyakorlatra a jelenlegi politikai körülmények között alig van esély.

– Bezzeg a jobboldalon, különösen a szélsőn!...

– Igen, de ott viszont nincs komoly teoretikus válasz, csak a szorongás. A jobboldali-szélsőjobboldali, a keresztény-nemzeti konzervativizmus alapvetően károsnak tekinti mind a globalizációt, mind a digitális kultúrát, ugyanakkor az interneten nagyon ügyes, aktív, sőt olykor agresszív.

+1 kérdés
– Kimaradtak a nők a könyvéből, nincs átfogó koncepciójuk a kultúráról, vagy csak nem látszik?
– Jogos az észrevétel, csípős kérdés, főleg napjaink „gendervitája” tükrében. A kimaradásuk oka összefügg a hölgyek általános szerepével a magyar értelmiség köreiben. A filozófiában, az ideológiákban és a politikában a nők – nem képességeik hiánya miatt – kevésbé tudtak a társadalmi figyelem előterébe kerülni, de könyvemben hangsúlyosan említem Ormos Máriát, Heller Ágnest, Ferge Zsuzsát, Szalai Erzsébetet és másokat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!